Tehetséget plántálni – 30 éve Ady Street

Áron Andrea harminc éve zenetanárként valami egészen különlegeset alkotott: sulizenekarrá gyúrta a helyi alapiskola tehetségeit. Keze alatt azóta több generáció zenészpalántái próbálhatták ki a zenekarosdit – lehettek csapat, választhattak és begyakorolhattak dalokat, színpadra állhattak, átélhették a koncertek izgalmát. Az Ady Street az a zenekar, ahol a név állandó, a tagok viszont cserélődnek – az alapiskola befejeztével búcsút intenek a névnek, de a zenélésnek nem! Innen nőttek ki a Jóvilágvan zenészei, a Mennydörgés frontembere, a legutóbbi formáció fiataljairól pedig már most biztos, hogy sokat hallunk még! 

Andreát már pici korában körbevette a zene: dédapja kántorként szolgált, nagyapja hegedült. „Jaj, de unom már ezeket a fals hangokat” – emlékszik vissza nagyapja szavaira, akinek zenész füleit bántották a hamis hangok a falusi mulatságokon. Andrea kislányként zongorázni tanult. „Egy Riga márkájú, elhangolódott orosz zongorát szereztek be a szüleim, de azt én akkor nem tudtam. Mivel ezen gyakoroltam, a fülem megszokta a 432 Hz-et, erre vezetem vissza, hogy alulintonálok” – mondja nevetve. A füleki zeneiskola ablakából szálltak ki az első dallamok, Végeši tanító néni zongoraóráira Andrea örömmel emlékszik vissza. „Nekem nem kellett a fülemet rágni, hogy gyakoroljak, örömforrás volt. Varázslat, amikor hat-hét évesen le tudod játszani a kedvenc dalodat.”

– Hogyan alakult meg az első sulizenekar?

– Ha jól emlékszem 1993-ban indult. Az első csapat főleg olyan 3-4. osztályos gyerekekből verbuválódott, akiknek volt némi alap zenei tudásuk. Akiknek pedig nem, azok jellemzően valamilyen ritmushangszert kaptak – itt a triangulumnak, shakereknek is van helye. Ahogy múltak az évek, lehetett csatlakozni, volt, hogy cserélődtek a tagok, de a kezdő csapat tulajdonképpen a ballagásig együtt maradt.

– Miért Ady Street? 

– A párkányi alapiskola az Ady Endre utcában található. A név így egyszerre vagány, de mégis lokálpatrióta, és egyértelműen utal a zenészpalánták alma materére. 

– Hogy néz ki egy próba?

– Új zeneszám tanulásánál kiválasztjuk a dalt, közösen meghallgatjuk, igyekszünk kihallani, mit játszik a dob, a basszus, a gitár, milyenek a vokálok. Egyszerű dalokkal kezdünk, melyek sikerélményt adhatnak. Az első próbára viszem az akkordokat, szöveget, szólamokat. Ezeket átnézzük, mindenki megkapja a maga feladatát, majd hétről hétre gyakoroljuk, csiszoljuk őket.

Andrea távúton elvégezte a hatéves konzervatóriumot Tapolcsányban. Azóta a doboktatás a második szakmája. A Nyitrai Pedagógiai Főiskolán alsó tagozatos tanárnak tanult, ahol kötelező hangszere a zongora és a furulya volt. Nyitrán ismerkedett meg férjével, Arnolddal, akivel a fiatal zenészek útjának egyengetése azóta is közös szívügyük. Párkányba költözött, a tanári pályafutását az itteni alapiskolában kezdte, s még ma is itt tanít.

– Mi a helyzet a szereplésekkel?

– Magától értetődik, hogy a sulis vagy városi ünnepségeken fellépjenek, de egy teljes zenekar színpadra tétele, hangosítása komolyabb technikát igényel, s ez jócskán beszűkítette a lehetőségeket. Könnyűzenei megmérettetésekből is híján vannak a lehetőségek, csupán népdal- vagy kórusversenyre, esetleg komolyzenei megmérettetésre lehet jelentkezni. 

