Tisztelt szerkesztőség! Hatvanéves nyugdíjas asszony vagyok, tizenöt éve özvegy. Életemben sokat szenvedtem, mert a férjem alkoholista volt.
Két elfoglalt felnőtt gyermekem van, ők régóta külön élnek a családjukkal, én pedig egyedül lakom a házamban. Mivel a napjaim magányosan teltek, eljártam a helyi nyugdíjasklubba, ahol megismerkedtem egy nálam két évvel idősebb, özvegy férfival. Szimpátia alakult ki köztünk, amely később barátsággá, majd – nem tudom, mondhat-e ilyet a magamfajta idős asszony – szerelemmé mélyült.
Egyre többet találkoztunk: együtt kávéztunk, vagy sétálgattunk a természetben, esetleg vacsorázni hívott. A gyermekeimnek nem szóltam a kapcsolatomról, úgy éreztem, kinevetnének, vagy haragudnának rám. Mindig kitaláltam valamit – a barátnőmhöz vagy a testvéremhez megyek két napra, pedig közös hétvégi kiránduláson voltam a barátommal. De van egy igaz közmondás: a hazug embert hamarább utolérni, mint a sánta kutyát. Velem is ez történt. Hiába titkoltam, minden kiderült.
Történt ugyanis, hogy egy hétvégi kirándulásról hazajövet (a barátom autójával jöttünk egy fürdőhelyről) – egy másik sofőr hibájából – az árokban kötöttünk ki. Nekem agyrázkódáson kívül nem történt komolyabb bajom, de a barátomnak eltört a lába és a válla. A család nem szólt ugyan semmit, de én nagyon szégyelltem magamat, és szerettem volna jóvátenni, hogy hazudtam nekik. Úgy éreztem, a sors szólt közbe, ezért úgy döntöttem, szakítok a barátommal, akit eléggé megviselt, amikor megmondtam neki. Azóta is hívogat, volt már, hogy meglátogatott, de én mindannyiszor visszautasítottam. Pedig a szívem mélyén nagyon kedvelem, viszont a lelkiismeret-furdalás sem hagy nyugton. Mit is tehetnék?
Üdvözlettel: Magdolna
Sok nő azt hiszi, neki mártíromkodnia és szenvednie kell. Áldozatot kell hoznia. A szenvedésnek külön értéket tulajdonítanak. Pedig higgyük el: mindenkinek joga van a boldogságra.
A szerelem nem korhoz kötött dolog – ezt már nálam nagyobb tudósok, lélekismerők és művészek is kijelentették. A történelem vagy az élet is szolgál rengeteg erre vonatkozó bizonyítékkal. Minden esetben tőlünk függ, hogy elfogadjuk-e a sors eme ajándékát, vagy nem élünk a lehetőséggel. Önnek megadatott az alkalom, ami után sok nő (özvegy, elvált, idősebb vagy fiatalabb) hiába vágyakozik. Átélhette ezt a csodálatos érzést – rátalált egy férfira, aki szereti és tiszteli önt. Ön azonban úgy érezte (úgy érzi), nem érdemli meg, hogy újra legyen egy társa, hogy újra jól érezze magát. (A nők sajnos hajlamosak a mártíromságra.) Pedig higgye el, igenis megérdemli!
Feleslegesen titkolta gyermekei előtt, hogy van valakije. A férje meghalt, ön sokáig élt egyedül – és senkinek sem kötelező az életét magányosan leélnie. A gyermekei is felnőttek – ők a saját életükért felelősek, és ön is a sajátjáért. Mindenkinek joga van a boldogságra és a teljes életre. Senkinek sem tartozik elszámolással, csak önmagának, saját életének alakítása az ön elsőrendű feladata. Az ember nem irányíthatja felnőtt gyermekét, és a felnőtt gyermek sem kormányozhatja a szüleit. Legfeljebb csak tanácsokat adhatunk egymásnak, de senki helyett nem dönthetünk.
A sors sem döntött ön helyett, és nem azzal a céllal történt a baleset, hogy most már visszavonuljon, lelkiismeret-furdalástól szenvedjen, meakulpázzon, lemondjon az élet szépségeiről, az örömökről és a boldogságról, és áldozatot hozzon. Inkább csak arra figyelmeztette: minden cselekedetünkért vállalni kell a felelősséget. A boldogság nem titkolni és szégyellni való dolog, és nem bujkálhat a szerelmével örökké! Hamis és álságos erkölcs az, amelyik ilyesmit kényszerít az emberre.
Az idős emberek is lehetnek szerelmesek. Ők is élvezhetik az élet szépségeit – nekik ez duplán jár, hiszen ők már megtették a magukét. A gyermekei és senki más előtt sem kell szégyellnie magát. Ha szeretik önt, egész biztosan megértik, és nem fognak akadályokat gördíteni ön elé. Hiszen a baleset után sem árasztották el szemrehányásokkal. Ne szalassza el az alkalmat – adjon a barátjának, az újrakezdésnek, a kapcsolatuknak még egy lehetőséget! Sok sikert kívánok hozzá!
Póda Erzsébet
