Jó az, ha diák és tanár majdnem csak az interneten tartják a kapcsolatot? Valóban létezik olyan ország, ahol a diákok nem puskáznak? A fair play szabályai szerint közlekednek? Szüleiktől vesznek fel kölcsönt a tanulmányaikra?
Beszélgetésünkből még sok más érdekeset is megtudhatnak: dr. Hunčík Péter mesél kanadai tapasztalatairól.
Dr. Hunčík Péter pszichiáter az elmúlt 14 évben rendszeresen tartott hosszabb-rövidebb tanfolyamokat külföldi – elsősorban amerikai – egyetemeken. 2003-ban elfogadta az ottawai Carleton University egész szemeszterre szóló meghívását, és azóta minden évben szeptembertől decemberig e neves kanadai egyetemen oktat.
– A politológia tanszéken vezettem egyszemeszteres tanfolyamot. Közép-Európa modern kori történelmével és politikai pszichológiájával foglalkoztunk – kezdi Hunčík Péter. – Elsősorban kanadai diákjaim voltak. Sokan közülük a kanadai külügyminisztérium ösztöndíjasai, tehát leendő diplomaták, politológusok, újságírók. Nekik próbáltam megvilágítani a történelmünket, az 1867-es kiegyezéssel kezdődően. Tudtam, egyáltalán nem mindegy, milyen információt kapnak rólunk, mennyire értik meg a mi mentalitásunkat, a mi érzelmeinket, fájdalmainkat, örömeinket. Mert a két világ elég távol van egymástól.
– Végül hogyan oldotta meg a feladatot?
– Az archívumból filmeket választottam ki, fényképeket vittem be az órákra, beszélgetésre hívtam kint élő emigránsokat. A pszichodráma, a szerepjáték is sokat segített. Kiválasztottam néhány eseményt (például Trianon, ’56, ’68, Rajk-per, ’89, jugoszláviai történések) és mindegyiknél 3-4 kulcsfontosságú személyiséget. Egy héttel az előadások előtt kiosztottuk a szerepeket. A kiválasztott „színészek“ mellett a közönség, vagyis a többi diák is beléphetett a játékba. Azt vettem észre, így jobban megértik az összefüggéseket. Minden diáknak szóban is kell bizonyítania év közben, én ezzel mérem le a tudást.
– Úgy tudom, a diákok a szemeszter végén írásban vizsgáznak...
– El kell mondani, hogy a nyugati egyetemeken, elsősorban az Egyesült Államokban, de Kanadában is alig kerül személyes kapcsolatba a tanár és a diák. És én ezt nem tartom jónak. Egyre inkább csak interneten, írásban tartják a kapcsolatot. Nincsenek négyszemközti beszélgetések. Elég furcsa ez egy olyan európai számára, aki mindent az emberi kapcsolatokból vezet le. Ha eljön a diák konzultációra, az is rendkívül formális. Az ajtónak nyitva kell lennie, nehogy a diák megvádolhassa az oktatót, hogy az zaklatta. A szemeszter végi vizsga egyébként háromórás. A diákok választanak a kérdések közül, és esszét írnak. Én tesztet is adok, az eredményeket pedig felrakjuk az internetre.
A tanár napi 24 órát készenlétben áll – vagy bent az egyetemen, vagy otthon a számítógép mellett. A diákok ki is használják ezt: Ha kérdésük van, felhívják a tanárt vagy email-t küldenek. Elvárják, hogy az esti kérdésükre másnap reggel megérkezzen a válasz.
– Ennek a módszernek mi a hátránya?
– Nem tudjuk, ki mennyire önálló. Például év végén a diáknak le kell adnia egy esszét. A szemeszter elején már ismeri a témákat. Nemegyszer az átlagos képességű diák is hibátlan esszét ad le. Az ember érzi, hogy itt valami nem stimmel. Bár ma már léteznek programok, amelyek kiszűrik a másolást, a plagizálást. De olyan sok publikáció születik, nem lehet mindent betáplálni a szoftverekbe. Persze aztán a vizsga során, amikor a diák tényleg egyedül dolgozik, általában kibukik az igazság. Itt is sokat segített a pszichodráma. Képet kaptam arról, milyen a diákok hozzáállása, mit tudnak az adott témáról. Ez többet mondott, mint a 20 oldalas esszé és/vagy a 8-10 oldalra megírt vizsga.
– Azt hallottam, hogy Amerikában nem puskáznak a diákok, és nem néznek bele egymás dolgozatába.
– Megtörtént, hogy kevesebb vizsgafüzetet vittem be az osztályba. Izgultam, hogy mi történik, amíg nem vagyok benn. De a kollégák megnyugtattak: a csoportszellem nem engedi meg, hogy valaki puskázzon. A fair hozzáállást megkövetelik a tanártól – de a diáktól is. Mindez mélyen benne gyökerezik a kanadaiakban. Például a közlekedésben a kereszteződéseket sokszor úgy oldják meg, hogy minden irányból stoptábla van. A szabály szerint az megy elsőnek, aki először ért a kereszteződésbe. Ha ezt bevezetnék nálunk, hány baleset lenne? Ott pedig akkor sincs gond, ha egyszerre érnek oda. Ugyanez a helyzet a hivatalokban, üzletekben. Ha az ember felhív egy szolgáltatót, és az megígéri, hogy elintézi a dolgot, akkor el is intézi.
– Említette, hogy Kanadában a tanár állandóan készenlétben áll. Akár a számítógép mellett, hogy megválaszolja a diákok kérdéseit...
