Nyugaton öt-hat évvel ezelőtt kezdték sugározni a tévék a különféle valóságshow-nak tituláltműsorokat — élükön a Big Brotherrel. A producer George Orwell 1984 című regényéből merítette az ötletet: a Nagy Testvér mindent lát!
E produkciót a holland Veronica nevű kábeltévé tűzte először a műsorára. Óriási volt a siker. Több mint négymillió néző ült a képernyők elé, és az Endemol műsorkészítő cég hihetetlen mennyiségű jogot adott el világszerte. Azóta gombamódra szaporodnak a reality show-k.
Egyesek szerint a reality show nem újkeletű dolog, a tévéműsor ősének akár az ókori Róma nyilvános kivégzéseit is tekinthetnénk. Már akkor jól tudták: az embereknek cirkusz kell. (Csak az időtájt a „szereplők“ nem önként álltak a nyilvánosság elé.) A XXI. század embere persze „igényesebb“, hamar megunja a legújabb szenzációt is. Egy idő után már nem kíváncsi a naphosszat a kanapén heverő vagy a pezsgőfürdőben ázó fiatalokra, így a programkészítők egyre extrémebb műsorokon törik a fejüket. Az amerikai, brit és német tévécsatornákon hetente újabb reality jelenik meg. Kaliforniában például este héttől egészen hajnalig ezeket sugározzák némely tévéadók.
A valóságshow olyan világba nyújt betekintést, ahová az egyszerű ember is szívesen bekukucskál. Sőt, akár ő maga is szereplő lehet. Megélheti a maga 15 perc hírnevét (Andy Warhol jó előre megmondta,hogy ennyi időre a huszadik században egyszer mindenki híres lehet), és talán az élete is kedvező fordulatot vehet. Az egyik amerikai műsor által a modellszakmában lehet kapcsolatokat szerezni, a Donald Trump nevével fémjelzett The Apprentice (Inas) győztese pedig hat számjegyű fizetéssel járó álláshoz jut. Ez utóbbiban 18 — különböző egyetemen végzett — fiatal üzleti érzékét, rátermettségét, intelligenciáját tesztelik. De az is nyerhet, aki a legtöbbet veszíti. Ezt a műsort a jelentős súlytöbblettel rendelkezőknek hirdették meg. A fogyásban trénerek segítenek.
A rút kiskacsából hattyú elvén működő show sem újdonság. Ebben vonzónak nem mondhatónók szépülnek meg (három hónap alatt) plasztikai sebész, tréner, kozmetikus, fodrász, fogorvos segítségével. De vetélkedtek már divattervezők, bekukkanthattunk egy-két idétlen család (nem) mindennapi életébe, volt már feleség- és főnökcsere, átnevelő show gazdag amerikaiaknak, valamint „időutazás“. Ez utóbbi ausztrál tévéproducerek fejéből pattant ki. A lényeg az, hogy aszereplők a XVIII. században meghódított Ausztrália első európai lakóihoz hasonlóan éljenek. A nagy szerelmet kereső műsorokban is kipróbálták már ezt — a fiatalokat letűnt korokat idéző környezetbe helyezték, és a másik nemhez való közeledésnek is a kor szabályai szerint kellett történnie. A romantikus reality show férfi szereplői térdre borultak legyezőik mögé rejtőző lakótársnőik előtt, akik a mai csábfegyverek nélkül is hódítottak. Persze durvaságokból és ízléstelen ötletekből sincs hiány.
Volt már Kísértés (azóta a magyar verzió is lecsengett), pornó valóságshow, és Szingapúrban nemzőverseny elindítását is fontolgatták! A sokat vitatott amish reality egy a külvilágtól elszigetelten élő vallási csoport fiataljainak megkísértésével akart szórakoztatni, egy másik sorozat egy elhízott emberek lakta utcából közvetített, az egyik brit kereskedelmi tévé pedig azzal az ötlettel állt elő, hogy vírussal fertőznék meg a show szereplőit.
Az amerikai zöldkártyára (ez volt a show díja) vágyók kukacot ettek, mozgó járműről ugráltak le, disznókkal birkóztak... Egyébként Ausztráliában már gyerekeket is szerepeltettek valóságshow-ban az egyik kiskorúaknak szóló tévécsatornán. Vajon mi jöhet még ezek után?!
Egy kis késéssel Magyarországra is megérkeztek az egy házba összezárt szereplőket mutogató műsorok, Szlovákiában viszont többet kellett várni a hasonló produkciókra. A legsokkolóbb szlovák valóságshow pedig csak nemrégiben kezdődött. Egy dúsgazdag, ám a vállalkozói körökben szinte ismeretlen üzletasszony, Nora Mojsejová és sikeresnek nem nevezhető zenész férje kétmillió koronát ajánlott fel annak, aki leginkább megnyeri a tetszésüket. A felhívásra több mint 16 000 ember (köztük polgármester, vállalkozónő és hajléktalan is) jelentkezett, akik bármit hajlandók lennének megtenni, hogy beköltözhessenek a hivalkodó pár csiricsáré kassai villájába, és megnyerjék a pénzt.
