A jó házasságra nincs igazán recept. Példaképpen szeretnénk megosztani olvasóinkkal az alábbi történeteket.
Éveken át veszekedéseiktől volt hangos a lépcsőház. Kedves szomszédom – aki egyébként alapjáraton jó ember – az átlagnál is gyakrabban élt „társadalmi”életet. Az esetek zömében borgőzös fejjel érkezett haza. A felesége pedig hosszú éveken át tűrte, elviselte az éjszakába nyúló ordítozásait, a veszekedést és a szitkokat. Közben a gyermekeik felnőttek, és amint tehették, elmenekültek otthonról, de még a városból is. Az abszurd fordulat ekkor következett be.
Az üres családi fészek, a magányos esték egyre jobban megviselték a nőt. Egy nyári este már nem bírta tovább, lement a lakótelepi kiskocsmába a férje után, hátha sikerül hazacsalogatni még zárás előtt. Azt nem tudom, hogy sikerült-e, de az tény, hogy ettől kezdve egyre gyakrabban ment a férje után, hogy „hazahívja vacsorára”. Ma már együtt járnak inni, és esténként mosolyogva, kapatosan térnek haza. Megtalálták a kulcsot – vagy inkább az üveget? – a jó házassághoz.
Viktória
– Mitől jó egy házasság? Szerintem nincs rá általános recept, mert nem vagyunk egyformák. Mindenkinek más – és másvalaki a jó. Nekem szerencsém volt, mert a sors még a középiskolában mellém sodorta a páromat. Diákszerelemnek indult, és mire formálisan egybekötöttük az életünket, túljutottunk az első eufórián. Akkor már jól láttuk egymás hibáit. Néha voltak ugyan konfliktusaink, de szerencsére a férjem nyugodt ember, és én sem vagyok az a tányércsapkodós fajta. Kicsit szorongtam, hogy kisfiunk születése után nem változik-e meg az életünk.
Lesz-e elég időnk egymásra? Ezért gyakran szervezünk programot kettesben, amikor kibújunk a szülői szerepből. A mozi, a színház feltölt közös élményekkel. Ja, és fantasztikusakat tudunk beszélgetni! Együtt valahogy minden könnyebb.
Pedig pörgősen élünk, építkezünk, mindketten egyetemre járunk, ami munka mellett elég megterhelő. Mégis tizenhárom éve vagyunk együtt, és napról napra erősebben érzem, hogy a sors egymásnak teremtett bennünket.
Éva
– Hol kezdjem? Talán a gyerekkorral. Lakszakállason nevelkedtem, a férjem anyukája volt a tanító nénim, az apukája pedig a Csemadok-kórust vezette, amelynek én is tagja voltam. A próbákra a férjem is eljárt – s már akkor barátkozni kezdtünk. De álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer ő lesz a férjem. Negyedikes gimnazista voltam, mikor egy téli estén felajánlotta, hogy hazakísér. És ott, az úton megtörtént a csoda… De alighogy egymásra találtunk, el kellett válni. Mindketten tovább tanultunk, 250 km választott el minket. Éveken át csak hétvégéken és szünetekben találkozhattunk. Diplomaosztás után házasodtunk össze. Tamás fiunk az első házassági évfordulónkon jött világra, két év múlva született meg kisöccse, Dodi.
– A férjem jó ember, képtelen haragudni. És ami fontos: mindig ki merte mutatni érzéseit, s még huszonhét év elteltével is bókol, dicsér, és meglátja bennem a Nőt. Évekkel ezelőtt komolyan megbetegedtem. Őszintén bevallom, nem tudtam volna megküzdeni a betegséggel, ha nincs a családom. Hálás vagyok a sorsnak, hogy láthattam, hogyan nőnek fel fiaink, és válnak választott hivatásukban sikeressé. Szerintem ez a legnagyobb boldogság. Nagyon büszke vagyunk rájuk. Rengeteg minden összeköt minket a férjemmel. Mindketten szeretünk színházba, koncertekre, kirándulni járni, és mikor együtt vagyunk, csak beszélgetünk. Valószínűleg azért nincs igazi barátnőm, mert férjemmel mindent meg tudok beszélni.
Zsuzsanna
– Harmincnégy éve vagyunk házasok a férjemmel. A főiskola második évében házasodtunk össze, nyáron megszületett az első kislányunk, Zsuzsa, majd másfél év múlva második kislányunk, Évike. Nagy kihívás volt ez mindkettőnk számára: az órarendet, a vizsgáinkat úgy osztottuk be, hogy felváltva legyünk a kicsikkel. A férjem hamar belenőtt az apaszerepbe. Szerencsésnek tartom, hogy fiatalon kötöttük egybe az életünket: ebben a korban még rugalmasabb az ember, könnyebben megy az alkalmazkodás. Nagyobb konfliktusok nélkül kezdtük, mert az elfogadás vezérelt minket. Nem próbáltuk megváltoztatni, átnevelni egymást. A családmodellünk is hasonló volt, nagy vitáink soha nem voltak. Igyekeztünk mindig kompromisszumot találni.
– Azt mondják, sok házaspár az évek során hasonlítani kezd egymásra. Azt hiszem, ez ránk is érvényes. Nehéz időszak? Mindkét lányunk versenyszerűen sportolt, mindketten megszerezték az országos bajnoki címet sportlövészetben. Ez rengeteg munkával – és lemondással járt. Egy időben a férjem minden hétvégéje foglalt volt, versenyekre kísérte a lányokat. Sokat köszönhetünk a szüleinknek. Ők az unokákat ajándéknak tekintették, így örömmel vigyáztak rájuk, ha színházba vagy külön programra készültünk. Mert arra mindig vigyáztunk, hogy egymásra jusson idő, ne szürküljön el a kapcsolatunk. Kirándulni, síelni mindig együtt jártunk. Ma ismét gyerekzsivaj vesz körül bennünket: nemegyszer mindhárom unokánk velünk tart, ha kirándulni megyünk. Ahogy elnézem lányaimat, azt hiszem, sikerült jó példát mutatnunk, hiszen ők is kiegyensúlyozott házasságban élnek. És ez a legfontosabb.
