Tisztelt szerkesztőség! Tetszik nekem az önök „kibeszélős” rovata, ahol az ember elmondhatja, elpanaszkodhatja a bánatát, és mások okulására közzé teheti a sorsát. Talán nem hiába...
Ha sok-sok évvel ezelőtt tanácsokat kaphattam volna valakitől, akkor lehet, hogy az én életem is másként alakult volna.
Mindig is szerettem tanulni, és nem elégedtem meg az óvónőképzővel, amelyet sikeresen elvégeztem. Nagyon sokat olvastam, s ha nyílt valamilyen tanfolyam, oda mindig beiratkoztam.
Aztán férjhez mentem. Szerelemből – legalább is akkor azt hittem. Pontosabban én szerettem a férjemet, tiszteltem és becsültem. Még akkor is, ha ő csak egyszerű szakmunkásként dolgozott. Olvasni nem szeretett, italozni annál jobban. Amikor aztán részegen hazajött, már az udvaron ordibálni kezdett velem, és káromkodva elmondott mindennek.
Kigúnyolt, amiért tanultam és olvastam. Holott a munkámon kívül a házban mindig tisztaságot tartottam, és a háztájival is én foglalkoztam. Csak akkor olvastam, ha már mindent elvégeztem, a leggyakrabban éjjelente.
Közben született három gyermekünk is, elég kis korkülönbséggel. Tehát amit csak bírtam, elvégeztem otthon, neveltem a gyerekeket, és óvónőként dolgoztam a szomszéd faluban. Segítséget sehonnan se kaptam, a férjemtől a legkevésbé. Nagyon sokat keseregtem és sírtam, mert igaz, a munkámban sok sikerélmény ért, és a gyerekeimtől is nagyon sok szeretetet kaptam, de otthon a férjem úgy bánt velem, mint egy utolsó nőszeméllyel. Napirenden volt az ordítozás, a megalázás. De akkor még azt hittem, a nőnek ez a sorsa, tűrnie kell.
Teltek az évek, és az alkohol megtette a hatását. A férjem megbetegedett, de a sok lenyelt keserűségtől én is „szert tettem” egy gyógyíthatatlan betegségre. Most, hogy a gyerekek már lassan kirepülnek a családi fészekből, úgy érzem, feleslegesen fecséreltem az életemet egy olyan férfira, aki valójában semmit sem érdemel, mert soha még egy jó szót nem ejtett ki a száján, és semmire se vitte. Ha még egyszer újra kezdhetném, már akkor elhagynám, amikor először viselkedik velem durván és megalázón. Minden lánynak és nőnek, aki hasonló cipőben jár, azt üzenem, ne reménykedjen, ne tűrjön, és ne hagyja, hogy megalázzák! Nem kap érte semmit, legfeljebb egy gyógyíthatatlan betegséget.
Tisztelettel: Ilona
Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket! Amennyiben szeretnék velünk és olvasóinkkal megosztani örömüket, bánatukat, problémáikat, szívesen állunk az önök rendelkezésére: akár névtelenül vagy álnéven is írhatnak. Kérjük, az ímél tárgya ,,LEVÉLTITOK'' legyen!
Ímélcímünk: office [at] ujno.sk
