Soha nem éreztem elhivatottságot a takarítás iránt. Inkább az hajtott, hogy minél hamarabb túl legyek az egészen. Szerintem így volt ezzel az anyukám is, aki minden pedagógiai érzékét és igyekezetét arra fordította, hogy minél több tudást átadjon nekem. Voltak azonban olyan dolgok is, amelyeket nem tanított meg velem, sőt amelyeket magamnak kellett megtapasztalnom.
Az anyukám tipikus feleség volt, akinek az apám volt a világ közepe. Ő volt a tökéletes férfi, aki tévedhetetlen, akinek a szava szent. Mindig halkan és gyengéden szólt hozzá, a „teremtés koronájához", ahogy arra az ő anyja megtanította.
– A férfiakkal, lányom, kesztyűs kézzel kell bánni, úgy, mint a beteg emberekkel – szokta neki mondogatni a nagyanyám. Apám egész életében alig volt beteg, de állandóan élvezhette a lábadozónak járó kiváltságokat. Anyám előtt az apámat senki fia nem kritizálhatta, nem tehetett neki szemrehányást, nem követelhetett, és nem kívánhatott tőle semmit. Csak igen kevésszer, elkeseredett pillanataiban hallottam felszállni ajkáról a sóhajt: „Megőrülök tőle!" Viszont soha nem mondta meg, hogy mi okból szakadt ki belőle e panasz.
Anyukám bizalmatlan volt minden más férfival szemben: ők „idegennek" számítottak (míg apuka úgy volt jó, ahogy volt, mert ő a „miénk" volt). Szigorú és merev volt a fiúkkal szemben, akiket később nagy reménykedve bemutattam neki. Olyasmiket kért számon tőlük, amilyeneket apámtól soha. Rend- és tisztaságszeretetet, igazmondást, céltudatosságot, tökéletes megjelenést és modort. Talán ez az oka, hogy apám halála után hiába legyeskedtek körülötte jóképű özvegy férfiak. Számára ők mindig „idegenek" maradtak, tökéletlenek.
Ilyen kezdetek után talán nem csoda, hogy kamaszkoromban nem igazán tudtam, mit kezdjek a fiúkkal. Saját magamnak kellett kitalálnom, hogyan kell bánni velük. Elég lassan ment a dolog, és természetesen sokszor tévedtem. Végül azonban sok mindent sikerült megtanulnom. Például azt, hogy a férfiak nehezen viselik el a női konokságot, az állandó ellenőrzést és konfrontációt. Mindezt jómagam is utálom, így büszke vagyok arra, hogy megtaláltam a saját módszeremet, amellyel a férfiakat kezelem. Ez pedig egyfajta „gyengéd érdektelenség".
Az én anyukám nemes lelkű asszony volt. Emlékszem, gyerekkoromban sokan jártak hozzánk a barátnői és más hölgyek, akiknek a nyomorúságos időkben is divatos, gyönyörű ruhákat varrt. Ezeket a modelleket a térdén, az anyag fölé görnyedve készítette. Példát mutatott, hogy nem kell az embernek szeretni a munkáját ahhoz, hogy jól tudja végezni. Anyukám ugyanis utálta a varrást, sőt a főzést is. Mindezek ellenére kitűnően varrt és kitűnően főzött és sütött. Amikor pedig a ruhák árát kérdezték tőle, csak legyintett. Ma is hallom a szavait: „Hagyd csak, majd máskor!" És nem hozta ki a sodrából az az ismerősünk sem, aki a pénz megszállottja volt: másról sem tudott beszélni, csak az anyagiakról. Egyszer, gyermekkorom egyik téli estéjén, amikor váratlanul betoppant hozzánk, őt is bevontuk a karácsonyi családi diótörésbe és -pucolásba. A végén benyújtotta anyukámnak a számlát. Hatvan koronát kért a négy óra munkáért. Anyámnak szempillája se rebbent, kifizette a pénzt. – Az emberek sokfélék – vonta meg a vállát.
