Az első házasságom előtt fiatal és tapasztalatlan voltam. Nem néztem, kihez megyek férjhez. Ebből a házasságból született két aranyos kislányom, akikért az életemet is odaadnám még ma is. A férjem alkoholista volt, és erre ráment a házasságunk. Egyedül maradtam a kislányokkal, akik mindenért kárpótoltak. Teltek az évek, a lányok felnőttek, és egyedül kezdtem érezni magam. Akkoriban egy áruházban dolgoztam. Észrevettem, hogy egy férfi a szokottnál többet jár vásárolni, hosszan nézeget, meg-megáll beszélgetni. Így kezdődött az ismeretség, amiből később házasság lett. Nagyon boldogok voltunk. A rendszerváltás után üzletet nyitottunk, ami sikeres volt, de nagyon sok munkát megkívánt. Idővel rájöttem, már nincs magánéletünk. Megvolt mindenünk, de az egészségünk megromlott. A túlterheltségtől veszekedtünk, és egyszer besokalltam. Bejelentettem, nem csinálom tovább. Elvégre mindketten túl voltunk már a hatvanon. Bezártuk az üzletet, és kirándulgatni kezdtünk. Először együtt, aztán külön-külön is. Megbíztam a férjemben, mégis megcsalt. Hagyta magát elbolondítani, és elhagyott engem, elvált tőlem. Ebbe belebetegedtem. Annyira, hogy a pszichiátrián kötöttem ki. Soká tartott, míg lassan gyógyulni kezdtem. A volt férjem csak élte a világát. Sok pénzt kivett a bankból a tudtom nélkül, a közösen szerzett vagyonból a mai napig sem fizetett ki teljesen. A gyermekeim, az ismerőseim nem bírták nézni a fájdalmamat, és rávettek, iratkozzak be az idősek egyetemére: négy tagozaton diplomáztam. Több énekkarban énekelek, szavalni járok, sikert sikerre halmozok, és kezdem elfeledni a múltat. Hogy fáj-e a múlt? Azt nem lehet elmondani, mennyire kegyetlenül fáj. Különösen, hogy egy városban élünk mind a ketten. Azt a szeretetet, amit éreztem és érzek mai napig iránta, nem tudom a lelkemből kizárni. A szeretet, szerelem és ragaszkodás iránta olyan mély gyökereket vert a lelkembe, hogy azt semmivel sem tudom pótolni. Nem haragszom rá, akárhogyan is fáj a múlt. Érzem, a sors neki is visszaadja majd azt, amit velem tett. Idővel rájön, milyen értéket dobott el. Mert a sors visszaad mindenkinek mindent. Jót, rosszat. És a mások boldogtalansága árán senki sem lesz örökké boldog. 

Tóth Éva

Ked­ves Ol­va­só­ink!
To­vább­ra is vár­juk le­ve­le­i­ket! Amennyi­ben sze­ret­nék ve­lünk és ol­va­só­ink­kal meg­osz­ta­ni örö­mü­ket, bá­na­tu­kat, prob­lé­má­i­kat, szí­ve­sen ál­lunk az önök ren­del­ke­zé­sé­re: akár név­te­le­nül vagy ál­né­ven is ír­hat­nak. Ímélcímünk: ujno [at] ujno.sk. Kér­jük, az ímél tárgya „Le­vél­ti­tok“ legyen!