Nekünk, szlovákiai magyaroknak nagyon kevés professzorunk van. (Ez az egyetemet végzettek alacsonyabb számával is összefügg.) Köztük egyetlen nő: Erdélyi Margit, aki a komáromi Selye János Egyetem egyik megalapítója.
– Több mint egy tucat könyvet, közel nyolcvan tudományos cikket publikált az elmúlt években, miközben tanított. Mi a titka ennek a különleges munkabírásnak?
Erdélyi Margit
– Ezen mindenki csodálkozik. Pedig nincs itt semmi titok. Óriási munkabírásomat az édesanyámtól örököltem. Mindez párosul egyfajta maximalizmussal. Nekem minden áldott napra van munkaprogramom, amit igyekszem pontról pontra betartani. Ehhez hozzájárul még az „egész”-ség jó érzése, mert engem zavar, ha valami befejezetlen vagy hiányos.
– A környezetében élők soha nem panaszkodnak, hogy nehéz Önnel tartani a tempót?
– Mielőtt idekerültem Komáromba, már két egyetemen oktattam: a nyitrain tanszékvezető, a besztercebányain a Filológiai Kar Szenátusának elnöke voltam. Hozzászoktam, hogy csak akkor tudok időre teljesíteni, ha önhajcsár módon dolgozom. Van bennem azonban empátia is: ha valaki szólt, váltottam. A családom viszont ezt a tulajdonságomat megtanulta kezelni, így sikerül elkerülni a perpatvarokat.
– Kevés nő tud sikeres lenni a munkahelyén, a tudományos életben és a magánéletben is. Önnek sikerült.
– Ehhez mindenképpen kellett az, hogy a férjem támogassa a munkámat és céljaimat. Én ezt tőle mindig megkaptam, de nemcsak tőle, a lányomtól, az egész családomtól is. Nálunk nem okozott gondot, ha esetleg elutaztam többnapos továbbképzésekre, konferenciákra. Viszont, ha otthon voltam, igyekeztem őket kárpótolni. Ilyenkor – annak ellenére, hogy soha nem lett belőlem olyan kiváló háziasszony, mint a húgomból – sütöttem-főztem. A vőm, a két unokám, a húszéves Dávid és a tizenhárom éves Andor Mátyás mindig nagyon megdicsérik a főztömet.
A besztercebányai magyar tanszéknek is egyik alapítója vagyok, s én szerveztem meg az ottani Bél Mátyás Diákklubot. Bizony nehéz döntés volt 2004-ben eljönni Besztercéről Komáromba, otthagyni a biztosat a bizonytalanért.
– Vannak az életében olyan pillanatok, amikor a tétlen pihenésnek adja át magát?
– Vannak. Mostanában egy árnyalatnyival szabadabb és egészségesebb az életem. Számomra legpihentetőbb dolog az olvasás vagy a kertészkedés. Imádom a kerteket, és amikor városra kerültem, bele voltam betegedve, hogy nem tudok kimenni az udvarra, piszmogni a virágágyásokban, a veteményesben. Mindig csodaként élem meg, ha földbe teszek egy babszemet, s az pár nap múlva kizöldül, és harsányan éli az életét. A természet is érzi a szeretetet, és dús, gazdag terméssel viszonozza a törődést, odafigyelést. Most, hogy visszaköltöztünk Hontfüzesgyarmatra, a szülőházamba, ismét a „helyemre” kerültem. A Lévai járás legszebb faluja, azon a szakaszon terül el, ahol már túl vagyunk a Garamon, és jönnek a lankák, dombok, szőlőhegyek. Két gyönyörű temploma, a református és a katolikus, harmóniában áll egymástól nem messze. Olyan vidék ez, amely csalogatja a vándort. A falu mögött húzódik a Kassára vezető autóút, s onnan éjszaka a fények beszüremlenek a faluba, mint megannyi apró csillag. Igazi természetközeli ember vagyok. Néha elég, ha kimegyek a kertbe, megsimogatom a diófáimat, s ők segítenek jó döntést hozni, új dolgokat kiötleni. Most ősszel bokorültetéssel voltam elfoglalva, hét közben türelmetlenül vártam, hogy hazamehessek, és lássam, megéledtek-e.
– Minden hétvégén utazik haza Komáromból Hontfüzesgyarmatra?
– Igen. Többnyire pénteken eljönnek értem, vagy felülök a királyhelmeci buszra, és azzal utazom Léváig. Ott már rendszeresen vár rám a férjem. Útközben bevásárolunk, mert a falusi lét hátránya, hogy nálunk nincs olyan nagy kínálat. A hétvége általában gyorsan elröppen, és mire igazán elkezdeném élvezni az otthon melegét, már készülődhetek is vissza. Vasárnap este rendszerint a férjem hoz el Komáromba.
– Most, hogy ismét a szülőfalujában él, nem váltak elevenné a gyermekkori élmények?
– Főleg nyáron, amikor többet voltam otthon. Eszembe jutott a kedvenc lovam, a friss széna illata, amiben gyerekként imádtunk hemperegni, a barátságos szalmakazlak… A fél határ a játszóterünk volt. Rengeteg, rengeteg élményben volt részem, boldog gyerekkorom volt.
– Itt lépte át először az iskola küszöbét is?
– Igen, akkor még/már volt nálunk magyar iskola, de, sajnos, mostanra megszűnt. Összevonták a szomszéd faluban, Fegyverneken. Ma már főleg Lévára járnak a magyar gyerekek.
– Már kislányként is megvolt önben az elhivatottság?