– Mik voltak a legnagyobb kihívások az évek során?

– Az egyik, hogy mindenki megtalálja a helyét a zenekarban, legyen hangszere, és azt meg is tudja szólaltatni. Apránként szépen összegyűltek az alaphangszerek – villany- és basszusgitár, dobok, billentyű, hangosító berendezések – az iskola és a szülői szövetség támogatásával.

A másik, egyben legnagyobb kihívást viszont mindig is a zenekar színpadra állítása jelentette, melyben segítségemre volt a férjem, és nem utolsósorban a „technikus apukák”.

– Milyen ma az Ady Street?

Az Ady Street most új fejezetet kezdett, júniusban ballagott el a legutóbbi összeszokott csapat. Ők valami rendkívülit alkottak az alapiskolás éveik alatt.

A volt felállás:

• Balázs Luca - ének
• Barta Szofia - billentyűk
• Címer Vince Dániel - basszusgitár
• Eszes Réka - fuvola
• Madocsai András - gitár
• Merész Rebeka - fuvola
• Slama Bálint - gitár
• Szekeres Szabolcs - dobok
• Turczel Dávid - hegedű

– Ez a formáció négy évig működött. Néha biztatni és motiválni kellett a tagokat, de rövidesen teljes lendülettel dolgoztak, elköteleződtek. Az Ady Streetben a gyakorlatban láthatták, mit lehet még megtanulni, illetve hogy van értelme a zenével foglalkozni, mert a tehetségükkel sok mindent el tudnak érni.

– Újdonság: ennek a felállásnak lemeze is készül! Hogy sikerült eljutni idáig?

– Elsősorban megszületett az első saját dal, s szerették volna minél szélesebb közönségnek megmutatni. Luca, az énekesnő, nagyon céltudatos, profi a hozzáállása. Ő írta a szöveget, a dallamot és a főbb szólamokat, a további hangszerelést pedig közösen végeztük. A stúdiózás nagyon tetszett mindenkinek, érezték a jelentőségét. Jelenleg a dal már a Pátria Rádióban is hallható. 

– Az új dalokban talán az a legnagyobb kihívás, hogy stílusban, hangulatban mindnyájan magukénak érezzék. Hogy lehet ennyi zenei ízlést összehangolni?

– Ők is érnek zeneileg, elkezd kialakulni a stílusuk.

A dalírások során néha voltak összetűzések, ami végül is a zenekari lét természetes, szükséges része, de az új dalok kapcsán ügyesen megegyeztek.

– Ez mind iskolán kívüli elfoglaltság, honnan az idő minderre?

– Az aranzsálás időigényes. Most volt először fuvola és hegedű a zenekarban, ezekre a hangszerekre meg kellett írnom a szólamokat. A hétvégéket, sőt a nyári szünetet is erre áldoztuk, hiszen ekkor 5 fellépése volt a zenekarnak, valamint előtte zajlottak a próbák is. Látva a fejlődésüket, örömüket és szorgalmukat, én sem sajnáltam az időt arra, hogy vezessem őket, és lehetőségeket teremtsek számukra. Ez az én szakmai gazdagodásom is: kitartásra tanított, zeneileg is fejlesztett, és nem várt kihívások elé állított. 

– Hol találkozhattunk a zenekarral?

Miért jó az Adyban játszani?

Előnyök: Az Ady Street három évtizedes fennállása párját ritkító jelenség és teljesítmény. A gyakorláson kívül a koncertszervezés, az odajutás, a hangszerek és technika biztosítása nem kis feladat. Sok fiatal álmodozik erről, néhányan garázszenekart is alapítanak. Aztán a maguk bőrén tapasztalják meg, milyen drága mulatság a zenélés: próbaterem, fűtés, hangszerek, erősítők, állványok, mikrofonok kellenek. A koncertekre el is kell jutni, a kezdő zenekarok pedig gyakran terembért fizetnek azért, hogy egyáltalán felléphessenek. Az Ady Streetből kikerülő diákoknak viszont minderről már lesz fogalmuk és tapasztalatuk. 

Balázs Luca, az Ady Street legutóbbi énekese

– Miért jelentkeztél az Ady Streetbe? Honnan tudtál róla?

– Felső tagozatosként kerültem a párkányi Ady suliba. Az osztálytársam, Madocsai András akkor már a zenekarban gitározott, s mivel mindenki más elballagott, új tagokra volt szükség. Megkerestek, nem énekelnék-e a zenekarban, én pedig elvállaltam.

– Hogy érezted magad a csapatban?

– A zenekar volt a második családom. Olyan volt, mint egy menedékház, ami a nagy viharokban is ott volt nekem. Jó volt velük kiszakadni a hétköznapokból, nevetni és zenélni egy jót. Ez gyógyír volt a lelkemnek.

Balázs Luca

– Milyen a dalszerzői munka? Mit ad, és mi benne a legnehezebb?

– Izgalmas volt megírni az első dalomat. Ami utána következett, még érdekesebb volt: átvettük a zenekarral, majd stúdióba vonultunk és feljátszottuk. A végén a rádióban is hallhattam; nagyszerű érzés volt. Viszont nehéz mindig ihletet találni. 

– Hogy érzed magad a koncerteken?

– Izgulós típus vagyok, az elején végiggörcsöltem az egészet.

Időközben szerencsére ez átment rajtam, és alig vártam, hogy csapjunk egy nagy bulit.

Valasek Zoltán, a Jóvilágvan zenekar gitárosa

– Te készítetted a banda logóját, amit azóta is használnak. Hogy született meg?

– A ’90-es évek végén, 2000-es évek elején a rockzene mellett nagyon foglalkoztatott a hip-hop szubkultúra, melynek része a graffitizés, s én mindig a saját zenekarom vagy a kedvenc előadóim nevét firkálgattam. Ceruzával vagy vastag fekete filctollal rajzoltam, színe csak később lett. Meg is hatódtam, amikor Andi és Arnold megmutatták nekem a hatalmas molinót a logóval.

– Hogy kerültél a zenekarba? 

– Hatodikos lehettem, amikor édesanyám vacsora közben megemlítette, hogy Andi gitárost keres a zenekarba. Én addig csupán zongorán játszottam, és nagyon félénk gyerek voltam. Ezt az alkalmat viszont nem hagyhattam ki. Édesapám tanította meg az első néhány akkordot a gitáron. Ő gyerekkora óta zenekarban játszott, nagyon tetszettek a régi fotói. Nekem nagyon imponált a színpad, a pakolás, szerettem a próbaterem illatát. Néha elkísértük apuékat, mikor bálban vagy lakodalomban muzsikáltak. Otthon meg is rajzoltam a zenekart, sőt fából összetákolt hangszerekkel zenekarost játszottunk a tesómmal.

Valasek Zoltán

Nemes Dávid, a Mennydörgés frontembere

– Hogyan emlékszel vissza az Ady Street-es időkre? Van kedvenc történeted, élményed?

– Egy igazán izgalmas időszak volt az életemben. Először egy osztálytársamat kísértem el egy próbára. Ekkor már több éve tanultam zeneiskolában énekelni és gitározni, de arról, hogy hogyan működik egy zenekar, fogalmam sem volt. 12 éves voltam ekkor. Azonnal beleszerettem a hangszerekbe, erősítőkbe és a kihívásba, hogy valamin csapatban dolgozhatunk. Sosem felejtem el, amikor először megtapasztalhattam azt a földöntúli érzést, amikor a különálló hangszerekből és személyekből összeáll egy egység, és megszólal egy dal. Az első zenekari színpadi rutinjaimat is az Ady Streetnek köszönhetem, valamint olyan barátságokat is, amik a mai napig tartanak.

Nemes Dávid