Hatnapos útra indultunk az Új Nővel, hogy felfedezzük Párizst, és útközben megnézzünk két gótikus katedrálist, amelyekről elragadtatott szavakat olvasunk minden útikönyvben.
Programunkba belekerült továbbá Versailles, a királyi palota és Nagy-Trianon, és láthattunk egy igazi pezsgőbirodalmat is Épernay-ben.
Metz, Reims, Épernay
Első franciaországi állomásunk a lotaringiai nagyváros, Metz, amely a Seille és a Moselle folyó kis szigeteire épült. Fő nevezetessége a tekintélyes méretű (123 m hosszú, 42 m belmagasságú), oldalkápolnákkal díszített Szent István-katedrális, amelyben hosszan elgyönyörködtünk. Párizs felé haladva ez volt első találkozásunk a gótikus stílussal.
Szép emlékeit láttuk a továbbiakban is, például Reimsben. A reimsi katedrálist éppen restaurálták, mégis lenyűgöző látvány volt, amikor autóbuszunk rátért arra a széles utcára, amely a katedrálishoz vezetett.
A 13. században emelt székesegyházat gyönyörűen feldíszítették alkotói, és itt nemcsak a finom csipkedíszeket kell megemlítenünk, hanem a bejáratokat övező szobrokat is, köztük a „mosolygó angyal”-t, amely emberi érzéseket mutató arcával, lágyan mozduló termetével kiemelkedik a korabeli szoborábrázolások közül.
A Reimstől alig 20 km-re délre fekvő Épernay, Pezsgőország (Champagne) fővárosa. Körös-körül, ameddig a szem ellát, dimbes-dombos területen, hatalmas szőlőültetvényeken érik a pezsgőnek való szőlő: a pinot noir, a pinot meunier és a chardonnay.
Az Avenue de Champagne sugárúton jobbra és balra neves pezsgőgyárak láthatók. A Mercier pezsgőüzembe mi is ellátogattunk. Itt aztán alaposan felkészültek a látogatók fogadására. Ötemeletnyi mélységbe visz le bennünket a lift – üvegfalán keresztül a pezsgőgyártás folyamatait követhetjük nyomon – a sok kilométer hosszú föld alatti pincékbe (kisvonaton járjuk be), ahol a finom ital készül. Felejthetetlen élmény volt!
A Notre-Dame és a Cité
Nincs olyan turista, akinek emlékezetében a Notre-Dame, Párizs katedrálisának ősi épülete ne kapcsolódna össze Victor Hugo világhírű romantikus regényével. Tekintetünk a homlokzatot kutatja, ahol Claude Frollo álldogált, miközben a Greve téren Esmeralda lejtette táncát, az északi torony lépcsőin pedig – a hatalmas harangot csodálva – Quasimodo árnyát véljük felfedezni.
A magasban sétálva a kőszörnyek, az állat formájú vízköpők és a trombitáló angyal a középkor világába repít vissza. Victor Hugo regényének köszönhető, hogy 1844-ben elhatározták a rossz állapotban levő templom (hiszen 1163-ban kezdték építeni!) restaurálását, Viollet-le-Duc építésznek pedig az, hogy a Notre-Dame, minden korok építőművészete egyik remekének belsejében és külsejében eredeti állapotához hűen pompázhat azóta is.
Párizs szíve, történelmileg legrégibb része a kétezer éves Cité, pontosabban az Ile de la Cité nevű sziget, amelyen a Notre-Dame is áll. Az előtte levő téren található Párizs földrajzi központja, ahonnan a többi város távolságát mérik. A templom mellett szokatlan módon egy kórházat láthatunk: a Hôtel-Dieu helyén már a középkorban is kórház volt. A templommal szemben a párizsi rendőrprefektúra foglal helyet az egykori kaszárnya épületében. A mögötte levő utcában, az igazságügyi palota épületcsoportjának belső udvarában található a 13. században épült pazar Sainte-Chapelle-kápolna, amelyben egykor Krisztus keresztjének egy darabját őrizték.
A Cité másik nevezetessége Párizs legrégibb hídja, a Pont-Neuf, amelyet 1578-ban kezdtek építeni, s amelyet az esti hajókirándulás alkalmával jobbról-balról, sőt alulról is alaposan megnézhettünk.
