Berecz András mesemondó, az Ökrös és Egyszólam együttesek énekese októberben töltötte be 50. születésnapját. A rangos eseményt barátai és rajongói körében ünnepelte: a Művészetek Palotájában adott vidám koncerttel.
Az Alternatív Kossuth-díjjal és Árpád fejedelem emlékdíjjal kitüntetett nótafa és mesemondó legújabb, Legényes című lemeze a napokban jelent meg.
Pekárovics Antónia, 6 éves, Dunaszerdahely
– Mivel csábították el Önt a mesék?
– Egy nagyon nagy élményhez kötődik ez a bizonyos elragadtatás. 15-20 évvel ezelőtt egy Tolna megyei falucskába, Hőgyészre hívtak bukovinai székely bálra, énekelni. Késlekedett a fellépés, ezért otthagytam az öltözőt, hadd lám, mitől akadt el az előadás. És akkor megláttam a csodát: egy öreg nénit, aki mesét mondott. De már vagy félórája. A műsor szervezői egy pohár vizet vittek neki, közben odasúgták: „Emerencia néni, ezt most már hagyja abba!” A néni intett, hogy ő nem szomjas, és folytatta a mesét. Ezen a bukovinai székely bálon a nézőközönség soraiban ült Kanadából, Németországból jött bukovinai székely, Délvidékről, Erdélyből és voltak Tolna megyeiek is. Volt közöttük nyakkendős, kucsmás, csizmás, bakancsos, gazdától a mérnökig mindenféle, és apró gyermektől a sántikáló idősig. Egy biztos: mindenki kacagott. Úgy hullámzott a nép, mint a gabona, mikor egy erősebb szellő meghajtogatja. Én akkor már tudtam jó pár mesét, de addig nem fordult meg a fejemben, hogy elő is álljak velük. Ezután kezdtem mondogatni, énekek közé odarakosgatni egy-egy történetet. Utóbb pedig annyira elhatalmasodott rajtam, hogy a dalok szorultak le a szélre. Úgyhogy nem tudom a végén mi lesz, mert ezek küzdenek egymással. Melyik fog győzni, mind a kettő porondon marad-e, nem tudom. De azt tudom, hogy amíg mesét mondok, addig a hangomat pihentetem, amíg pedig énekelek, addig az eszemet.
Berecz András
– Van-e kedvenc meséje?
– Általában a legutóbbi mese a legkedvesebb. Kedvenc mesém általában háromféle van. Amikor nők közelednek, szerelmes meséket szeretek mondani. Ha férfitöbbség van, szeretem a sorskérdéseket megfogalmazni. És mindig van egy harmadik, amit gyermektöbbségű közönségnek tartogatok. Ebben a küzdelem, az erő, a remény a főszereplők. Gyermekeknek mostanában a piros-fehér arcú Zöld Petikét mondom, aki fecskehasú kese kocáknak volt kiskirálya, falunak árva kondáskája, és mivel reggeltől estig lósóskát rágicsált, egy kicsi zöld csorgás volt a szája széjibe. Innen kapta a nevét is: Zöld Peti.
– Erről aztán olyanokat figurázok ott a gyermekeknek, hogy még engem is lázba hoz. Különben szaladós szemű gyermek volt, és olyan talpa, hogy azon kártyázhattál volna, mert a csizmátlanság megcsinálja azt. Jó porció gyermek, szép volt, mint a vakart hal. Ez a csudálatos Petike például a nap mögött szokott imádkozni. Drótkötélen húzza őt föl egy sasfiók, és a Tiszának iszapjába, harcsának hasába, gőzhajónak farába szokott pipálni. Mégpedig olyan gőzhajó farába, amit a harcsa nyelt el. Ott szokott hunyorogni. Úgyhogy nem hétköznapos gyermek ez a Peti.
Szeretem nagyon, itt van a szivemen! A nőknek és ábrándosabb arcú ifjúságnak, párválasztás csatamezejire kivert gazdátlan egyedeknek mostanában legszívesebben a túrós puliszkásat mesélgetem. Ahol egy katona, nagyon ravaszon, a nevit nem mondja el, csak amikor már kiimádkozzák belőle.
