Manapság mindenki „saját márkát” épít! A hatvanas évek végén a cseh származású pop-art-legenda, Andy Warhol megjósolta, hogy „a jövőben mindenkinek jut majd 15 perc hírnév”. Kora igencsak furcsának találta ezt a próféciát, Warhol elmélete azonban mostanra minden fronton beigazolódott.
Az internet és legfőképp a közösségi média megjelenésével alapjaiban íródtak felül a társadalmi normák, s életünk valamennyi területe alkalmazkodott az online világhoz. Gyermekkoromban (a kilencvenes évek közepén születtem) elképzelhetetlen volt, hogy a zenészeken, tévéseken vagy sportolókon kívül bárki nagyobb médianyilvánosságot kapjon. Ám mostanra a hétköznapi ember is híressé válhat, ha rendelkezésére áll egy okostelefon.
Mucha Dorka
Az emberi kapcsolatteremtés tetemes része – beleértve a munkakeresést – szintén átkerült az online térbe. Manapság azoknak sem mindegy, hogy milyen képet festenek magukról az interneten, akik nem vágynak hírnévre.
Tágabb értelemben tehát mindenki márkát épít: csak van, aki tudatosan, míg más kevésbé tudatosan. Személyes „márkánk” egyrészt a viselkedésünkből, a kommunikációnkból, a megjelenésünkből és a teljesítményünkből tevődik össze, másrészt elválaszthatatlan részét képezi az is, hogy milyen lábnyomot hagyunk magunk után az interneten. Hiszen gondoljunk csak bele: napjainkban melyik munkáltató ne vizsgálná át alaposan potenciális alkalmazottja Facebook-profilját? Melyikünk ne nézne utána akár egy kozmetikus vagy egy fodrász munkáinak az Instán, mielőtt igénybe venné az illető szolgáltatását? Sőt, meg merem kockáztatni, hogy legtöbbünkkel előfordult már, hogy lázasan törölgetni kezdtünk régi fotóinkat, amikor felkeltette érdeklődésünket egy állásajánlat.
Az énmárka nem önreklám
Mucha Dorka (30) a pesti belvárosból költözött Peredre a párjához. S hogy miért érdekes számunkra? Dorka sikeres könyvet írt egy belvárosi egyetemista lányról, akinek ajánlatot tesz a tanára, és ő viszonyt kezd vele. A regény címe Puncs, és az értékelések szerint „nagyon ment”. Dorka az Instán is aktív, tehát nem véletlenül kérdezzük az önmenedzselésről.
Az Insta marketingfelület, amit ki lehet használni – meg amúgy is részesei vagyunk a rajta jelen levő „masszának”. Mert mi, írók ugyanúgy meg akarunk osztani fröccsözős sztorikat, mint a többiek. „Just for fun...” Ma már az oldalt kísérletezési felületként is használom, mert nagyon érdekel, hogyan is hat az emberekre.
– Miért döntöttél úgy, hogy építeni kezded az Instagram-oldaladat? Marketingszempontból mennyire fontos egy írónak, hogy jelen legyen a közösségi médiában?
– Véletlen volt az egész. Úgy alakult az életem, hogy nehézkessé vált a naplóírás, valahogy mégis meg akartam örökíteni, hogy mi történik velem. Igazából csak elkezdtem dokumentálni, hogy mit csinálok éppen, merre járok – és főleg hogy mit olvasok. Úgy fogtam fel az Instát, mint egy vizuális naplót. Utána rájöttem, hogy a felület kezd másról is szólni: elkezdtem hát szorongani miatta. Ha posztoltam, akkor azért, ha nem, akkor pedig azért... Holott egy írónak igenis nagyon fontos jelen lenni online is.
– Van valamiféle koncepció, ami mentén posztolsz? Mely témák jelennek meg leggyakrabban az oldaladon?
– Én szövegek között élek: PhD-hallgató vagyok Komároman. Tehát napi szinten olvasok tudományos és irodalomtörténeti szövegeket a szépirodalmon kívül. Rengeteget olvasok – és, sajnos, kevesebbet írok. Nyilván ez a hangulatomtól is függ. Koncepció az Instámban annyi van, hogy minden harmadik poszt egy szöveges kép, ami jöhet bárhonnan: más alkotók sorait, grafikusok alkotásait teszem közzé, vagy könyvből kifotózott oldalakat, esetleg idézeteket, melyeket felfirkantottam egy papírra. Vagy olyasmit, ami épp megragadott a Tumblren (egyébként a Tumblr a kedvenc felületem).
– Számodra könnyű önazonosnak maradni egy ilyen platformon?
– Nagyon nehéz! Most is pont egy kísérletben veszek részt, ami azt vizsgálja, hogy a netes gyűlölködőknek hol van az ingerküszöbük. Mi az, ami miatt már elkezdenek fröcsögni, és mi az, ami még belefér nekik... Kevés követőm van, mert ez egy kis szakma, de mindenki árgus szemekkel figyel, és ugrásra készen megsértődnek akármin. A karantén alatt lerendeztem magamban, hogy nem kell mindenkinek a véleményével foglalkozni, nem kell mindenkinek megfelelni. Aki nem szeret, az úgyis talál valamit körülöttem, amiért ezt megteheti. Mindent összevetve: nagyon komoly belső munka önazonosnak maradni. Lelkileg annyira rendben kell lenni, hogy ne tudjon senkinek a véleménye megingatni.
– Te milyen értékek átadására törekszel?
– Nekem az élet minden területén fontos, hogy gondolkodó emberekkel vegyem körül magam. Olyanokkal, akiknek van véleményük, s akik gondolnak valamit – bármit – a világról. Nem érdekel az elkenés, a finomkodás vagy mások majmolása. Nem szeretem, ha valaki erőlködve, izzadva leír valami teljesen szürkét. Amúgy rengeteg üzenetet kapok. Szeretik a könyvajánlóimat, most már több magazinnak is írok, ám sok üzenetet kapok kezdő íróktól is. Ha valaki alkot, elég gyakran kerül hullámvölgybe – egy író sokszor nem tudja elviselni saját magát sem. Nekem az életkedvemet tudják visszaadni ezek az üzenetek. A negatív kritika pedig egy külön műfaj. Kevés van belőle, mert a nagy része nem éppen kritika (érvelni, ugye, nem tanítanak meg az iskolában). Általában sikertelen szakmabeliek művelik, irigyek, és szinte mindig álnéven.
Félreértés ne essék, nem a számomra ideális, a nekem tetsző gondolat érdekel! Sok olyan barátom van, akikkel soha semmiben nem tudtunk megegyezni, viszont iszonyatosan érdekesnek és értékesnek tartom azt, ahogy ők látják a világot. Szerintem ma már annyira nincsenek értékek, hogy az az érték, ha valaki valamilyen...
– Mi a legpozitívabb hozadéka az Instagramodnak a karrieredre (vagy en bloc az életedre) nézve?
– Azelőtt azt gondoltam, hogy egy bizonyos kor fölött már nem lesz az embernek új barátja. Viszont én itt rengeteg barátot szereztem. Nemcsak olyanokat, akikkel megbeszéljük, hogy milyen az új Atwood-könyv, hanem akikkel összejárunk azóta is. Felhívjuk egymást, számíthatunk egymásra. A karrieremre nézve egyelőre nem sok hozadéka van – bár a naplójelleget, hogy tudom dokumentálni magamnak, hogy mikor és hol lépek fel –, ismételten kiemelném.
Fotó: Szalmás Krisztina
