A hetvenes-nyolcvanas években mindenki házasodott, fehér ruhában, vőféllyel. A lendület a kilencvenes évekig tartott, azután az ÉN LETT A FONTOS, NEM A MI. MA AZ INDIVIDUALIZMUS A JELSZÓ. MIRE VAN JOGOM NEKEM? MINDENRE. Ám ebbe az elköteleződés és a felelősségvállalás már nem fér bele. Családot tartani felelősség, és ha ez így van, akkor nemigen akarunk családot tartani. Különben is, mindenki sápot szed rólunk, ha megházasodunk: a videós, a cipész, a zenész, a vendéglős – mindenki. Drága az esküvő, ezért inkább nem esküszünk.
Nagymamáink még tizenéves korukban mentek hozzá választottjukhoz (természetesen nem szívük választottjához). A paraszti világban föld házasodott földdel, a polgári világban vagyon a vagyonnal. Éppen nemrégiben tudtam meg, hogy egyik dédnagyink 17 éves korában ment férjhez 50 éves vőlegényéhez. (Borzongva tettem fel a kérdést: hát mi volt ez a rokon? Pedofil?) Hiába, más korok, más normák, de a normát mindenkoron a nagybetűs pénz szabta. Másik rokonom 32 évesen, özvegyen ment hozzá egy 26 éves parasztfiúhoz. Mivel vagyonos volt, megengedhette magának, hogy szépecske és fiatalka nyalka legényt válasszon.
Anyáink húszas éveik elején kötöttek házasságot (sokan már nagy hassal vonultak az oltár elé), utána felneveltek két gyereket. Itt már a „meglátni és megszeretni” szlogen döntött, mivel az egyenlősdire építő szociban egyiknek se nagyon volt semmije.
Hát ÉN ÉS A BARÁTNŐIM? Túl a negyvenen, elváltan vagy szingliként, egy gyerekkel vagy gyerek nélkül, de általában EGYEDÜL szállunk szembe az élet kihívásaival.
A magányos nő ma nem ritka, mint a fehér holló. Inkább verébszámba megy. Még többen vannak azok, akik kapcsolatban, de nem házasságban élnek. Harmincas éveik közepén járnak, de még mindig mérlegelnek. Legyen házasság? Legyen gyerek? Jó ez a pasim, de mi van, ha van valahol egy még jobb... Minden felváltható és lecserélhető, még a párunk is. Vannak, akik egy házassággal a hátuk mögött most – „vadházasságban” élnek. Egyszóval: megváltozott az élet.
A vízválasztó a kilencvenes évek közepe volt. Azóta nincs esküvő, vagy csak ritkán. Manapság „együtt élünk”.
Lányfejjel? Isten ments!
Az együttélés egy másik jelenséget is magával hozott: az egyedülálló anyát. Pontosabban a nem házasságban élő anyát, ami nem mindig jelenti azt, hogy egyedül él. Pár évtizeddel ezelőtt nagy szégyen volt házasságon kívül gyereket szülni. Sokan el se tudták képzelni, hogy ez megtörténhet velük. Teherbe estél? Akkor gyerünk, gyorsan menj férjhez, vagy irány az abortuszbizottság és a kórház! Volt 1983-ban egy nagyszerű film, amelyikben a főszereplő, Milka Zimková eltölt egy férfival – aki este jött, reggel ment, sose látta többet – egy forró éjszakát. Kilenc hónap múlva pedig megszületett a kislánya. A hősnő mindent elkövetett, hogy a lánya ne kerüljön hasonló helyzetbe, csakhogy a tizenhét éves lány másként gondolta. Beleszeretett egy katonába, és a történet megismétlődött. Mit tehetett a kétségbeesett mama? Gyorsan vőlegényt kerített a lányának.