– Akkor is más nevet mond a lánynak, az anyának, és az öregembernek is, aki a padon köhécsel szivarizzítás közben. Az eseményekből kiderül, micsoda előrelátás volt ez. Így tud a leánynak örömet okozni, magának is szép éjszakát. Ezt aztán lehet kacagni szintén jó darabig, s érdekes, hogy legjobban a fehérnépek szeretik az ilyesmit. A bánatos arcú férfiemberek, mikor a család elereszti őket, erősen szeretnek politizálni, meg a jövőbe belehunyorogni. Nekik is jó párat tartogatok, én magam is nagyon szeretem. Ezek igen bánatos mesék, mégpedig olyanok, amiket nem rögtön értenek meg. Miután jól kikacagták magukat, otthon rájönnek, hogy itt tulajdonképpen sírni lett volna jobb. Úgyhogy ilyesmiket dédelgetek mindig. Aztán mikor már megérik egy mese, beköszönt a nyár, jön az ősz, akkor már tudom, hogy ezt nemsokára félrerakom. Én elunni magamat nem akarom, szeretek magamnak is meglepetést okozni, úgyhogy akkor mindig jön valami új.
Nagy Tamás, 5 éves, Dunaradvány
– Mint azt írja önmagáról, hajszolt embertársai örömét keresgélő mesemondó lett. De mit jelent a mese a mesemondó számára?
– A mesék régen letűnt nemzedékek eszejárását adják. A magyar nyelv nagyon kicserélődött. Nyilván mindig változott az évszázadok során, de ez a folyamat nagyon felgyorsult az utóbbi időkben – és nem javára. A mesék kicsit tájvédelmi körzet. Szinte el is várják a mesemondótól: ha már kinyitotta a száját, mondjon valami olyat, amit nem rögtön értenek meg. Van olyan közönség is, amelyik szinte nem ért semmit az egészből, de nagyon jól érzi magát. Jó neki melléülni, és érzi, hogy ezt jó volna érteni. Mint egy ismeretlen formájú tűzhely: nem tudja az ember, ebben vajon fa van, olaj van, miért van ilyen formája, mikor amolyan szokott lenni. De hideg van, és jó mellékucorodni, mert meleget áraszt.
Nem is az eszével látja át, hanem olyan, mint egy érintés. Olyan, mintha a régi öregek haló poraikból föltámadnának, és megcirógatnák az utódokat. Látjátok, mi gondolkoztunk ám! Szerelmesek is voltunk, mi is küzdöttünk a létezés nagy kérdéseivel.
– Sok országban, sokféle közönség előtt lépett már fel. Milyen a közönség? Szívesen fogadják a mesét, fel tudnak oldódni benne, megszívlelik-e tanulságait?
– Miközben mondom a mesét, én nagyon el vagyok ám magammal foglalva, nem is nagyon látom a közönséget. Mikor előkeresem azokat a pincében vagy padláson lévő sötét szobákat, amik bennem vannak, akkor nem tudok másra nézni. Meglátok egy arcot, elcsodálkozom, legszívesebben megkérdezném: te ki vagy? Ezek kibillentenek. Így láttam idős énekeseknél is. Mondták: „Gyertek pulyák, néhány régi nótát elfúvok nektek!” Körbevettük, ő meg nézett ki az ablakon, távoli pontra. Fútta, de nem nekünk. Ezt a fajta mesemondást a régiek is így csinálták. De visszatérve a közönséghez: azt hiszem, mindenféle jelen van. Van az, aki már szinte ismeri a mesét. Bent ül az a közönség is, aki helyben veszi észre, hogy a mese nem is rossz műfaj. Ez a legérdekesebb közönség számomra.
– Aki véletlen keveredik be, és ott helyben kell meggyőznöm, hogy a mese nem csak gyermekműfaj. Ez a legizgalmasabb feladat! Istennek hála, nemcsak rajongókból van részem, hanem hatalmas kudarcokból is – de abból van kevesebb. Mondtam én már háttal is nézőközönségnek. Mert a legnehezebb gőgös embernek mesélni, az képtelen befogadni. Nem az iskolázottságon múlik! Mondtam már olyan szegény kis faluban, hogy ott még fáztak is, láttam olyat, aki az éhséget is ismeri. Nincs gond, meghallja rögtön, ez nem nevelés kérdése, hanem született érzékenységé, kíváncsiságé. Legnagyobb akadálya ennek a hatalom. Aki megérzi, hogy ő valaki, az szinte utálja, hogy figyeljen másokra. Azt hiszi, hogy míg egy ember az életét odateszi, addig ő nyugodtan telefonálhat. Ezeknek majdnem lehetetlen!
Reménység Dóra, 9 éves, Zselíz
– Négy gyermek várja odahaza. Nekik vajon ki mond mesét?
