Az ember szeret enni, néha pedig zabálni. De azt is szereti, ha közben nézik? Néhányan igen. Üdvözlöm a kedves olvasót a mukbangerek világában!

A YouTube algoritmusa valamelyik este feldobott egy mukbangvideót. Amolyan „ha szeretted az esőhangvideókat, akkor ez is tetszeni fog"-félét. Csak ebben a videóban emberek zabálnak két pofára, cuppogva, szürcsölve, csámcsogva.

1_9.png

Lehet, hogy szemét dolog, de valamiért a Chihiro Szellemországban című animációs film jutott róluk az eszembe. Pontosabban az a jelenet, amikor Chihiro szülei rávetik magukat a szellemek ételére, amitől aztán disznóvá változnak. Ellenben még egyetlen mukbanger sem változott disznóvá, így nem igazán értem, hogy jöhet össze egy-egy zabálós videó alatt több tízmilliós nézettség. Mégis összejön – és a mukbangvideók egyre terjednek, mára meghódították Amerikát is.

Viccet félretéve – mi is ez a mukbang?

Mármint azon kívül, hogy akár negyvenöt percen keresztül csak esznek a videó készítői. És közben beszélnek, grimaszolnak vagy épp mindenféle kommentár nélkül csak elcsámcsognak kétkilónyi ételt.  

A jó hír az, hogy az evésben nincs semmi rossz, így a mukbangvideókra legalább ráhúzhatunk némi jó szándékot... Szemben az olyan szélsőséges videósokkal, akik szenzációhajhász módon bebetonozzák a fejüket a mikróba, legurulnak a domboldalon egy traktorgumiban vagy épp zselébe öntik magukat... Mert bizony ennyi mindenre képes egy elszánt youtuber csak azért, hogy minél több feliratkozót szerezzen magának.  

Ha úgy vesszük, a mukbang látszólag nem veszélyezteti a tartalomkészítőt. Mert miért is lenne veszélyes az, ha valaki jó étvággyal eszik?

A mukbang műfaja Dél-Koreában született még a 2010-es években. Maga a mukbang kifejezés az evés és a közvetítés szavakból áll össze, ami le is fedi a lényeget. Később a videók elterjedtek az egész világon, és igen komoly népszerűségre tettek szert. Ez nem is csoda, tekintettel a főzőshow-k népszerűségére és az emberek étel iránti elkötelezettségére. Az étel és az evés az emberi kultúrtörténet részét képezi. Eszünk, ha ünneplünk, eszünk, ha szomorúak vagyunk, és eszünk, mikor lazítunk...

Mások szerint a mukbangvideók népszerűsége abból adódik, hogy a magányos emberek keresik más emberek társaságát. Hogy ne kelljen egyedül lenni és enni, ezek a magányos farkasok a képernyőjük előtt ülve vacsoráznak egy mukbangyoutuber társaságában – aki „velük együtt” eszik (persze többet, mint ők). A számokat nézve több millió magányos ember keresi ilyen módon más emberek társaságát.

Talán azért is született meg Dél-Koreában a műfaj, mert ahogy más keleti országokban, náluk is az evés számít a legkedveltebb társasági tevékenységnek. Ám mivel itt is egyre több a magányosnak számító háztartás, az ötletgyárosok kitalálták a mukbangvideókat, mert, ugyebár, „csak az ökör eszik magában”. Ezek a videók az ázsiai országokban általában élő közvetítésben mennek, és gyakran maguk a készítők főzik le az ételsort maguknak, amit aztán csámcsogva végig is esznek. Az ételsor általában tradicionális koreai fogásokból áll.

Szóval ha azt vesszük alapul, hogy a jó étvággyal vacsorázó videokészítők társaságot nyújtanak a magányos embereknek, elmondhatjuk, hogy eredetileg nem vezette rossz szándék a kitalálókat.

Na de a folytatás...

2_4.png

Az amerikai álom

Amerikában, ahol minden nagyobb és mindenből több van, mint máshol a világon – főleg félkész és gyorséttermi ételből – gyorsan gyökeret vertek ezek az evős videók. És így érkezünk el a mukbang káros oldalához, mivel az amerikai mukbangos verziókban a készételek a nyerők.

Az amerikai mukbangvideók tobzódnak a feldolgozott, olajban sült, túlságosan sós és túlságosan cukros ételekben, melyek káros hatással vannak az ember egészségére. Ha pedig valaki karcsú tud maradni mukbanger létére is, még nem jelenti azt, hogy a mája, az epéje és az erei is jó formában maradnak a temérdek gyorsétel elfogyasztása után.

Nikocado és reklámok

Igazság szerint nem tudjuk mással megmagyarázni Nikocado Avocado mukbanger hatalmas sikerét és kétmillió feliratkozóját, mint a katasztrófaturizmussal. Gyakorlatilag az egész világ nyomon követhette, hogyan lesz egy fiatal vegán hegedűsből 150 kilós, érzelmileg labilis mukbanger. Az a hatalmas ételmennyiség, amit majdnem egyórás videóiban bepucol, úriemberünk testi-lelki egészségének romlásához vezetett. A lelki hanyatlásra utalás nem véletlen: Nikocado nem csupán azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy sokat eszik. Sok felvételen egyenesen bőgve tömi magába az ételt, esetleg dühöngve hányja szanaszét a helyiségben.

Ám semmilyen luxuslakás, autó, márkás holmi sem éri meg azt, hogy emberi roncs legyen egy fiatalból, milliók szeme láttára. Mert az a legérdekesebb az egészben, hogy vice versa működik az egész: maguk a nézők teszik gazdaggá a mukbangereket, ők meg a nézők miatt eszik ronccsá magukat. Minden hithű mukbanger a nézők kedvéért dugja mikróba a fejét, és zabálja halálra magát.

Felmerül a kérdés: miért jó az, ha egy ember halálra eszi magát? A nézők biztosan senkinek nem akarnak rosszat, csupán szórakozni akarnak, a „sokevő” meg csupán sok pénzt akar keresni. Ámde ki fizet ezért? Nos, azok, akik miatt naponta bosszankodunk: a hirdetők.

Mert miért is érdekelné a Cifet vagy a Barnängent, hogy hirdetéseikkel nem csak azokat a csatornákat pénzelik, amelyek hasznos tartalmakat közvetítenek? Hanem olyanokat is, amelyekben a videós eleve így üdvözli a nézőit: Sziasztok! Nick Avocado vagyok, a kedvenc szerencsétlenségetek a YouTube-ról! A lelkes köszönés után pedig teljesíti a 10 000 kalóriás kihívást, ami egy átlagember ötnapi kalóriabevitelét teszi ki. Mi pedig megkérdezhetjük: hol van a határ a szórakoztatás és az önsorsrontás között? Nem lehet tudni, mert a válasz elakadt a két vödör rántott csirkeszárny és a nyolc doboz fánk között, amiket Nikocado Avocado tegnap behabzsolt...

Király Anikó
Kapcsolódó írásunk