Tíz évvel ezelőtt pánikszerűen kerültük a zsírokat – ma a szénhidrátokat tartjuk ellenségnek. De sokszor felvetődik a kérdés: nem tévesztjük össze a diétát a megszállottsággal?
Az autóban összeveszel a férjeddel, a munkahelyeden a főnököd rigolyáit tűröd, délután szülői értekezletre kell menned, közben telefonál a bátyád, hogy megint pénzre lenne szüksége… Benned pedig nő a feszültség, életösztönöd pedig azt súgja: menekülj, amíg nem késő!
A legtöbb nő kiváló érzékkel és leleményesen tudja dicsérni a gyerekeit, a barátnőjét, a kutyáját, sőt a férjét is. Csak akkor van bajban, ha magáról kell jót mondania. Főleg leendő munkaadójának!
Kimondani az igazat néha nehezebb, mint hallgatni – főleg akkor, ha tudjuk, hogy a másiknak nem fog jólesni, amit mondani szeretnénk. Pedig a kellemetlen véleményt sem muszáj bántóan tálalni.
A legtöbb ember képzeletében a szekta vallási fanatikusok csoportját jelenti, akiket egy félőrült guru vezet. Ez nem fedi teljesen a valóságot. Szektaként viselkedhet a cég is, ahol alkalmazásban vagyunk, vagy az énekkar, amelyben a kislányunk énekel...
Nyáron lazítunk, pihenünk, többet mosolygunk. Ebből a könnyedségből kellene átmenteni egy keveset – dehogy keveset, jó sokat! – a szűkösebb, azaz hidegebb, borongósabb, keményebb időkre is.
Előttem van egy hosszú, verőfényes nyári nap, amelyet a Duna partján sütkérezve tölthetek. Máig visszacsengenek bennem a régi gimnazista nyarak, mikor a szünidő végtelennek tűnt, és a napok vidáman sorakoztak egymás mellé...
Meglepetést készítettünk az Új Nő olvasóinak: a következő hetekben folytatásos „kisregényünket” olvashatják, melynek egyes részeit minden hónapban más munkatársunk írja. A második rész K. Cséfalvay Eszter munkája.
"Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni."