A legtöbb ember képzeletében a szekta vallási fanatikusok csoportját jelenti, akiket egy félőrült guru vezet. Ez nem fedi teljesen a valóságot. Szektaként viselkedhet a cég is, ahol alkalmazásban vagyunk, vagy az énekkar, amelyben a kislányunk énekel...
A vezető maga a törvény. Elvben bármely közösség működhet úgy, mint egy szekta. Mind a vallási, mind az egyéb szektákat azonos szabályok irányítják. Mi jellemzia szektát?
– A szekta a hatalomgyakorlás egyik formája – mondja a pszichológus. –Merev belső rend jellemzi, és egy karizmatikus személyiség a vezetője. A szekta tagjai a vezető minden szavát abszolút igazságként fogadják el, mégpedig az élet minden területén. Ebben különbözik például a szekta a katonaságtól! A katonák csak a laktanyában engedelmeskednek parancsnokuknak, amikor szolgálatban vannak. Ha a parancsnok a relativitáselméletről vallott nézeteit akarná rájuk kényszeríteni, vagy beleszólna a szerelmi ügyeikbe, akkor a katonák fellázadnának. A szektatagok viszont feltétel nélkül elfogadják vezetőjük optikáját, amelyen keresztül az élet jelenségeit nézi. Éppen ezzel a korlátlan hatalommal függ össze az a szellemi rabszolgaság, amely a szektákban uralkodik.
A szektavezér leveszi a szektatagok válláról a döntések terhét. A szektás közösségben minden világos és egyszerű. A szekta a biztonságérzetet jelenti a betértek számára, védelmezi őket a kiismerhetetlen külvilággal szemben. Ez sok embernek megfelel, mert szükségük van támaszra, irányításra. Tetszik nekik a kiválasztottság érzése, amelyet a szekta szuggerál beléjük. Sok szekta nyíltan elhatárolódik az őt körülvevő „ellenséges“ világtól. Más szekták más módszereket választanak: a betértnek számos tennivalót ajánlanak fel, olyannyira, hogy ezek a teljes szabadidejét kitöltik. Ezek a tevékenységek nem kötelezőek, ha azonban a jelölt nem teljesíti őket, nagyon hamar megérti, hogy rosszul döntött.
Passzivitása nemcsak őrá magára vet rossz fényt, hanem a szekta többi tagjának rosszallását is kiváltja. Az az ember, aki hagyja, hogy a szekta beszippantsa, fokozatosan elveszíti régi barátait, feláldozza hobbiját, csak hogy teljesítse a szekta elvárásait. S ha végül mégis úgy dönt, hogy kiválik a szektából, rádöbben, hogy teljesen egyedül van – a szektán kívül mindenki mással megszakadta kapcsolata.
Kereskedelmi szekták
A huszonhatéves Tamás pár évig az Amway kereskedelmi társaság forgalmazója volt. Közben megismerte egy „modern“ szekta minden trükkjét. Belekerült a multilevel marketingnek nevezett körforgásba. (A kereskedésnek ez a rendszere alig különbözik a jól ismert piramisjátékoktól vagy a Herbalife-hálózattól.)
Miről is van szó? Az elv végtelenül egyszerű. A toborzás során a képzett és rátermett üzletkötő meggyőzi hallgatóját, hogy a világon mi sem egyszerıbb annál, minthogy mesés összegeket keressen. Elegendő egy kis befektetés – vegye meg a ismeretterjesztő könyveket, az indító termékcsomagot, vagy fizessen be egy előadássorozatra. Ez a befektetés általában néhány száz eurót tesz ki, ezért emberünk a közeljövőben mindent elkövet, hogy pénzét visszaszerezze. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy (neki is) új embereket kell beszerveznie. De hol keresse őket? Természetesen a rokonai, barátai, ismerősei között. Így hát nem tehet mást, mint ő maga is előadássorozatot és árubemutatót tart, és tovább kínálja az Amway-termékeket. Ismeretségi körében új vásárlókat szerez a kereskedelmi láncnak.