– Nehezen döntöttem el, hogy merre is induljak el. A tanítóim bíztattak, hogy ne hagyjam kárba veszni a bennem rejlő színészi tehetséget. Éveken át a Garam Menti Népi Együttes versmondó lánya voltam, majd több nemzetközi szavalóversenyről is első helyezéssel a tarsolyomban tértem haza, mellette pedig amatőr színjátszó csoportokban szerepeltem. Szerettem a színpad világát. Amikor azonban komolyra fordult a szó, a szüleim inkább a tanári pálya felé terelgettek. Egy ideig csábított a biológia–kémia szak, de arra a húgom „csapott le”. Végül, mivel a magyar nyelvet és irodalmat nagyon szerettem, magyar–szlovák szakra mentem.
– És soha nem bánta meg?
– Nem, mert egyre jobban beleszerettem a szakomba, a magyar nyelvbe, irodalomba, a didaktikákba, a humán tudományokba. Amikor elkezdtem behatóbban foglalkozni a magyar irodalommal, azon belül is főleg drámaelmélettel, teljesen magával ragadott. Meggyőződésem, hogy a mi anyanyelvünk a legcsodálatosabb, hiszen egyedülállóan gazdag szókinccsel, kifejezőerővel, képlékenységgel rendelkezik.
– Bevallom, meglepődtem, amikor megtudtam, hogy Ön kétszer végezte el a magyar–szlovák szakot. Először Nyitrán, majd pedig a Komenský Egyetemen. Mi motiválta ebben?
– Fiatalon az ember nem mindig gondolkodik hosszú távon. Amikor lediplomáztam Nyitrán, akkor a képesítés az általános iskolák felső tagozatára szólt. Miután elkerültem Lévára tanítani, a pedagógiai szakközépiskolában az igazgató felvetette a továbbtanulás lehetőségét. Akkoriban a középiskolai tanárokat Pozsony képezte. Természetesen belevágtam. Kitűnő tanáraim voltak: Kázmér, Zeman, Jakab, Turczel tanár urak, akikre a mai napig szívesen emlékezem vissza. A kisdoktorimat pedig valójában Turczel tanár úrnak köszönhetem, ugyanis ő beszélt rá. A további pedagógiai-tudományos minősítéseimet is Pozsonyban szereztem meg.
Az idő nagy úr, korlátokat szab. Több mint tízévnyi tagság után hátat kellett fordítanom a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Énekkarának, mert már nem tudtam egyeztetni a munkámmal.
– Az ön neve mellett többek közt az áll, hogy rendkívüli professzor. Ez mit takar valójában?
– A rendkívüli professzori rangot egy egyetem, adott esetben a Selye János Egyetem Tudományos Tanácsa szavazhatja meg szigorú kritériumok alapján. Többek között teljesíteni kell a megfelelő publikációs tevékenységet, szakfelelősként garantálni kell valamely szakot, mint én a magyart, amelynek a felelőse vagyok, a PhD szinttel bezárólag. Elvárás a tudományos projektumok vezetése, megoldása, melyek erősítik a kar szakmai színvonalát. Amikor elkezdtem a Selye János Egyetemen a ténykedésemet, hogy ne legyünk támadhatóak, ne tudják megkérdőjelezni az egyetem szakmai színvonalát, három projektet is irányítottam, illetve oldottam egy időben – pedig ebből az egy is igényes dolog. A rendes professzori kinevezésről nem tettem le, készen állok rá.
– Az egyetem megalapításának pillanatától itt tevékenykedik. Nehéz lehetett a „semmiből” elindítani, akkreditáltatni egy egész kart, létrehozni a tanszékeket. Mikor a szenátus nem szavazta meg másodszor is dékáni pozíciójában, kudarcként élte meg?
– Kudarcként semmiképpen nem élhettem meg. Emberfölötti munkát végeztünk/végeztem el, nemegyszer mások helyett is, hiszen kevés volt itt az egyetemi ember. Kudarc akkor lett volna, ha dékánként elrontok valamit, vagy nem sikerülnek a terveim. Egyetemet hoztunk létre a mindennemű dokumentációjával együtt. A Tanárképző Karon egy tempós, folyamatos, sokrétű építkezés folyt, kitűnő csapatmunka. A csaknem ötévnyi vezetésem alatt sok sikert könyvelhettünk el. Jövőbeni terveimben szerepelt még új szakok nyitása is, de főleg a finomítás következett volna. Nagy öröm volt, hogy mind a magyarországi, mind a szlovák felsőoktatási közeg egyre inkább elfogadott bennünket, szurkolt nekünk.
– Tucatnyi bilaterális szerződést írtam alá, amelyek mögött tényleges munkakapcsolat van. Tíz tanulmányi programot akkreditáltattunk, köztük a PhD-képzést is, megszerveztük a kisdoktori képzést, amelynek nagy sikere van, megalapítottuk az Eruditio-Educatio című tudományos folyóiratunkat, melynek főszerkesztője lettem. Feszített tempó volt, az igaz, de sikeres, örömmel teli és lelkesítő is egyben. Nem ismertük a mobbing, a kiközösítés, a fúrás fogalmát, a munkalégkört itt a bizalom uralta. A dékánválasztás idején az előrejelzések azt mutatták, hogy jó eséllyel pályázom ismét, hiszen huszonkét jelölést kaptam négy ellenében. A változás – miért tagadnám – váratlanul ért, fájdalmas csalódást jelentett. Most már új dolgokkal foglalkozom, és hiszem, hogy ezekben is sok öröm és méltóság rejlik. Néha azt gondolom, engem a jóisten arra teremtett, hogy új dolgok alapjait rakjam le.
