Krasznahorka büszke vára! Mindig is ott volt. Ott magasodott a falu feletti dombon, amikor megszülettünk, a szüleink, nagyszüleink idejében is. A falusiak régi, szabadban készített fekete-fehér családi képein szinte mindig látható a háttérben a vár. Mint kihagyhatatlan családtag, mint az állandóság leltárba vehető darabja. Ahová kötelezően elvittük minden vendégünket, és annyit jártunk az ősi falak között, hogy szinte betéve tudtuk a tárlatvezetők szövegét.

Akkor még Rozsnyón laktunk. Szombat volt, javában zajlott a parlamenti választás, a férjem a bizottságban ült, éppen a kislányomnak adtam uzsonnát. „Ég a várunk!”– mondta anyukám elcsukló hangon a telefonba. Igen, a mi várunk.

krasznahorka-kezdo.jpg
(Fotó: Micsuda András)

Vasárnap délután kisétáltak a családok „a vár megé” egy sörre, fagyira, vagy körhintára tenni a gyerekeket. Mentünk a várkápolnába búcsúi misére, esküvőre, és harangjai jelezték, ha valaki elhunyt a faluban. Aztán egy nap dermedten néztem a neten felbukkanó sokkoló képeken, videókon, ahogy tövig ég a vártető. Folytak a könnyeim, nem akartam elhinni, de nem voltam képes autóba ülni se, hogy a saját szememmel lássam. Rettegve vártuk a hivatalos nyilatkozatokat arról, hogy mekkora a baj, menthető-e még valami... Másnap, amikor a szokásos vasárnapi ebédre autóztunk a szüleimhez, valami csodában reménykedtem. Hogy amikor a nagypartra érünk, és bal felől felbukkan a várdomb, minden olyan lesz, mint régen. Olyan, amilyennek lennie kell: ott áll majd a vár, ahogy szokott, büszkén, erősen, rendíthetetlenül.

Ám nem így történt. A várunk kormos falaival, tetőzete nélkül, csupaszon állt. Mint egy koronájától megfosztott királynő, sápadtan, magába roskadva. Könnyeim megint, a tűz óta sokadszor, eleredtek, vezetés közben alig láttam tőlük az utat. A szüleimmel egymás nyakába borulva sírtunk, mintha halottunk volna. Mert az is volt. A várunkat sirattuk, gyászoltuk, mintha egy közeli rokont veszítettünk volna el. Mert a krasznahorkaváraljai embereknek a vár nemcsak turistalátványosság. Hanem életünk jelképe. Magyar ember magyar történelmének szimbóluma.

Én a leégett tetővel, beomlott mennyezettel, elolvadt, hamuvá vált kincsekkel együtt sirattam gyermekkorom egy darabját is.

Anyukám a vár tövében lévő büfében dolgozott, a nyolcvanas években a húgommal együtt itt töltöttük a nyári szünetek jó részét. Igazi bennfentesek voltunk, számunkra a turistákat kiszolgáló bódék, a kirándulóbuszokkal teli parkoló, a környező erdők és maga a vár egy hatalmas játszótér volt. Játéknak fogtuk fel, hogy a vendégek között sürögtünk, vagy segítettünk a büfé asztalairól leszedni az ott hagyott poharakat. Rengetegszer megjártuk a vár termeit, csodáltuk a konyhát a szép rézedényekkel, a tornyos hajú hölgyeket a képeken, a különböző magasságú székeket a tanácsteremben. A hangszereket, Franciska grófné ruháit, apró csecsebecséit. Félve néztünk le a tömlöcbe, ahová a turisták aprópénzt dobáltak, és imádtunk borzongani Serédy Zsófia üvegkoporsóba helyezett múmiájánál.