A mai gyerekek fele házasságon kívül születik. Ezen már nem lepődik meg senki se. S mivel minden második házasság válással végződik, megjelentek a „patchwork családok” (a kirakós kockához hasonlatos családok). Elvált a férfi, akinek gyerekei vannak, elvált a nő, akinek szintén gyerekei vannak. A gyerekek meg pendliznek az apjuk és az anyjuk új családjai és gyerekei között.
Jön a változás?
Vannak erre utaló jelek, ugyanis a házasságkötések száma évről évre enyhén emelkedik. Mintha a fiatalok mégiscsak vágynának a hagyományos családra.
Vegyünk egy átlagos párocskát. A férfi negyvenkét éves, a nő harmincnyolc. Hat éve vannak együtt, gyerekük nincs, és mind a ketten sikeresek a szakmájukban. „Úgy érzem, megérett az idő a házasságra. Barni eleinte nem tartotta fontosnak az esküvőt, végül mégis úgy láttuk jónak, ha összeházasodunk. Már a ház miatt is, amit építettünk” – magyarázza Zsuzsa. Érdekházasság? Inkább észszerű. Manapság egyre több házasságot kötnek józan meggondolásból. (Akárcsak régen. Semmi új a nap alatt?)
Sok együtt élő pár VISZONT egyáltalán nem kívánkozik a házasság kötelékébe. Sokkal inkább: élvezni akarják az életet. Nagy társasági életet élnek, ahol a párok hasonló módon gondolkodnak: biciklitúrákra járnak, síelnek, együtt szórakoznak. Egyszóval: zajlik az életük. Amikor öt-hat év múlva felmerül a kérdés, hogy mi legyen, alapítunk-e családot, lesznek-e gyerekeink, rájönnek, hogy nem akarnak változtatni. Hiszen olyan jó élni, csak úgy bele a világba, mikor nem köt semmi és senki... Sokan vannak olyanok, akik nem akarnak invesztálni a kapcsolatba (se pénzt, se extra érzelmet), nem akarják feladni a kényelmüket. A nő nem akar nyomást gyakorolni a férfira, mert látja, hogy annak esze ágában sincs lemondani a biciklitúrákról, a motorozásról stb. A házasság egyszeriben tabu lesz. A nő nem kockáztatja, hogy hisztériásnak nevezzék, a férfi meg foggal-körömmel ragaszkodik a szabadságához. A vége az lesz, hogy a ki nem mondott vágyak miatt megromlik a viszony, veszekedni kezdenek (butaságokon, mert soha nem a valódi pajzsukkal ütköznek meg), végül szakítanak.
Néha elszalasztjuk a kedvező alkalmat a házasságkötéshez. Azután megállapítjuk, hogy már nem is fontos az egész. A megszokás nagy úr. Mi hiányzik az életünkből? Semmi. Igen, igen, szép volna a család, de mi már öregek vagyunk hozzá, mondják. Mi lenne a túrákból, a síelésből, ha családunk volna?
Kivétel? Nem – átlagos
Hová tűntél, hagyományos család? A szocializmusban nagyon magas volt a házasodási arány: csak a férfiak öt, a nők négy százaléka nem élt házasságban. Amint ledőltek a kommunizmus bástyái, a lányok a férjhez menés, a fiúk a nősülés előtt azt mondták, egy kicsit még élni akarnak. Ebben is hasonlítani kezdtünk a Nyugathoz. A skandináv országokban húsz évvel ezelőtt is csak annyi házasságot kötöttek, mint nálunk most. Európa többi országát tekintve nálunk olyan a helyzet, mint máshol. A házasodási kedv Litvániában, Cipruson és Máltán a legnagyobb – a legkevésbé házasodósak a bolgárok, a szlovének, a portugálok és a luxemburgiak.
