A karcsúság jelenlegi zsarnoksága alatt a nőknek tilos nagydarabbá és masszívvá válni, a lehető legkevesebb teret foglalhatják el. A női test körvonalai kitelnek, ahogyan a nő érettebbé válik, a teltebb keblek és a kerek csípő azonban gusztustalan lett.
A szépségipar olyan testet ír elő, amely a korai serdülés vékonyka, formátlan, hústalan és szubsztancia nélküli képét sugározza. Ebben a világban a nő sohasem öregszik, a homlok töprengés közben sohasem barázdálódik. Az ideálisan nőies nő sohasem mutatja a jellem, a bölcsesség és a tapasztalat azon jeleit, amelyeket annyira csodálunk a férfiakban. Micsoda hazug világ ez? – kérdezhetjük.
Mert abban él a nő. A szépsége fogságában. Miután ükanyáink kiharcolták nekünk a munkához és az egyetemhez való jogot, és még a hímsovinisztában is megmozdul valami, mikor azt olvassa, hogy az Európai Unióban kevesebbet keresnek a nők – ismét fel kell venni a fegyvert. A harcnak nincs vége. Csak a puska visszafelé sült el, a fegyvert magunk ellen fordítottuk. A mai aktuális jelszó így szól: Hiába vagyunk okosak, ha nem vagyunk elég soványak. A mai nő képtelen elfogadni a saját testét.
Az olyan nő, aki még életében nem fogyókúrázott, ritka, mint a fehér holló. Három dolgot érdemes tudni a mai harmincas- negyvenes nőkről: legalább tízféle diétát és ugyanannyi csodaszert kipróbáltak már. Akkor sem enyhül sajgó hiányérzetük, ha a nagy Őt cseppet sem zavarják a méreteik. Mindennek dacára (általában) remekül néznek ki.
Az régóta nyílt titok, hogy a nők valójában nem a férfiaknak akarnak tetszeni – hanem egymásnak. A férfiaknak zömmel mindegy: általában meg sem értik, mire panaszkodunk, horribile dictu még az is előfordul, hogy tetszenek nekik a párnácskáink és a ráncaink.
Szögezzük le: valami elromolhatott itt. Több mint kétszáz évnyi küzdelem és ki tudja, hány ezer év néma szenvedés után itt kötöttünk ki: nyomorúságosan be vagyunk zárva a saját testünkbe. Amelyik a tükörben rendre torzat mutat. Mintha semmit sem számítana mindaz, amit kivívtunk. Komolyan ezért küzdöttek annyit a nők? Ha egyszer a probléma ilyen nagy, bizonyára mélyen gyökerezik a gondolkodásunkban. Számtalan esetben magunk sem értjük, mi baja van az alakjával, arcával, hajával annak, akinek – szerintünk – szemmel láthatólag nincs oka panaszra.
Meg kell értenünk a szépség egyik alapvető működési elvét: mindig kettőn áll a vásár. A hátsó szobában hányódó régi festmény akkor sem műalkotás, ha műremek – létfeltétele az ellenpólus, a szemlélő. Bonyolítja a helyzetet, hogy a saját szépségünk esetében a tükörképünk jelenti a másik oldalt (vagyis a szemlélőt). A kép pedig, amit a tükörben látunk, nem objektív. Minden egyes tapasztalat befolyásolja és alakítja: mit hallottunk gyerekkorunkban a külsőnkről, milyen szerepekbe tanultunk bele, mit várunk magunktól, mit hiszünk szépnek, és ennek mennyiben felelünk meg.
Vagyis észvesztően sok időt töltünk azzal, hogy megpróbálunk azzá válni, akinek szerintünk a másik (a környezetünk) látni akar bennünket. A szépségipar és a reklámipar pedig azt sugallja, nem vagyunk elég jók – kivéve persze, ha megvásárolunk néhány terméket, majd ők megmondják, melyiket. Csak egy kicsit kéne lefogynom, és akkor sikeres leszek. Vonzó és népszerű személyiség. Olyan, aki biztonságban van. Olyan, akit szeretnek. A negatív testkép természetesen mindenre negatívan sugárzik ki. Rosszkedvűek leszünk, csökken a libidónk, lassul az anyagcserénk, ettől és a stressztől nyilván még többet eszünk.
Nem tudjuk, ki találta ki, hogy egy nő élete csak akkor szép, ha minél soványabb. Egyet tudunk: nem derült ki, hogy ez igaz volna. Victoria Beckham súlya három gyerek után is negyvennyolc kilogramm. El-elcsípik a világ legszebb városaiban, amint búsan vizet szopogat, miközben a családja étkezik. Mínusz két fokban sem vesz kabátot, ha fotózzák, mert szerinte kabátos képeken nem olyan csinos.
Az orvostudomány mai állása szerint, ha tíz anorexia nervosában szenvedő páciens közül négyet (!) meggyógyítanak, az már sikerélménynek számít. Ezek után csak egy a kérdés: látta már valaki Victoriát boldognak?
A tökéletes méret létezik. De nem érdemes számjegyekben kifejezni. Az arányokon múlik – és még inkább az egyensúlyon. A milói Vénusznak például elég jól dokumentált a súlyfeleslege. Mona Lisáét is sejtjük. Nem csinálunk nekik propagandát. Nem szorulnak ők arra rá, elég jól teszik a dolgukat néhány száz éve. Azt viszont eláruljuk, hogy a Journal of Sex Research című amerikai folyóirat felmérése szerint a mágikus szorzó (0,72) mell-derék-csípő arányával rendelkező nőket sokkal kevesebb férfi kívánja meg, mint azokat, akik ennél valamivel gömbölyűbbek.
Az, hogy az ember elfogadja önmagát, nem a lustaság felé nyit zöld utat. Sőt! Az első lépés a tökéletes alak felé: ne sugározzunk eleve utálatot önmagunk felé. Mert jók vagyunk – saját testünkben a legjobbak.
1857. március nyolcadikán 40 ezer New York-i textilmunkásnő sztrájkolt béregyenlőségért és munkaidő-csökkentésért. A harcos hölgyek Európában is követelték jogaikat, harcot indítottak például az abortusz engedélyezéséért. A századfordulótól vívták küzdelmüket az angol szüfrazsettek, hogy a nők szavazati jogot kapjanak. Vezérűk: Emmeline Pankhurst.