Ugyanígy vonzottak minket a vár alá évtizedek óta visszajáró cseh körhintások, „a cirkuszosok”. Titokzatosak voltak, és nagyon menők: persze hogy tízévesen „cirkuszosok” akartunk lenni! Elképzeltem, hogy én is ilyen kényelmesen berendezett lakóbuszban fogok élni (még kristálypoharas vitrin is volt benne), télen pedig zsákbamacskát fogok gyártani... S mivel ott csellengtünk naphosszat, néha ránk bízták a kisebb gyerekeket, amiért vattacukor vagy nyalóka volt a fizetség. Később besegítettünk a karikadobálóban is, és amikor a tulaj felesége főzött vagy mosott, teljesen ránk bízta az „üzletmenetet”. Összebarátkoztunk a gyerekekkel, ők nem beszéltek magyarul, mi meg (eleinte) egy kukkot se tudtunk csehül. Élveztük a nyarat, dinnyét ettünk, majd csobbantunk a felfújható nagy medencében. Hangosan szólt a zene, mi dodzsemeztünk, bolyongtunk a tükrös labirintusban, repültünk a magasban a nagy körhintán, vagy lestük a papírrózsákra célzókat a céllövöldében.

hirlevel_web_banner_1_211.jpg

Esténként, amikor elvonult a tömeg, jutalomért versengve szedtük a szemetet. A vár alatti réten a legnagyobb esemény a járási dal- és táncünnepély volt, amit csak Ki mit tud?-nak hívtak, és a 60-as évektől sok-sok híres magyar sztár megfordult a színpadán: Szécsi Páltól kezdve Korda Györgyig, később a Neoton, Szandi vagy az Edda. Az ősz közeledtével egyre ritkult a várlátogató tömeg, a hatalmas fák között mókusok szaladgáltak. A lövöldések elvonultak, kiürült a parkoló, szeptember közepén bezártak a büfék. Eltelt egy újabb kalandos nyár a vár alatt... Kamaszként a húgom idegenvezetőként dolgozott a várban, évekkel később pedig apukám várőr lett, ami igencsak testhezálló munka volt számára, hisz töviről hegyire ismerte az Andrássy család sorsát. Szóval ezer szállal kötődünk a várhoz.

Még nem látta

Pár éve újra itt élek a családommal Váralján, a kertünkből pompás kilátás nyílik a büszke építményre. Már nem olyan megviselt, mint akkor, 2012 tavaszán volt, hiszen kívülről az új tető épnek mutatja, de mi tudjuk, hogy belül sérült, üres és árva. És hiába kérdezgetik az idetévedő idegenek, fogalmunk sincs, mikor lesz újra látogatható. Évszázadokig megőrizték az előző nemzedékek, a száz évvel ezelőtti tűzből is felépült. A mai kor emberének viszont sehogy nem megy az újjáépítés. A lányom már kamasz, és még nem látta belülről a várat. Persze értjük, hogy hatalmas horderejű felújításról van szó. Azt is, hogy a szocializmus évei alatt jó sok mindent elrontottak – és ha már bontunk, bontsunk az alapokig. Meg hogy vissza az autentikushoz, és biztosítsunk 21. századi körülményeket a látogatóknak.

Tudjuk, a tető elkészült, restaurálták a tűzvészben sérült műtárgyakat, ásatásokat és egyéb munkálatokat is végeztek, de akkor is. Március 10-én volt kilencedik éve...

Várlátogatás helyett a mai napig csak a nem kevés pénzbe kerülő darut bámulhatjuk idelentről. Krasznahorka vára büszkeségünk határon innen és túl. Az Andrássyak ősi fészkét egyszer az életben mindenkinek illett felkeresni. Így volt ez a 2012-es tűzvészig. Az azóta eltelt hosszú-hosszú évek alatt kulturális miniszterek és múzeumigazgatók jöttek-mentek, de a vár kapuja még mindig zárva. Mi a késlekedés oka? A mezei gömöri ember, ha megkérdeznék, nem tudná megmondani. A rossz döntések, a bürokratikus huzavonák, a hozzá nem értés? Újabb és újabb illetékesek bukkannak fel, nyilatkoznak egy biztatót, hogy na, majd ők kézbe veszik itt az ügyeket. Aztán jön a következő verdikt, hogy nem is úgy, hanem amúgy lesz – és így veszik ködbe az újranyitás időpontja.

Prékop Ivett