Tisztelt Szerkesztőség! Én vagyok a megtestesült szendvicsgeneráció! Későn szültem, de akkor már csináljuk rendesen alapon ikreket.
Ők most tizenhat évesek. Edzésre hordom őket, buliba, versenyre, bevásárlásra és különórára... A szüleim idősek, én vagyok a harmadik gyerek a családban.
A bátyám külföldön él, a nővérem meg az ország másik szegletében. Én maradtam a legközelebb a szüleimhez, bár nem lakom velük egy községben. Pár éve még mindent képesek voltak megoldani maguk körül. Azt gondoltam, az én szüleimnél erősebb emberek nem is léteznek.
Most azonban már szinte mindenben segítségre szorulnak. Gyakran hetente orvoshoz járunk. Bevásárolni már nem tudnak maguknak. A gyógyszereiket én szortírozom, mindenhova én kísérem őket, ha baj van, engem hívnak. Hétvégente összetakarítok náluk is és nálunk otthon is. Persze, csak akkor, ha nincs versenye a fiúknak. A férjem a saját idős szüleivel van elfoglalva, bár legalább van egy húga, akivel hétvégente intézik a szülők ügyes-bajos dolgait. De én egyedül vagyok.
A testvéreim évente kétszer-háromszor jelennek meg a környéken – kirándulnak, ahogy ők mondják. Tehát még véletlenül sem segíteni jönnek. Ráadásul mintha észre sem vennék a szüleink fokozatos leépülését.
Egy hivatalban dolgozom – talán még ez a szerencsém, hiszen egyrészt a szüleim lakóhelyén dolgozom, másrészt pedig van, aki helyettesítsen, így még tolerálják, hogy gyakran hiányzom 1-2 órát. Munka előtt a szüleimnek elkészítem a reggelit, munka után megállok náluk előkészíteni a következő nap gyógyszereit. Bevásárolok, ha nem felel meg a menü az étteremben, ahonnan rendelni szoktunk, akkor főzök is valamit. Közben rendezem a gyerekeim városi dolgait is.
Mikor hazaérünk, indul az esti műszak: a vacsora három életerős férfinak már önmagában kihívás! És mellé még a többi napi apróság. Egyre megterhelőbbnek érzem ezt a tempót, és nincs kitől segítséget kérnem. A szüleimet nem utasíthatom vissza, ugyanakkor a gyermekeimet sem hagyhatom cserben. Az idősotthon szóba sem jöhet: én is és a szüleim is ellenezzük. Lányok, asszonyok, aki került már ilyen helyzetbe, segítsetek! Hogyan lehetne egyszerűbben megbirkózni ezzel a szituációval?
T.
Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket! Amennyiben szeretnék velünk és olvasóinkkal megosztani örömüket, bánatukat, problémáikat, szívesen állunk az önök rendelkezésére: akár névtelenül vagy álnéven is írhatnak. Kérjük, az ímél tárgya ,,LEVÉLTITOK'' legyen!
Ímélcímünk: office [at] ujno.sk
