Az 1947-es év sorsdöntő volt a szlovákiai magyarság számára. Sokakat telepítettek ki otthonukból, és fogtak kényszermunkára Morvaországban – mindezt a származásuk miatt. Baska Barbara (41) édesapja – az akkor 11 éves Baska József – a családjával együtt egy lőcsös szekér hátán menekült Magyarországra, mindenét hátrahagyva. Ha Rozsnyón maradtak volna, a magyarságuk miatt őket is északra deportálják. Barbara legújabb, Baska magyarul beszél című dokumentumfilmjében ennek a fájdalmas időszaknak a történetét meséli el apja gyermeki nézőpontján keresztül.
Baska Barbara ismert grafikusművész, operatőr és filmrendező. Művészcsaládba született, édesanyja ugyanis Rényi Katalin képzőművész, édesapja pedig Baska József festőművész. Testvére, Baska Balázs szintén grafikusként és filmesként tevékenykedik. „Nálunk otthon sosem volt üres a fal” – kezd bele a mesélésbe Barbara, akinek budapesti lakása ma is telis-tele van családtagjai műveivel. A család története azonban sötét emlékeket is tartogat, édesapja egész életében magában hordozta az 1947-es eseményeket. „Rozsnyón aput nap mint nap beárulta az egyik iskolatársa, mert magyarul beszélt a szünetben. A tanár ezért mindig megverte őt. Édesapám fájdalma pedig az én fájdalmam is. A Baska magyarul beszél című dokumentumfilmem ebből a fájdalomból született” – magyarázza Barbara. (Fotók: Földházi Árpád)
– Művészcsaládból származol. Mindig is evidens volt, hogy a te utad is a művészet felé vezet?
– A célom kezdetben az volt, hogy ha már úgyis annyi művész van a családban, akkor én csak azért is inkább biológus leszek. Ez a terv végül füstbe ment, amikor 11 évesen leültem a számítógép elé, és megtanultam kezelni az összes grafikai programot. Ezután pedig rajzolni kezdtem, ami annyira jól ment, hogy már iskolásan sorra kaptam a felkéréseket – grafikai munka, arculatok, plakátok, csomagolások. Végigdolgoztam az általános iskola végét és a teljes gimnáziumot. Nem volt többé kérdés, hogy merre megyek tovább.
– Hogyan jött ehhez a filmrendezés?
– Először a Magyar Képzőművészeti Egyetemre vettek fel, de lassan elkezdtem kacsingatni a filmezés irányába is. Amíg a többi diák bulizott, addig nálam mindig volt egy kamera, amivel rögzítettem a történéseket, és megtanultam a számítógépes vágóprogram használatát is. Emlékszem, a mamához fordulva kijelentettem, hogy csak akkor vagyok boldog, ha filmezek. Erre ő felkapta a fejét, s azt felelte, hogy ez bizony jelent valamit, és mindenképpen foglalkozzak vele. Ekkor már harmadéves voltam az egyetemen, nagyon nagy sikerekkel.
A plakátjaim pályázatokon nyertek, és rengeteg lehetőséget kaptam az élettől ahhoz, hogy kiteljesedjek ebben a szakmában. Én mégis jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmoperatőr szakára. Nagyon nehéz volt bekerülni, négyfordulós felvételi kellett hozzá, de felvettek, ráadásul lány létemre!
– Apropó: milyen volt nőként bekerülni egy férfiasnak tartott szakra?
– Az első gondolatom az volt, hogy komolyan kell vennem, hiszen a hobbim mostantól egy leosztályozott, rendszerezett, egyetemi körülmények között is tanulandó dologgá alakult. Nem volt egyszerű a kezdet, hiszen valóban férfidomináns szakma. Főleg azért, mert nagyon sok emberrel kell együttműködni, és rengeteg embert kell irányítani – világosítókat, berendezőket, díszleteseket, kreatív szakembereket –, s ezek általában mind férfiak. Na most, sok férfit nem könnyű nőként irányítani. Emlékszem, egyszer el is hangzott az egyik tanáromtól a mondat, hogy: „Barbara, légy férfi!” (Nevet.)
– Tehát két egyetemet végeztél párhuzamosan?