Egy negyvenes nő például meztelenre vetkőzött, egy férfi arra kérte a jelenlevőket, ejtsenek sebet a hátán, és sózzák meg, egy másik fel akarta gyújtani magát, és állítólag olyan is akadt, aki a saját székletét hajlandó lett volna megenni, hogy felhívja magára a figyelmet. A döntőbe viszont csak 12 kiválasztott juthatott...
Nevükkel ellentétben ezeknek a műsoroknak a valósághoz nincs sok közük — mondja dr. Hunčík Péter pszichiáter. — A szervezők pontosan tudják, hogy mit akarnak elérni. Ha tényleg valóságshow-ról lenne szó, akkor az az átlagember hétköznapjait mutatná be, ami persze senkit sem érdekelne. Az átverés itt kezdődik. A rendezők persze elhárítják a vádat: hisz ők közönségigényt szolgálnak ki.
— Ön hogy látja, mi a titka a valóság-show sikerének?
— Az, hogy az öncsalás legrafináltabb eszközeivel dolgozik. Általa a hétköznapok viharai elől egyfajta álomvilágba menekülhetünk: a lélektan úgynevezett menekülési szindrómáról beszél. Egyre kevesebben merik vállalni és élni a saját életüket, annak pozitívumaival és negatívumaival egyetemben. Egyszerűbb azzal foglalkozni, milyen a mások élete — és a valóságshow-k ehhez „méltó“ keretet biztosítanak. Másrészt a készítők azzal is tisztában vannak: az ember régi vágya, hogy megértse a világot. A show, amennyire lehet, leegyszerűsíti az életet, így a megértésélmény is megtörténik. Az egyes adásokban látszólag komoly problémák merülnek fel, konfliktusok oldódnak meg, ám az érzéseket teljesmélységükben nem tudjuk megismerni. Csak azt a kis szeletet kapja a néző, amelyről a rendezők úgy gondolják: na, ezt érdemes bemutatni, mert növeli a nézettséget.
— Leskelődni is szeretünk...
— Igen. Ezért is nézzük ezeket a műsorokat. A kukkolás, mások „kifigyelése“ ősi emberi ösztön. Kárörömet érzünk, hogy a„kilesett“ kínos dolog nem velünk történik meg, vagy elégedetten nyugtázzuk, hogy annál a szereplőnél még mi is okosabbak vagyunk. A néző csak kívülről leskelődik,nem érintik közvetlenül a problémák — „a kinn is vagyok, benn is vagyok“ élményétéli meg. A sorskérdések egyébként is hiányoznak a valóságshow-ból. A készítők ezzel is kedvében járnak a nézőnek, aki szeretne kivonulni a világból, elbújni a fájdalmas helyzetek elől. És nem veszi észre: a fájdalmat, a szenvedést nem lehet kispórolni az életből. Mi alakítjuk a sorsunkat, és ha nem vagyunk aktívak, akkor semmi sem oldódik meg. Egyszóval: nincsenek csodák.
— Egyre több műsorban a járatlanság, faragatlanság, testi hiba bemutatásával vagy kigúnyolásával próbálnak szórakoztatni, és megalázó helyzetekbe is beleviszik a szereplőket.
— Érdekes végigkövetni, mennyire változik az emberek viszonya a humorhoz — és egymáshoz. Néhány száz évvel ezelőtt (irodalmi példák is bizonyítják) még nevetést váltott ki, ha valakinek a normálistól eltérő külseje volt. A törpét, a félszeműt vagy a sziámi ikreket cirkuszban és vásári tereken mutogatták. A múlt század fordulójára aztán ez eltűnt, a nevelés hatására kultiváltabbak és toleránsabbak lettünk, jobban tiszteltük az emberi méltóságot.
A show-k azonban felébresztették azt a primitív ösztönt, hogy az ember a másik hiányosságain, szenvedésén szórakozzon. Nincs hiány szereplőkben sem, akik biztosan jelentkeznek, mert mindenáron 15 perces hírnévre és pénzre vágynak.
A valóságshow-k bojkottjára már több országban is felszólították a nézőket. Sikertelenül. Évekkel ezelőtt Németországban maga a belügyminiszter kérte erre a lakosságot. Rámutatott,hogy a műsor sérti az alapvető emberi jogokat. Már Szlovákiában is hallatják hangjukataz ellenzők. Az Antimojsej polgári kezdeményezés arra kér mindenkit, hogy ne nézze ajelentkezők emberi méltóságát sárba tipró produkciót, a tévétársaságot pedig a műsor felfüggesztésére szólította fel. Ez idáig mindhiába!