A Boulevard Saint-Michel
A Citéről a Szent Mihály térre megyünk, ahol egy monumentális, Szent Mihályt ábrázoló szoborcsoport fogad bennünket. A sugárút a nagy melegben is emberekkel zsúfolt. Haladunk a diáknegyed, a Sorbonne épülete felé, majd megpihenünk a Luxembourg-kert fái alatt. Beljebb haladva, a kertben egy csodálatosan kiképzett angolparkba érünk, melynek felső végén ott magasodik az egykori királyi székhely, a Luxembourg-palota, ma a szenátus épülete. Az egyenesre nyírt lombok sötét háttere előtt szobrok fehérlenek, a hatalmas, vízzel telt medence körül gondtalanul sétálgatnak babakocsit tologatva a párizsi kismamák.
A Louvre és a Musée d’Orsay
Nehéz rangsorolni a múzeumokat. Választani még nehezebb Párizs mintegy kilencven múzeuma közül. Magam inkább a kisebb, jobban áttekinthető múzeumokat kedvelem, ahol nem ijeszt a bőség zavara. A Louvre kötött programpont volt kirándulásunkon, hiszen aligha van Párizsba látogató turista, aki ne akarná látni ennek a káprázatos királyi palotának a kincseit. Hová is menjünk először? Gyorsan döntünk: először megnézzük a kedvencünket, a szamothrakéi Nikét, a milói Vénuszt, azután jöhet sorban az, ami a legközelebb fekszik hozzájuk. Nem egyszerű eligazodni a kiállítótermek között.
Végül mindenki talált több olyan csarnokot is, ahol nagyszerű látnivalók voltak. Bevallom, váratlanul találtam meg a nagy Rubenseket, viszont a keleti gyűjteményt és az Írnokot, sajnos, elszalasztottam.
Az Orsay Múzeum esetében választhattunk a múzeum vagy a szabad program között. A csoport tagjai közül sokan kifejezetten erre a múzeumra fenték a fogukat, hiszen itt látható a legtöbb impresszionista és posztimpresszionista festmény. Először is megcsodáltuk magát az épületet, az egykori vasútállomást, amelynek homlokzatán ma is ott olvashatók az egykori városnevek – Orléans, Lyon stb., ahová innen indultak a szerelvények. Aztán az időszaki kiállításokat mellőzve rohantunk Cézanne-hoz, Manet-hoz, Monet-hoz, Renoirhoz és Pissarróhoz, de tátott szájjal csodáltuk Gaugint, Toulous-Lautrec-ot, Sisley-t, Degas-t és Van Goghot is. De jólesett a kávé a többórás talpalás után!
A Place de la Concorde
Nem szabadulhattam a gondolattól, hogy ezen a hatalmas és békés téren, ahol most az i. e. 13. században faragott luxori obeliszk magasodik, állt a forradalmi nyaktiló, itt (is) zajlottak a véres kivégzések. Ma már semmi sem emlékeztet erre. Nyugodt tempóban halad a forgalom a Rue de Rivolin, s a Concorde téren már áll a dísztribün a július 14-ei ünnepségekre, a Bastille lerombolásának évfordulóján. A térre nyílik az egykori királyi palota, a Louvre kertje, a Tuileriák. A Versailles-t idéző hatalmas palotakert saját diadalívvel büszkélkedhet, melynek az az érdekessége, hogy ha háttal állunk a Louvre palotának, az aranyozott lovas fogattal díszített Arc de Triomphe de Carrousel egy vonalban áll a Champs- Élysées közepén magasodó Arc de Triomphe-fal és a modern Défense negyed diadalívével.
A Concorde tér közelében még két csodálatos építményt láttunk: az egyik a monumentális Madeleine-templom, amelyet korinthoszi oszlopok ölelnek körül (sajnos nem ókoriak, hiszen a templom a 19. század első felében épült), a másik az 1875-ben elkészült Opera, a világ egyik legnagyobb operaépülete, amelynek színpadán egyszerre 450 szereplő fér el. Este láttuk, kivilágítva – szépen elraktározódott az emlékeinkben.
A Champs-Élysées, a Diadalív és az Eiffel-torony
Végigsétálni egyszer a Champs-Élysées-n! Most nem teljesült ez a vágyunk, csak autóbuszból vehettük szemügyre. A Défense negyed felől érkezve egész hosszában láthattuk az előttünk lejtősen húzódó csodálatos sugárutat, közepén az Étoile térrel és a monumentális Diadalívvel. Az Arc de Triomphe, amelynek építését Napóleon kezdeményezte, csak az imperátor halála után készült el.
Grandiózus méretei predesztinálják arra, hogy keretet adjon minden nemzeti ünnepi megmozdulásnak. Boltíve alatt helyezték el az Ismeretlen Katona holttestét az első világháború után, azóta is az emlékezés és a tisztelet örök lángja lobog a sírhelyen. A Diadalív oldalfalain a napóleoni csaták és tábornokok nevei olvashatók, köztük Pozsony és Győr is.
