Mindannyian hallottunk már olyan történeteket, amelyek bepillantást engednek az éttermek „színfalai mögé”. A vendégek többsége abban bízik, hogy amit az asztalára tesznek, tisztességgel és gondossággal készült, mégis időről időre felröppennek olyan anekdoták, amelyek inkább undort és felháborodást váltanak ki. Ezek a történetek azonban nemcsak az éttermek világáról szólnak, hanem arról is, hogyan viszonyulunk egymáshoz a mindennapokban: mennyire vesszük figyelembe a másik embert, és mennyire tartjuk fontosnak a közös térben érvényes alapvető higiéniai és viselkedési szabályokat.
Az alábbi írás egy meghökkentő történettel indul, majd egy sokkal hétköznapibb, mégis mindenkit érintő jelenséghez vezet el: ahhoz, hogyan bánunk egymással, amikor betegek vagyunk, és mennyire vagyunk tekintettel a körülöttünk élőkre.
Egy ismerősöm mesélte, hogy amikor diákkorában – hozzám hasonlóan – hétvégi mosogatólányként kereste a zsebpénznek valót, az egyik étteremben (amely még véletlenül sem volt ám lebuj, hanem akkoriban Pozsony egyik előkelő szállodájának előkelő vendéglője) az volt a szokás, hogy a tányéron maradt kirántotthús-darabról a szakácsok lekaparták a panírt, a húst ledarálták, majd különböző fantázianévre hallgató húspogácsák és töltelékek gyanánt újból eladták a mit sem sejtő vendégnek.
De ez még semmi! Volt egy szakács, aki gyűlölte a nőket, mert a felesége megcsalta őt, és ezért minden hasonló korú nőnek beleköpött a levesébe. A pincérek tudtával, akik széles mosollyal tálalták a gőzölgő étket…
Gondolom, mindezt a kedves olvasó is felháborítónak tartja. Nem akarom tovább dühíteni, sem elvenni az étvágyát, de én tudok ezeknél még gusztustalanabb és felháborítóbb dolgot is mondani. Mégpedig olyat, ami nem a „színfalak” mögött, titokban játszódik, hanem mindannyiunk szeme láttára, füle hallatára.
Én ugyanis azt tartom a leggusztustalanabbnak, amikor valakik nyilvánosan beletüsszögnek, beleköhögnek a levegőbe. Abba a levegőbe, amelyet rajtuk kívül még jó néhány ember kénytelen beszívni – immár bacilusokkal dúsítva. Ha látható lenne, amit ezek a neveletlen, kezüket sem, nemhogy zsebkendőt nem használó emberek kizúdítanak magukból, mindenki hanyatt-homlok menekülne a közelükből, de így, hogy a bacilusokat csak a torokcukorka- és Domestos-reklámokban látjuk, nem is nagyon regisztráljuk őket.
S ha mégis, akkor arra gondolunk, hogy szegény dolgos ember, biztos nem maradhat otthon, mert az a dög tulaj kipenderítené őt a munkahelyéről. Vagy pedig arra, hogy szegény, hát beteg egy kicsit, de nem mehet betegszabadságra, kell neki a pénz… Én viszont nagyon, de nagyon felháborítónak tartom, hogy valakik csak azért, mert kell nekik a pénz, ignorálják embertársaikat, és felelőtlenül járványt terjesztve megbetegítik őket. (Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy akkor ők vajon miben különböznek attól a pénzéhes, kizsákmányoló főnöküktől?)
Egyébként sem hiszem, hogy csak a pénzről van szó, hanem legalább ennyire a tudatlanságról és a nemtörődömségről is. Mi mással magyarázható ugyanis, hogy a percenként tüsszögő, köhögő ember elmegy újszülöttet látogatni, s még ő érzi sértve magát, amikor az ifjú szülők rosszallva fogadják a jelenlétét (de szólni azért nem mernek, mert hát udvariasak…).
Vagy mivel magyarázható, hogy ezek az emberek hétvégén moziba mennek? Templomba mennek, és azzal a kézzel kívánnak a körülöttük állóknak békességet, amelyben néhány perce a taknyos zsebkendőjüket tartották? Szigorú vagyok? Tudom, és vállalom. Nem csak azért, mert az orvosok pusztító járványokat jósolnak, szó szerint pusztítót, sok halálos áldozattal. Elsősorban inkább azért, mert igaz a közhely, hogy az egészség a legfontosabb. Persze, aki a magáét nem becsüli, miért törődne a másokéval?