– A diákok élnek is a lehetőséggel. Úgy tartják, hogy az oktatás egyfajta szolgáltatás. Megjegyzem, nem olcsó, még az állami egyetemeknél is magas a tandíj. A tanár dolga kihozni a diákból a maximumot. Megbukni, osztályt ismételni komoly veszteség, mert a diákok később a jegyek alapján tudnak elhelyezkedni. Protekciónak nincs helye. Egy C jegyekkel végzett diák sokkal nehezebben kap szerződést, mint egy A jegyekkel végzett diák. Ezt kőkeményen veszik. Talán úgy tűnik, mindez kicsit embertelen, de rendkívül fair.
– És a mindennapi élet? Hogy élnek a diákok Kanadában?
– Sokan közül dolgoznak – csaposként, elárusítóként, takarítást vagy korrepetálást vállalnak. Aki nem kap ösztöndíjat, kölcsönt vesz fel a banktól vagy a szüleitől. Senki nem csodálkozik, ha nem 24, hanem 35 éves korukban fejezik be az egyetemet. Sőt, két olyan diákom is volt, akik idősebbek voltak nálam. Sokan munka mellett tanulnak, vagy pedig két egyetemre is beiratkoznak, egész életükben képezik magukat. A kanadai fiatalok nagy százaléka legalább főiskolai végzettséggel rendelkezik. Az egyik üzletben rám szólt az eladó: emlékszem-e rá, hozzám járt tanfolyamra. Elvégzett négy évet, pár évig dolgozik, hogy rendezze az anyagi helyzetét, aztán tanul tovább...
– Vagyis a diákokat ott sem veti fel a pénz.
– Tévedés, hogy Nyugaton gazdagság van. Mi, keletiek sokkal pazarlóbbak vagyunk, mint az amerikaiak. Ott az emberek tényleg megnéznek minden egyes dollárcentet. Ha az ember meghív valakit egy kávéra, az már gesztusnak számít. A diákok viszont érdeklődőek. Ha előadásokat szerveztem, mindig telve volt a terem – azért is, mert ez nem került pénzbe.
– Sok külföldi diákkal találkozott az egyetemen?
– Minden évben van kb. 10-15 százalék európai: németek, hollandok, lengyelek, szerbek, horvátok. De vannak magyarok és csehek is. Csak a szlovákiaiak hiányoznak. Pedig ugyanazok a pályázási feltételek, mint más nyugati egyetemeken. Sokan mennek az Egyesült Államokba. Ám tudni kell, hogy a kanadaiak közelebb állnak hozzánk. Kicsit mérsékeltebb a tempójuk is. És a külföldi oktatókkal, diákokkal rendkívül toleránsak. Évekig jártam az Egyesült Államokba. Általában az volt az első kérdés, ha megszólaltam: honnan származom? Kanadában ezt nem kérdezik meg. A diákok pedig felkarolják a térségünkből érkező fiatalokat. Egyébként – északi ország lévén – tartózkodóbbak, de megpróbálnak segíteni. Ajánlom az egyetemistáknak, hogy keressék fel a kanadai nagykövetség honlapját, ha külföldön szeretnék folytatni tanulmányaikat.
A diákok nem szégyellnek kérdezni, vitázni. senkinek nem jut eszébe, hogy órák után azonnal pakoljon. Számukra természetes, hogy a szemináriumokat látogatniuk kell. Együttélnek az egyetemmel. aki egyetemre megy tanítani, illetve tanulni, azért megy, hogy tanítson, illetve tanuljon.
– Újságíró lévén nem tudom nem megkérdezni: milyen a sajtójuk?
– 2003-ban, amikor először kint voltam, napi 2-3 órát töltöttem magyar, szlovák és cseh napilapok olvasásával. Most 30-35 perc alatt át tudtam nézni 5-6 újságot. Két év alatt kiüresedtek a lapok. Nagyon szűk perspektívából láttatják az eseményeket – miközben rendkívül fontos dolgok történnek, amelyek leképződése nem jelenik meg a hasábjaikon. Nincsenek elméleti fejtegetések, szakszerű magyarázatok, egyre nagyobb teret kap az obszcenitás, az álproblémák tárgyalása. A sajtó az utóbbi 10-15 évben sokat deformálódott, és bár függetlennek titulálja magát, általában politikai-gazdasági csoportok hatása alatt áll. Jelen pillanatban a világon a legobjektívebbek a gazdasági szaklapok. Azok nem nagyon hazudnak, ferdítenek. Azt azért hozzáteszem, hogy Kanadában a pénzügyi csalást, amibe belebukott a kormány, a sajtó (függetlenül attól, hogy a liberális vagy a konzervatív oldal lapjáról volt-e szó) tényszerűen tárgyalta, és megnevezte a felelősöket.
– Konfliktuskezeléssel is foglalkozik. E téren szerzett tapasztalatait is sikerült kamatoztatnia Kanadában?
– Szeptembertől aktívan belépek az északi vidékeken élő indián közösségek és a kanadai hatóságok közötti konfliktusmegoldási tárgyalásokba. Komoly változás zajlott le itt az elmúlt években. Már nem tabu, milyen igazságtalanságokat követtek el az őslakosokkal szemben a gyarmatosítók. Tárgyalások folynak arról, hogyan lehetne kárpótolni az indiánokat. A sztereotípiák egyébként ugyanúgy dolgoznak, mint nálunk a szlovákság körében, vagy az itteni többség körében a romákról. De van egy fontos különbség: a hivatalos politika, a sajtó keményen fellép a sztereotípiák ellen, és nem manipulál. Nem lehet a nemi mássággal, az etnikai vagy vallási kisebbséggel, esetleg a nők kárára viccelődni. És minél kisebb teret adnak ennek a sajtóban, annál ritkábban fog megjelenni az informális kommunikációban.