– Igen, átfedéssel jártam a két egyetemre. Ha éppen szünet volt a filmgyárban, ahol forgattunk, akkor beültem az autómba, és átszáguldottam a Képzőművészetire bemutatni a készülő plakátjaimat. Miután végeztem, visszasiettem a filmgyárba. Végül mindkét helyen mesterdiplomával végeztem, így lett két szakmám, avagy – mondhatni – két életem. A grafikusművészet zsigerien van jelen a szüleim, az első önállósodásom, a saját plakátjaim és munkáim által. A filmezés már közvetettebb módon hatott rám, de ez is a családból fakadt. Rényi Tamás rendező volt a nagyapám, játékfilmjeiben pedig olyan nagy nevek szerepeltek, mint Törőcsik Mari vagy Koncz Gábor. Édesanyám sokat mesélt róla, az életéről, és hogy milyen csodálatos közeg is volt ez a filmes világ, amelyben ő mozgott. Nem ismertem őt, négy évvel azelőtt elment, hogy én megszülettem volna, de legendaként körbelengte az életemet, s mindig éreztem, hogy egyszer majd találkozunk – és ez a filmezés által végül sikerült is.
– Filmekről lévén szó, rá is térnék a Baska magyarul beszél című dokumentumfilmedre, amelyben az 1947-es eseményeknek állítasz emléket.
– Ez a történet egy nagyon régi családi drámán alapul, amit én mindig is ismertem – a családtagok nem hallgatták el, bármennyire fájdalmas is volt számukra. Édesapám, Baska József csupán 11 éves volt, amikor a Beneš-dekrétumok törvénybe lépésével a magyarokat és a németeket kollektíven bűnössé nyilvánították. Ennek súlyát pedig apám gyermeki szemszögén keresztül szerettem volna láttatni, és megmutatni az egész helyzet abszurditását. Például, hogy milyen volt keddről szerdára szlovákul kezdeni tanulni az iskolában, s hogyan vált ezáltal édesapám hirtelen jó matekossá, mivel csupán a számok maradtak ugyanazok a számára.
A Baska magyarul beszél című dokumentumfilmet 2024-ben mutatták be, felvidéki premierje Rozsnyón volt.
– Miért épp ezt a címet viseli a mű?
– Amikor apám elmesélte a történetet, akkor mindig elhangzott tőle az a bizonyos mondat, amiért rendszeresen megverték őt az iskolában. „Baska hovorí po maďarsky!”, azaz „Baska magyarul beszél!” Ezt jelentette a tanárnak minden nap az egyik kisdiák, édesapám pedig minden egyes alkalommal megitta ennek a levét.
– Eszerint sosem volt mindez tabutéma a családban?
– Egyáltalán nem. Ezért adom át én is a történetet a fiaimnak, és ezért viszem egyaránt bel- és külföldre apu és sok más ember történetét. Szeretném, hogy beszéljenek róla, és megértsék az eseményeket. Jártam már vele Magyarországon kívül Fel- és Délvidéken, Erdélyben, Ausztriában, de olyan távoli helyeken is, mint London, New York vagy Torontó. Azt mondják, hogy a történelmet sokféleképpen lehet értelmezni, rengeteg nézőpont és olvasat létezik hozzá. Mi, a Baska család azonban úgy hisszük, hogy van egy egyetemes igazság, megtörtént eseménysor, ami viszont ténynek számít. Ezek a tények határozták meg édesapám gyerekkorát, későbbi életét és a festőművészetét. Úgy éreztem hát, hogy a történetét is tények formájába kell önteni. Innen származik a dokumentumfilm ötlete.
– Mennyire volt nehéz megtartanod az objektivitásod?
– Noha a tények bemutatására szolgál a műfaj, ennek ellenére nincs olyan, hogy objektív dokumentumfilm. Hiszen, ha belegondolunk, a dokumentumfilmek esetében is mindig egy adott szubjektumon keresztül, egy adott szűrőn át látjuk az eseményeket. Nehezen nevezhető tehát objektívnak, ezért is fér össze a műfajjal a személyes történet. Én édesapám szemszögéből mutatom be a történéseket, viszont általa az én szívemet is az emberek elé tárom, minden fájdalmával együtt. Szerintem nincs szebb a valóságnál, ezért a filmben sem vettünk fel soha semmit egynél többször. A dokumentumfilmet nem kell „rendezgetni”, hiszen megtörtént eseményeket közlök vele, még ha szubjektívan is. Mindemellett persze egy történész, egy művészettörténész és egy pszichológus is elmondja a saját szemszögéből értelmezhető tényeket.
– Korábban említetted, hogy a történések édesapád művészetére is kihatással voltak. Mesélnél erről is, kérlek?
– Édesapám rettentően modern férfinak számított. Másokkal ellentétben sosem kezelte tabuként az eseményeket, nem próbálta elfojtani magában. Folyamatosan ventilált; elmesélte, leírta, megrajzolta, megfestette a történetét. A ’60-70-es évek Magyarországának Aczél György által irányított festőművészeti világában azonban nem volt ildomos erről a témáról festeni.