Kínosnak érezzük ezt a tolakodást? Igen, kínosnak. Csak az nem látja annak, aki már benne van a körforgásban. Mert az előadók a kivételesség érzetét keltik hallgatóikban. Azt szuggerálják beléjük, hogy ki kell válniuk az őket körülvevő világból, sokszor még saját családjukból is. Az ok egyszerű: a masszírozatlan agyú ember hamar rájön, hogy a „király meztelen“... Hogy nem a mi zsebünk telik, csak azok gazdagodnak, akik az üzleti hierarchia felsőbb fokain állnak (hiába hálóztuk be már az összes szomszédot).
Tamás szívvel-lélekkel vetette bele magát az Amway-termékekkel való kereskedésbe. Elhitte, hogy pontosan azt teszi, amit tennie kell. Ezt duruzsolták a fülébe azok a szép és sikeres emberek, akik a kazettákon, a könyvekben és az előadásokon beavatták őt az üzlet titkaiba.
– Nem sok idő múlva ellenségnek kezdtem tekinteni azokat, akik nem értettek egyet velem – mondja. – Meg akartam győzni őket, hogy ostobák, és nincs igazuk... Közben azon gondolkodtam, mennyi pénzt kereshetnék, ha belépnének a csoportomba, ha sikeresen árulnák a termékeimet...
Aki ráharap a csalira, beül az open meetingek és szemináriumok körhintájába, ahol az előadók azt sulykolják a hallgatóság fejébe, hogy ők azok, akik kellő időben a kellő helyen vannak. Aki nem ért egyet velük, az nem sokat ér, figyelembe se kell venni, meg kell szakítani vele a kapcsolatot. Az agymosás folytatásaként motiváló kazettákat és brosúrákat kap, hogy otthon is ezeket hallgassa, forgassa.
– Kialakították bennünk a függőség érzetét – mondja Tamás. – Ha egy-két napig nem hallgattuk a kazettát, már hiányzott. Közben új sikerekről álmodoztunk: ez csak erősítette a motivációt. Szeminárium havonta egyszer volt, open meeting kétszer. Közben folyt az árusítás. S ha mégis feltámadt bennünk a kétség, kéznél voltak a kazetták, a könyvek, a propagandaanyag...
A segédanyagokat nem kötelező megvenni, azt azonban minden résztvevő tudja, hogy aki ebben az „üzletben” valamire vinni akarja, annak követnie kell az utasításokat. Ez pedig azt jelenti, hogy meg kell vásárolni az ajánlott irodalmat, el kell járni a fejtágítókra, a mítingekre és szemináriumokra, és nagyon, de nagyon szófogadónak kell lenni.
Szuper, hogy nincs szabadság!
Hol találkozhatunk még szektaszerű tendenciákkal? Például radikális politikai pártokban vagy forradalmi mozgalmakban. Nem kell messzire menni a példákért. A két világháború között a kommunista párt is szektaszerűen viselkedett. A Komintern irányította külföldről, és vezetője, Sztálin rendkívül erős volt. Amit mondott, az maga volt a megdönthetetlen igazság. Szerencsére a kommunista párt is, Sztálin is a múlté.
Manapság a szekták más formában leselkednek ránk. És nem csak az Amway-szerű üzletláncokról van szó. Szektaként viselkedhet egy kis reklámügynökség, ingatlankezelő társaság, azaz bármilyen cég. Nagyon nehéz megkülönböztetni egymástól a szabályosan működő közösséget és a „kilengőt”. A legnehezebb azonban annak a megállapítása, mi az, ami már gúzsba köt.
Számos kisebb vállalat először „baráti” hangot üt meg. A cégen belül mindenki mindenkivel barátkozik, együtt töltik a szabadidejüket, együtt járnak szabadságra.
