Annyian keresték már. Hogyan lehet megmaradni egymás mellett évtizedekig, mikor a lángoló szerelem elmúlik, s mi is sokat változunk – sokszor egymás ellenében. Létezik-e egyáltalán jó házasság?
Szerintem olyan, hogy tökéletes házasság: nincs. Az én házasságom és a barátnőim házassága azért tűnik jónak, mert megbocsátottunk a férjeinknek. A mai házasságok azért olyan törékenyek, mert a mai nők erre már nem hajlandóak. Jól teszik, rosszul teszik? Nem tudom. Talán igen, talán nem.
Húszévesen az ember, ha megcsalják, szakít a barátjával. A megbocsátásra való képesség nem tartozik a fiatalkori erények közé. Ahhoz tapasztalatra és érettségre van szükség. A házasságot egy félrelépés miatt felrúgni nem biztos, hogy okos dolog. Hiszen – ideális esetben – nem azért megyünk hozzá valakihez, mert épp eladósorba kerültünk, amikor együtt jártunk, hanem mert úgy gondoltuk, ő az, akivel le akarjuk élni az életünket. Egy ilyen kapcsolatnak nem vethet véget holmi fellángolás.
Minden jel arra mutat, hogy ezt a férfiak is így gondolják. A legtöbbjük meghányja-veti magában a dolgokat, majd szép lassan visszafarol a régi életébe. Mi pedig visszafogadjuk őket, mert nem húszévesek vagyunk, és megtanultunk megbocsátani (meg azért, mert gyerekeink vannak, meg azért, mert egyszerűbb így, meg azért, mert nem akarunk egyedül maradni, meg esetleg azért, mert még mindig szeretjük, meg még ezer más ok miatt).
A tapasztalatok szerint a férfiak egész egyszerűen megbolondulnak, ha szerelmesek lesznek egy másik nőbe, és a feleségeknek ezt elég nehéz elviselni.
„Nagyon fiatalon házasodtunk össze, szinte együtt lettünk felnőttek. Úgy voltunk összenőve, mint a sziámi ikrek. Úgyhogy amikor szerelmes lett – nagyon –, akkor nekem öntötte ki a szívét. Én voltam, aki a legközelebb állt hozzá, kivel beszélgetett volna a dologról? Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek... Amikor vége lett, azt is nekem mondta el először. Nem tudom nélküle elképzelni az életemet, de akkor megtört bennem valami” – emlékszik vissza Kati. „A kimosott párnák között találtam meg a férjem szerelmes leveleit, amelyeket a nőtől kapott. Elhűlve bontogattam a papírt: micsoda gyerekesség!” – így Vali.
„Mi soha nem írtunk SMS-t. Sokkal egyszerűbbnek tartottuk telefonálni, mint nekiállni az aprócska billentyűzeten pötyögtetni. Egészen addig, amíg már az SMS-generációhoz tartozó szeretője el nem kezdte írni neki a giccses kis üzeneteit. Az egyik hónapban kétszáz SMS-t váltottak, megnéztem a telefonszámlán” – így egy harmadik feleség. Aztán a férfi – mindent mérlegre téve – belátja, mennyivel többet nyom a latban hat, nyolc vagy tíz együtt töltött év, egy-két gyerek, mint háromszáz szerelmes SMS. És visszajön. Hirtelen vagy szép lassan, fokozatosan kullog vissza. Ez változó, de egyszer csak ott áll, és folytatni akarja a régi, megszokott életét. És a feleség lehetőleg ne is zaklassa őt a megjegyzéseivel.
„Felhívott, hogy akkor visszajönne. Mire este hazamentem, már ott ült a nappaliban, a ruhái a szekrényben... Rossz néven vette, hogy azt mondtam, erről azért nem ártana beszélgetni egy kicsit” – meséli egy feleség.
A legjobb házasságban is vannak rosszabb időszakok
Hullámvölgyek, amikor egy kicsit már rutinná válik az egész. Amikor olyan természetes minden. Nincs különösebb baj, örülünk egymásnak esténként, de már nem beszélgetünk olyan hosszan. És pont akkor jön valaki, és jön vele valami új érzés vagy – valami régi. Jobb, ha felkészülünk: senki sincs beoltva egy új szerelem ellen, bármilyen jó is a házassága. Lehet, hogy az a harmadik egy kis ribanc, de az is lehet, hogy nem. Az is előfordulhat, hogy egymásba szerettek. Reménykedjünk, hogy mindezt csak utólag tudjuk meg.
A kérdés: könnyebb túllépni az egyszerű testi kapcsolaton, mint azon, ha azt látjuk, életünk társa szerelmes valaki másba? Azt szokták mondani, a puszta szex nem számít. Pedig ha belegondolunk, a megcsalásra az egyetlen létező mentség az őszinte szerelem. Mert az jön, és olyan ereje van, hogy nem lehet megállítani.
„Én mindig hajlamos voltam egy kicsit a mártíromságra. Lehet, hogy ez az oka, de nem hibáztatom a férjemet. Mindig is úgy gondoltam, hogy ez bárkivel megtörténhet. Odáig megyek, hogy józanabb pillanataimban a nőt sem hibáztatom, bár természetesen meg tudnám fojtani egy kanál vízben. Keserves volt. Én azt a megoldást választottam, hogy a homokba dugtam a fejem, és vártam. Kivártam a végét. Látom rajta az igyekezetet, hogy kárpótoljon, és jól is esik. Soha nem beszéltünk róla, de tudja, hogy tudom.
Azt is tudja, hogy megbocsátottam neki. Végig igyekezett jó férjemnek maradni, de jó apának mindenképpen, és tulajdonképpen elég jól is sikerült neki. Én ezt az igyekezetet a jó házasság alapjának tartom” – vallja egy türelmes feleség.
Aki visszamegy a feleségéhez, abban azért – az esetek túlnyomó többségében – őrületes lelkiismeret-furdalás van. Sokszor ennek az a vége, hogy tényleg jobb lesz tőle a házasság. Úgy turbékolnak, mint az első években. De a nő érzékeny szerkezet, és nehezen felejt. „Tűzbe tettem volna érte a kezemet. Még jobban, mint saját magamért. Mégis megtörtént. Soha nem hazudott, nem tudta, hogy kell, úgyhogy egyből rájöttem. Aztán vége lett, és ő visszajött. Nem gondolom, hogy megváltozott a jelleme, hogy nem volt hazudós, és most az lett, mégis, ha tesz egy kedves gesztust, egyből azon gondolkodom, hogy ezt most lelkiismeret-furdalásból teszi, vagy mert teste-lelke arra vágyik, hogy megsimogasson. Minden telefoncsörgésnél figyelek, hogyan válaszol, mert abból kitalálom, ki hívja. Vagy ha én hívom, figyelem, hogyan szól bele a telefonba. Mondja a nevemet, vagy csak sziázik. Abból lehetett ugyanis tudni, hogy a nővel van-e vagy sem.”
Mintha a férfiaknak megint könnyebb lenne. Valószínűleg gyönyörű pillanatokat élnek át a szeretőjükkel, aztán végeznek vele, összeütögetik a tenyerüket, és mennek tovább. Vissza ahhoz, akinek nagyon fontosak, hiszen visszafogadja őket. A két nő meg örüljön. Az egyik, mert olyan szép és romantikus pillanataik voltak, a másik meg, mert hiszen végül őt választotta. Mindenki jól járt, nem?