Apám ezért megteremtette magának az absztrakció azon világát, ahol őszintén beszélhetett a folyamatos úton levésről, a szekérről, a menekülésről és a magyarságáról. Nem fojtotta magába az események fájdalmát. Azt vallotta, hogy ha nem tudjuk, honnan jöttünk, nem láthatjuk, merre tartunk. Ezért is rettentően fontos, hogy ismerjük a szüleink, nagyszüleink útját.
– Ha már szekérmotívum, a dokumentumfilmben te is felültél arra a bizonyos szekérre.
– Játékfilmezést és dokumentumfilmezést is tanultam az egyetemen, s nekem mindig sokkal nehezebb volt a dokumentumfilmhez forgatókönyvet írni. Ez akkor sem volt könnyű, mikor belevágtam ebbe a projektbe, de egy dologban az első perctől kezdve biztos voltam: januárban ott, azon a bizonyos zöldhatáron ugyanolyan lőcsös szekéren szeretnék átjönni, mint annak idején a Baska család tagjai. A saját bőrömön szerettem volna ezt megtapasztalni, annak minden súlyával együtt.
– A múltat idézed meg, a film mégis jelen időben meséli el az eseményeket.
– Így van, ezzel is szerettem volna érzékeltetni, hogy a történtek lenyomata még mindig velünk van. Érezhetővé akartam tenni, hogy ez a gyerek miképp éli meg az eseményeket, miközben egy életen át hordozza magával ezek fájdalmát. A film címe sem hiába van jelen időben. Ez egyfajta kiáltvány is, mivel mindig is magyarul fog beszélni. Ahogy apámnak az írás, a festés és a mesélés volt terápiás hatású, nekem a film forgatása jelentette ugyanezt.
– Milyen változást érzékeltél magadban a dokumentumfilm leforgatása után?
– Nagyon megdöbbentem, amikor a filmben apu egyik barátja azt mondta, hogy a Beneš-dekrétumok alapján ő még mindig háborús bűnösnek számít a Felvidéken. Meghökkentett, hogy egy kint születő magyarnak nem is kell tennie semmit, de már hátrányos helyzetből indul. Nagyon nehezen tudtam kezelni ennek tényét. Onnantól kezdve teljesen megrendülve jártam Rozsnyó utcáit a forgatás alatt, de sikerült közben jobban megértenem apu pár mondatát. Azt szokta például mondogatni, hogy ha valamilyen nehézséget hoz az élet, be kell fogni a szelet a vitorlába. Hiszen a sok fájdalom, amit átélünk, az a mi történetünk. Sokan azt várjuk, hogy csak úgy magától elkezdődjön az életük. Nem vesszük észre, hogy az már réges-régen zajlik, minden egyes megpróbáltatásával együtt. A filmnek köszönhetően rájöttem arra is, hogy nem létezik ihlet. A kreatív alkotás titka a munka, aminek gyümölcseként létrejön valami.
Hallgassunk mindig önmagunkra! Ha azt érezzük, hogy van bennünk valami egy adott témával kapcsolatban, akkor azzal mindenképpen kezdenünk kell valamit, ki kell adnunk magunkból. Addig kell „rágódni rajta”, ameddig az meg nem fogalmazódik egy mondatban, egy versben, egy regényben, egy festményben vagy akár egy filmben...
– A Baska család Rozsnyóról származik, jómagad viszont már Budapesten születtél és nőttél fel. Hogyan látsz minket, külhoni magyarokat?
– Számomra minden határon túli magyar olyan, mint egy leszúrt zászló, amelyen még a vihar sem fog ki. A gyerekeimnek is azt próbálom átadni, amit én is tanultam a családomtól. Elmagyarázni, hogy nekünk itt, Budapesten milyen könnyű magyarnak lenni. Szeretném, ha észben tartanák, milyen embert próbáló a kisebbségben élő magyaroknak megélni minden őket érő nehézséget, és mindezek ellenére is büszkén felvállalni az anyanyelvüket. A rozsnyói Baska család sem restellte magyarnak vallani magát, nem lehetett megmondani nekik, hogyan gondolkodjanak vagy mit csináljanak. (Mosolyog.) Nyilván sokan azért tették az ellenkezőjét, hogy a szülőföldjükön maradhassanak, és ne bántsák őket. Manapság is rendkívül nehéz lehet nem asszimilálódni. A Baska család tartását látom minden külhoni magyarban, aki nem hajlik meg a vihar előtt.