– Emberünk fokozatosan rádöbben, hogy a kollégáin kívül senki mással nem érintkezik – mondja a szakértő. – Korábbi barátaira nincs ideje, mert olyan jó bent lenni a munkahelyén! Szuper napközben, szuper este, szuper minden nap, a hétvégeket is beleértve. A cég számára ez hihetetlenül előnyös. Alkalmazottja neki dolgozik, neki töri a fejét, érte él – intenzíven, a napnak mind a huszonnégy órájában. Csakhogy a dolgozó bizonyos idő után észreveszi, hogy a cég korlátozza őt: ha nincs kedve focizni a kollégákkal, hanem inkább másokkal szeretne, akkor szinte árulónak tekintik.
A mézesmadzagból idővel rablánc lesz.
– Ami eleinte irtó érdekesnek látszott, az ma már gúzsba köt. Emberünk csak éjszaka járhat bevásárolni, mert nappal nincs rá ideje. Még a szombatot is a munkahelyén tölti, mert a cégnek „olyan izgi projektjei vannak”. Állandó szeretője nincs, hogy ne kösse le magát. Amikor szabadságra utazik, a munkát is viszi magával, vagy egyáltalán ki sem veszi a szabadságát, elfelejti, hogy karácsony van... Csak a munka létezik számára. S ha elmegy a vállalattól, nincs holléte, nincsenek barátai... Bezárult a kör.
Az ilyen cég úgy bánik az alkalmazottjával, mint egy szekta: kinézte magának mint áldozatot, teljesítette minden kívánságát, eleinte ellenszolgáltatást sem kért, azután pedig a végletekig kihasználta, rabláncra fűzte.
Nyakkendősök társasága
Szektának nevezhető a bank, amely arra kényszeríti beosztottjait, hogy kosztümben és öltönyben járjanak a fülledt nyári melegben is? Vagy a McDonald’s, ahol csak a névjegykártya különbözteti meg egymástól az alkalmazottakat? Az egyenlősítés taktikája nem emlékeztet-e kísértetiesen a szekták módszereire?
– Ha egy társaság előírja, hogyan viselkedjenek, miben járjanak az alkalmazottai, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy szekta módra jár el. Sőt még az egyenruha, a kötelező nyakkendő vagy a házirend sem utal egyértelműen szektára – mondja a pszichológus. – Ha a vállalat nem avatkozik be a magánéletünkbe, ha nem befolyásolja civil életünk eseményeit, ha nem írja elő, hol és hogyan töltsük a szabadidőnket, akkor nincs veszély. Ha elegendő teret hagy a magánéletre, akkor minden rendben van.
Környezetünkben tehát sokkal több szekta van, mint első pillanatban gondolnánk. Van rá remény, hogy felismerjük és nagy ívben kikerüljük őket?
A pszichológus azt tanácsolja: ha valaki munkát keres, töltsön el egy kis időt a választott munkahely titkárságán. Figyelje meg, hogyan beszélnek egymással az alkalmazottak, hogyan öltözködnek. Ezek alapján is meg lehet állapítani, milyen a közhangulat a cégen belül. Ha nem érezzük jól magunkat, akkor se menjünk lépre, ha rendkívül jó feltételeket ajánlanak.
De mi legyen a gyerekekkel?
Ők hogyan vegyék észre a szektát a turista szakkörben, az úszótanfolyamon vagy a sakksuliban? A pszichológus szerint a gyerekek nem ismerik fel a szekta ismertetőjegyeit, viszont ha nem kerül sor szexuális zaklatásra vagy lelki terrorra, csodálatos érzékkel tudnak kihátrálni a szektaszerű közösségekből. Ügyesebben, mint a felnőttek, és lelki sérülések nélkül.
– A serdülőkori önállósodás folyamata, a szülőktől való elszakadás technikája segít – mondja a szakember. – Az erőszakos vezető tekintélye gyorsan szertefoszlik, a gyerekek magukat szabadítják fel. Nem úgy, mint a felnőttek!