– Feleségem felolvas nekik, az én szerepem pedig a rögtönzős, lámpaoltás utáni mese. Sokszor nem mondok nekik, mert fáradt vagyok. Gyönyörű játék, amikor sikerül felnőnöm a legszebb feladathoz: mikor az apa mesél a gyermekeinek. Mikor sikerül elkapnom a nyelit egy-egy mesének, még jó figurásan is, hát olyan öröm van, hogy akkor aztán nincs elalvás. Mert az én meséim alatt nemhogy elzsibbadnának, hanem párnacsatába mennek át. A nagyobbak is szívesen befekszenek közénk a kisszobába, és fülelnek. Katinak, aki most 18 éves, a régiekről kellett mesélnem. Tulajdonképpen egy családregényt kellett elmondanom, ami hatalmas öröm volt nekem is. Néha könnybe lábadt a szemem, amikor eszembe jutott, hogyan mesélt nekem az édesanyám. És valószínűleg őmellé is odafeküdtek az öregek, és meséltek a régiekről. Hát az ilyen történetekkel meg kell tölteni a családot!
Egyrészt mert a történelem hullik az ölükbe, de nem az, amit megírnak nekünk, hanem a sajátunk. Ez nincs kicsorbítva, ez a miénk! Másrészt pedig több köze lesz a gyereknek hozzám, nagyobb felületen simul a múltjához.
– Budapesti születése ellenére ízes beszéde Erdélyt idézi. Ön fontos szerepet játszik abban, hogy az egyes tájnyelvek egyenrangúvá váljanak az irodalmi nyelvvel...
– A tájnyelvek nemhogy egyenrangúak, hanem sokkal gazdagabbak! Az úgynevezett irodalmi nyelv, ami itt virágzik, sokkal posványosabb, sekélyesebb. Ha egyáltalán fontos, hogy a magyar nyelv újra tudja fogalmazni önmagát, ha még fontos, hogy idegen kifejezések helyett magyar kifejezéseket kutassunk fel, akkor fontos a tájbeszéd. A magyar nyelv semmivel sem alávalóbb, mint más nyelvek, sőt, védett helyzetben kellene lennie elszigeteltsége és rendkívülisége miatt. Erre úgy kell vigyázni – hogy Sütő Andrást idézzem –, mint a terített búzára. Ahogy az ember az édesanyja keblit megtalálja, nem teszi mérlegre, úgy én erre rátaláltam, és nem is adom semmiért. Tisztelem mindenki kultúráját, de ez az enyim. Ezt csinosítgatom, ezt mutatom fel.
Saróka Bence, 5. osztály, Kéty
– Miért van mégis úgy, hogy szinte irtják a tájszólást? És az emberekben is megvan az a hajlam, hogy levetkőzzék?
– Azért, mert pellengérre állítják miatta. Mi itt a pusztulásnak hihetetlen állapotában vagyunk! A pesti nyelv és észjárás a magyar nyelv tört ága. Aki a faluból hozza az eredeti, ízes, gyönyörű, színes nyelvet, azt megkacagják. Ezért szegény menekül előle. Én is szembesültem ezzel egy bihari városkában. Sinka Isván költészetéről készítettem lemezt, és szükségem lett volna néhány tájszólásban beszélő gyermekre. „Itt senki nem beszél tájszoulásba!” – tiltakozott a pedagógus. „Ammelyik gyermek megproubálkozik illyennel, azt én kiállítom a folyosoura. Mink itt úgy beszílünk, mint a pesti rádiouban.” Elgondolkodtam. Ennek nincs füle, nem hallja saját magát? Menekül saját maga elől? Mert az emberiség saját maga elől menekül. Feltétlen szürke akar lenni! Egy biztos: a virágok az országút mellett szürkék, mert sarat vetnek rá a kerekek. Igazi színeikért beljebb kell menni, félreeső helyekre, ahova nem fröccsen oda a sár. Ha az emberiség még meg tudja becsülni, hogy sokféle színe van a virágoknak, hogy a magyar nyelvnek a virágoskertje sokszínű, akkor örülni fog tudni neki. Ha pedig arc nélkül, szomorúan be akar állni a vesztesek sorába, az elszürkülésnek a felgyorsult folyamatába, csak bátran rugdossa az ilyeneket. Már most tegye meg! Verje le egymás szájáról pofonnal az eredetiséget, álljon be a más szekere után. Viszont akkor minél előbb, hogy ne fájjon! Mert rendkívül nehéz lecserélni a lelket. Aki saját maga elől menekül, az nagyon nagy vesszőfutásra vállalkozott. És a magyarság ebbe szépen belefogott…
Bernád Emese