Nálunk otthon nem volt szokás a pénzről beszélni, így a „hagyd csak, majd máskor" filozófia nekem is a véremmé vált. Ami pedig a mai pénzéhes, haszonelvű világban egyáltalán nem előnyös. A mai napig nem vagyok képes elérni, hogy kifizessék a túlóráimat – a fizetésemelésről nem is beszélve! Amikor a pénzre terelődik a szó, kiver a hideg verejték, és rögtön rábólintok az első ajánlatra, legyen az bármilyen nevetséges összeg. Beismerem, e komplexusom nemhogy nem normális, hanem egyenesen paranoiás. Sajnos, ez van. Nevetségesen kevés pénzért dolgoztam és dolgozom ma is – a kollégáim annyiért fel sem kelnének az ágyukból.
Mindennek tetejébe olyan férfihoz mentem feleségül, aki pontosan ugyanígy viszonyul az élethez. Azt már nem is ecsetelem, hogy a lányom hogy bánik a pénzzel – a genetika bizony nagy úr.
Még egy kicsit visszakanyarodom a varráshoz. Annak ellenére, hogy az anyukám kitűnő varrónő (is) volt, én nem tudok varrni. Talán azért, mert azokban a ritka pillanatokban, amikor be akart vezetni a varrás rejtelmeibe, mindig az ujjamra húzta a gyűszűt, nehogy megszúrjam magam. Abban pedig csak ügyetlenkedni tudtam, így a varrástanulásból nem lett semmi. Ha jobban belegondolok, szerintem nem is akarta, hogy megtanuljak varrni. Valószínűleg azt gondolta: ha nem tanulom meg, akkor eggyel kevesebb utálatos munkát kell majd végeznem. És mint annyi sok mindenben, ebben is igaza volt.
Nem tudok hímezni, sem kötni, sem horgolni, és nagyon hálás vagyok neki ezért. Hogy miért? Mindjárt megmagyarázom. Kitűnően tudok zoknit stoppolni, az egyik nagyanyám ugyanis megtanított rá.
– Stoppolni következetesen, alaposan és szeretettel kell – bizonygatta nekem halálos komolysággal, és én minden szavát elhittem. Amikor fiatalabb voltam, azzal teltek az estéim, hogy méltó komolysággal stoppoltam a férjem zoknijait. Míg én kötelességtudóan stoppoltam, ő házon kívül „tanulmányozta" az életet.
Pár év becsületes és alapos stoppolás után odajutottam, hogy ma már a lyukas zoknikat egyenesen a szemétládába dobom. Érdekes, a férjem azóta sokkal több időt tölt otthon. Lehet, hogy a stoppolás károsan hat a házaséletre?!
Emlékszem, úgy háromévenként, a kávét iszogatva elméláztunk anyámmal, mígnem felhangzott a sorsdöntő mondat: „Ki kéne festetni." Elhívtuk hát a festőt. Miután a mesterember végighallgatta hosszas elmélkedésünket arról, hogy nem akarunk színes vagy mintás falakat, és az lesz a legjobb, ha mindent fehérre fest, nekilátott a munkának. Festett és festett, majd befejezte a munkát, és átengedte a terepet nekünk: a borzasztóan rendetlen és piszkos lakást. Mi pedig takarítottunk, módszeresen, hogy minél hamarabb túl legyünk az egészen. A mítosz úgy tartja, a nők szeretnek takarítani, de ez egyáltalán nem igaz! Még nem találkoztam olyan nővel, aki a rendszeres takarítás közben édes izgatottságot érezne, abban látná nőiessége beteljesedését.
Csak a szomszédasszonyunk, Böske néni élvezte a háztartási tennivalókat. (Viszont semmi máshoz nem értett.) Amikor időnként reggel kilenckor becsöngetett hozzánk, túl volt minden háztartási munkán. Reggel fél hatkor már ablakot mosott, és amíg a függönyök a mosógépben forogtak, leszaladt az udvarra, és kiporolta a futószőnyeget. Az ajtókat bútorápoló szerrel letörölgette, a kilincseket pedig kicsillogósította. Közben persze felmosott, és kirázta a lábtörlőt is. Aztán, mielőtt odatette a levest, és elkezdte volna a sütést-főzést, átugrott hozzánk egy félórára. Csodálattal hallgattuk, mi mindent elvégzett már, s míg mesélt, mintha a mi kilincseink is jobban ragyogtak volna.
Azt hiszem, ő plántálta belém a vágyat, hogy tökéletes háziasszony legyek. A lelkesedésem azonban az idő múlásával alábbhagyott, és mára egyáltalán nem akarok a háziasszonyok gyöngye lenni!
Barczi Magda