Minek tulajdonítható, hogy nem szívesen mondjuk ki a holtomiglan-holtodiglant? Sokan keresik a kérdésre a választ. A pszichológusok az életstílust hibáztatják. A törvényeket is okolhatjuk, amelyek szerint megéri leányanyának lenni. A másik ok: ahogy gazdagodik a társadalom, úgy kezdenek az emberek egyre inkább csak maguknak élni. Már régen érvényét vesztette a hagyományos felállás, miszerint a nő rá volt utalva a férfira mint családfenntartóra. (A mai férfira nem is igen lehet támaszkodni.) Manapság mindenkinek van munkája és külön bankszámlája. Ráadásul egy kötetlen kapcsolatból könnyebb kilépni. Ez aztán azt a hamis érzetet kelti bennünk, hogy kapcsolatban élve is szabadok vagyunk. Ha már nem tetszel, vagy valamit nem úgy csinálsz, ahogy én akarom, akkor lelépek. Ezért nem szánják rá magukat a férfiak, hogy megkérjék a lányok kezét.
MERT A HÁZASSÁG AZÉRT MÉG MINDIG A FÉRFIN MÚLIK. EZT NE FELEJTSÜK EL.
A társadalom értékvesztése és a régi értékek elvetése is a házasság ellen dolgozik. Nem állíthatjuk, hogy nagyot léptünk volna előre. Manapság is az anyagiak számítanak a legfőbb értéknek (mint dédanyáink korában) – és az igazi szerelmet kinevetjük. Nincs is! Amikor két HARMINCAS találkozik, nem hagyatkoznak az ösztöneikre, hogy tetszik-e a másik, hanem gyorsan kinyomozzák, kicsoda-micsoda az illető, kik a szülei, hol lakik, gazdag-e, szegény-e, milyen iskolába járt. És csak a végén érdeklődnek afelől, hogy milyen ember. Nem tárjuk ki a szívünket, nem érdekel bennünket a másik. A magunk kőkemény szempontjai érdekelnek csak, amelyek mentén párt keresünk.
Manapság nagy divat a másik hibáztatása – a gyerekkori traumáktól kezdve az előző pasinkig. Ő, a galád az oka, hogy most itt tartunk. Elhagyott, megcsúfolta álmainkat. Csak mi nem vagyunk hibásak soha. Még a betegségeinkért is másokat hibáztatunk. A másra mutogatás az éretlen személyiség jellemvonása. Nem vagyunk felnőttek, akik vállalják a felelősséget a tetteikért. Mindig a felszínen mozgunk, ahelyett, hogy magunkba tekintenénk. Ezért félünk elköteleződni, áldozatot hozni. Ezért szeretünk laza kapcsolatokban élni, amelyekből bármikor kiléphetünk, akár akkor is, amikor egy MÁSIK csinos arcocska vagy egy jó fenekű PASI elhalad mellettünk.
Minden szép és jó, amíg fiatalok és erősek vagyunk. Ám mi lesz akkor, ha már nem tudunk felpattanni a biciklire? Mi van, ha nyolcvanévesen visszapillantunk az életünkre, és abban nem lesz más, csak karrier, autó – de család és gyerekek sehol?
Hogyan tovább?
Milyen lesz az utánunk következő nemzedék? Szívesebben lekötik magukat, vállalják a terheket, a lemondást? A feleletet nem lehet tudni teljes bizonyossággal. Lehet, hogy a gyerekeink még inkább atomizálódnak, mert kiépül az öregeket támogató védőháló, és már nem lesz szükségünk támogató családra. Vagy pedig egészen más irányt vesz a fejlődés, ismét divatba jön a házasság. Talán magunk is tehetünk azért, hogy megváltozzon a helyzet. Talán mi, kötetlen kapcsolatban élők is gondolkodni kezdünk az esküvő napján. És megígérjük a lányunknak, hogy egy szép napon majd a MI eszméletlenül drága esküvői ruhánkban léphet az oltár elé. Bár ilyesmi nemigen szokta meghatni a mai tinit. Ezért inkább ígérjük meg neki, hogy nem beszélünk bele az életébe, sem abba, hány éves korában fog majd anyakönyvvezető elé állni. Hisz bagoly mondaná verébnek, hogy nagyfejű...
Szabó Csilla
