Az Aral-tótól északkeletre él a „madjar” törzs. Mintegy 1500 lelket számlál. Nyelvük a kazak, vallásuk az iszlám.
Puszta létezésük értékes üzenetet hordoz magában számunkra, magyarok számára. Hiszen ők is – madjarok.
– Milyen célja volt a kazahsztáni útnak? – kérdezzük Kopecsni Gábortól, aki nemrég tért vissza Kazahsztánból.
– Az ott élő magyarok nyomába eredtünk. Az expedíció vezetője, Bíró András tavaly elvégeztette a torgai magyarok genetikai vizsgálatát. Az eredmények szerint 32 másik nép genetikai mintájával összevetve – velünk, magyarokkal vannak a legközelebbi rokonságban.
A dunaszerdahelyi Kopecsni Gábor a Baranta Szövetség tagjaként tett látogatást a távoli sztyeppén. (A baranta fegyveres vetélkedést jelent.) A Somogyvár környékén fennmaradt monda szerint a barantások a törzsszövetség bírájának, a régi törvények oltalmazójának (Horka) voltak felesküdött segítői. Kiváló fegyverforgatók, akik kötelesek voltak fellépni, ha a hagyományokat és a törvényt sérelem érte.
– Mikor fedezték fel, hogy Kazahsztánban él egy magyar törzs?
– 1965-ben Tóth Tibor magyar nyelvész részt vett egy konferencián Kazahsztánban. Előadása után egy ottani nyelvész érdeklődve megszólította őt, hogy van-e valami közünk a kazahsztáni „madjar”-okhoz. Magyarországon egészen addig nem tudtak a „madjar” törzsről, bár ő k tudták, hogy valahol Európában élnek még magyarok.
Tóth Tibor akkor el is látogatott hozzájuk. Viszont a Szovjetunióban akkoriban az „olvasztótégely-politika” hatott, ezért az akkori hatóság nem engedélyezte a kutatásokat. Kazahsztán egyébként színes etnikumú ország, nem csupán kazahok, oroszok, de más kisebb népek is lakják, melyek identitástudata az évtizedek során jócskán elsorvadt.
A „madjar”-kutatások csak 2001-ben folytatódtak. Eredetmondájuk megegyezik a mi csodaszarvas mondánkkal, vannak közös szavaink is. Természetesen az előbbi még semmire sem bizonyíték, akár át is vehették tőlünk egykor a népnévvel együtt. A genetikai kísérletek eredményei viszont meglepő módon pozitívak.
– Ti hogyan kerültetek ki?
– A Magyar Törzsi Találkozón vettünk részt, amelyet a „madjar” törzs szervezett kazah segítséggel Sagában, és ahol Magyarország is képviseltette magát néhány résztvevővel. Bennünket, barantásokat Bíró András keresett meg, tudván, hogy ősi magyar harcművészettel foglalkozunk. Megkért, hogy tartsunk velük, és adjuk elő a műsorunkat. Érdekes módon az ottaniak tánca erős keleti hatást árasztott.
Később aztán megtanítottuk őket botozni, ostorozni – és mondhatom, hatalmas lelkesedéssel tanultak tőlünk. Lovagolni jól tudtak, viszont a lovasharcmodor már nem él náluk. Hovatartozástudatuk viszont erős. Egy magyar törzsbéli férfiágon hét generációra vezeti vissza az őseit. Aki ezt nem tudja, az szégyenben marad, és gúnyosan „leoroszozzák” (megj: az oroszok, mint elnyomók élnek tudatukban). Ezen a vidéken egyébként mindegyik sírfelirat tartalmazza az elhunyt származását.
– Kazahsztán nagy kiterjedésű ország, ennek ellenére gyéren lakott...
– Az 1500 ember háromszor akkora területen él szétszóródva, mint amekkora a mai Magyarország területe. Az egyes települések között hatalmas távolságok vannak, a sztyeppe végtelenül hosszú, csak nem akar vége szakadni. Mi a fővárosba repültünk, és onnét még 1000 kilométert utaztunk, hogy elérjük a „magyarlakta vidéket”.
Az aggszakállak, a vének minden település számára kötelezővé tették a részvételt a törzsi gyűlésen. Megkönnyezték, mikor elhangzott, hogy a hagyományaikat nem csupán ápolni kell, hanem meg is kell élni. Ez azért is hangzott el, mert nagy erővel tör be hozzájuk a „nyugati civilizáció” – minden káros hatásával egyetemben. Az út végén tervbe vettük, hogy a törzs fiataljait meghívjuk hozzánk. Itt töltenének egy hetet, megmutatnánk nekik magunkból, a magyarságunkból annyit, amennyit csak tudunk: hadd vigyék haza. De természetesen mindez anyagiak függvénye is.
Flaska Katalin