A Champs-Élysées Concorde tér felé vezető részén jobbra és balra, az árnyas fák alatt pompázatos paloták, luxusüzletek, szállodák, vendéglők, kávéházak, bankok, autószalonok láthatók. Első osztályú mesevilág, amely esti kivilágításban a legszebb.
A Pont d’Iénán megyünk át a Szajnán, és máris előttünk magasodik Párizs jelképe, az 1896-os világkiállításra épített Eiffel-torony. Eredetileg le akarták bontani a kiállítás után – ma a város legfőbb látnivalója. Három szintjére visz fel a felvonó, a legfelső szint szédítő magasságban, a torony legtetején található.
Mi csak a második szintig merészkedtünk fel, de innen is csodálatos volt a kilátás, felismerhetőek a nevezetes épületek, a Notre-Dame, a Sacré Coeur, a Chaillot-palota és a torony tövében ápoltan húzódó Mars-mező és az École Militaire... Hogyan raktározzuk el emlékezetünkben ezt a rengeteg élményt?
Versailles
Párizs után azt hittük, már nem lehet fokozni a csodát. Bizony lehetett. Versailles monumentalitásához semmi sem mérhető. Már az óriási palotaudvar is, amely a látogatót fogadja! Versailles volt a hatalmas francia királyság központja. XIV. Lajos, a Napkirály határozza el, hogy méltó palotát építtet, 30 000 munkás dolgozik a művön. A Napkirály idejében a parkban 1400 szökőkút permetezte a vizet, a palota lakóinak száma meghaladta az 1000 főt, az őket kiszolgáló személyzet száma a 10 000-et.
Az épületben elképzelhetetlen pompa, aranyozott bútorok, súlyos brokátok, kristálycsillárok, tükrök, selyemtapéták, és az a rengeteg freskó! A Tükörteremben a bálokon kívül történelmi események zajlottak. 1875-ben itt kiáltják ki végleg a köztársaságot. Az én emlékezetemben egy fájdalmas emléket idéző szoba képe maradt meg: Mária Antónia hálószobája. 1793 októberében innen hurcolták el gyermekeivel a magára maradt királynét, hiszen férjét, XVI. Lajost már januárban halálba küldte a népharag. Mária Antónia szintén a vérpadon fejezte be életét. Az ágy bal oldalán nyitva hagyott tapétaajtó emlékeztet az elhurcolásra.
A Sacré Coeur és a festők utcája
Könnyedebb látnivalókra vágyva mentünk el a Montmartre negyedbe, a Boulevard de Clichyn, a Place Blanche-on és a Place Pigalle-on áthaladva. Árusokkal zsúfolt kacskaringós utcákon baktattunk fel a dombon magasodó hófehér Sacré Coeur-templomhoz, majd innen átballagtunk a festők utcájába, ahol még ma is festő festőt ér, és vég nélkül készülnek a jellegzetes párizsi épületeket vászonra vivő festmények. Igazi piaci a hangulat, a járdán egymás mellett sorakoznak a picinél picibb kávéházak. Itt minden eladó, a vásárló viszont kevés. Mások is észrevették volna, hogy a romantika megkopott?
Búcsú Párizstól
Stílszerűen Párizs legrégibb részén, a rómaiak által Lutetiának nevezett Citén kezdtük a városnézést, és a királyi Louvre előtt, a Concorde téren fejeztük be. Este kilenckor indultunk hazafelé. Csendes volt az autóbusz, mindenki a fejében kavargó képeket, élményeket rendezgette. Éjjel úgy mentünk át a francia–német határon, hogy észre se vettük. Hogy ezt is megérhettük! Reggel viszont még várt ránk egy friss látnivaló: a regensburgi dóm, a szép, gótikus Szent Péter-székesegyház. A déli kereszthajóban ma is látható az 1320-30-ban készült színes üvegablak, amely a névadó Szent Pétert ábrázolja, s itt is látható egy nevető angyalszobor, Gábor arkangyal, a keresztény hit szimbóluma. A regensburgi dóm Németország egyik legjelentősebb katedrálisa. Semmiképp nem szabad kihagyni az útitervből, ha a turista arra jár.
A magyar irodalomban Párizsnak kitüntetett helye van. Batsányi János vigyázó szemét már 1789-ben Párizsra vetette, száz évvel később Ady mondta, hogy „Párizs az én Bakonyom”, és ebben a befogadó városban rejtőzött el a hazai gondok elől nemcsak ő, hanem a tizenkilenc éves Illyés Gyula és József Attila is, majd fél évszázaddal később Kormos István és még oly sokan mások. Most már a mi szívünkben is díszhelyre kerülhetett a kétezer esztendős Párizs, a fény városa.
