Még nem késő visszafordulni – suhant át az agyamon, ahogy elfordítottam a zárban a kocsi slusszkulcsát. Az első percben ki fogják szúrni, hogy nem vagyok ide való. Vagy még rosszabb, a fejemre ejtem majd valamelyik súlyt. A parkolóban ácsorogva egyszerre tört rám a pánik és a szorongás, de vettem egy mély levegőt, és besétáltam az edzőterem ajtaján.
Márciusban lesz négy éve, hogy életmódot váltottam. A sport azóta a mindennapjaim része, és ma belegondolni is furcsa, hogy azelőtt mozgás nélkül léteztem. Valahányszor szóba került, hogy formálódni leginkább súlyzós edzéssel lehet, legyintettem: mégis mihez kezdenék én az edzőteremben?
Tükörszelfik és egyéb parák
Ha őszinte akarok lenni, a tiltakozásom mögött volt némi komplexus, na meg egy jó adag előítélet. (Bár szeretem azt hinni, hogy bennem ilyenek nincsenek, néha jó kis görbe tükröt tart az élet.) Egyfelől nem tudtam elképzelni, hogy jól érezhetném magam ott, ahol annyi a „tökéletes” testű ember. Azt pedig végképp, hogy guggolni és hajlongani merjek előttük a „babasúlyzóimmal”. A hideg vasakról és a barátságtalan gépekről inkább asszociáltam kínzóeszközökre, mint a testem karbantartóira és megmentőire. És mivel nyolcvan százalékukról fogalmam sem volt, hogyan kellene őket megmozdítani, legfeljebb bohóckodni járhattam volna a fitneszbe.
Amitől még ennél is jobban tartottam, az maga a közeg. Nyilvánvalóan tudtam, hogy nem csak felszínes, magamutogató emberek fordulnak meg az edzőteremben, mégis beégett a retinámba azoknak a bicepszüket puszilgató srácoknak és tükörben pucsító lányoknak a képe, akik a közösségi médiában időről időre szembejöttek.
A kondigépek között mindannyian olyan magabiztosnak, olyan határozottnak tűntek, mintha oda születtek volna – de legalábbis súlyokat pakolgattak volna egész életükben.
Megfontolt aggastyán, bolond tinédzser
Néha azt gondolom, hogy egyszerre bújik meg egy megfontolt aggastyán és egy bolond tinédzser a személyiségemben. Előbbi mindent alaposan átrág, állandóan kockázatot elemez; míg a másik játéknak fogja fel az életet, és hezitálás nélkül belevág a legváratlanabb kalandokba is. Valószínűleg a lazábbik énem kerekedett felül azon az augusztusi estén is, amikor „miért is ne”-alapon jelentkeztem az egyik közeli edzőterem köredzésére. Ráadásul úgy, hogy fogalmam sem volt, hogy miről szól ez a módszer. Szimplán csak megláttam néhány fotót, és megtetszett, hogy csoportban tornáznak a lányok, ráadásul edző felügyelete mellett. Hogy képes leszek-e felvenni a tempót, fogom-e tudni használni a gépeket, illetve mennyire találom majd a helyem egy idegen társaságban, abban a pillanatban még nem érdekelt. Később persze mindhárom kérdés okozott némi fejtörést, de a vakmerőségemet egyáltalán nem bántam meg.
Egyedül a vadonban
Nem tudom, hogy érezhette magát Maugli a dzsungelben, de szerintem hasonlóan, mint én az első edzésemen. Mintha egy idegen világba csöppentem volna, ahol rajtam kívül mindenki beszéli az „edzőtermi nyelvet”. Ráadásul mindannyian otthonosan jártak-keltek a „vadonban”, amihez nekem akkor nemhogy iránytűre, de minimum GPS-re lett volna szükségem.
Ha utánanéztem volna, talán nem ér meglepetésként az sem, hogy a hasonló típusú köredzéshez viszonylag sok kardió- és erősítőgép ismerete szükséges. Talán nem kell ecsetelnem, mekkora zűrzavart tud okozni, ha egy zöldfülű belecsöppen egy jól működő rendszerbe. Noha Tibi, az edzőnk előzetesen azt mondta, rajtam kívül lesznek más újoncok is a csoportban, pillanatok alatt kiderült: az ő „kezdőségük” köszönőviszonyban sincs az enyémmel. Esetemben ugyanis nemcsak a rossz kondi és a gépek ismeretének hiánya játszott közre, de az is, hogy stresszhelyzetben elképesztően sokat tudok bénázni. Az még csak hagyján, hogy lassú voltam, amivel fenntartottam a többieket, de percenként megbotlottam valamiben.
Vagy imádni fogom, vagy nem jövök soha többet
Szerencsére az első órán annyi inger és impulzus ért, hogy nem volt időm siránkozni a nyűglődésemen. Mire észhez tértem, már rohanhattam is tovább, a következő gépre. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy az óra után megsemmisülten kisétálok, s hogy soha, a terem környékén sem látnak többet. Ugyanakkor azok közül a dolgok közül, amelyekre ma büszke lehetek, semmit sem kaptam könnyen – s ez a gondolat valahogy átlendített a kezdeti nehézségeken. Tudtam, hogy a kitartásommal és az akaraterőmmel képes leszek kompenzálni a lemaradásomat és az ügyetlenkedésemet. Emelt fővel viszont csak akkor tudom átvészelni a kellemetlen helyzeteket, ha öniróniával fogom fel őket.
Abban, hogy végül nem futamodtam meg, az edzőnknek is nagy szerepe volt. Tibi hamar észrevette, hogy én vagyok a csapatban a leggyengébb láncszem, így az első hetekben kiemelt figyelmet kaptam tőle. Biztos, hogy nem lehetett könnyű egyszerre 7-8 embert irányítania úgy, hogy közben állandóan kérdezgettem, de nagyon hálás vagyok, amiért nem mondott le rólam a nehéz kezdet ellenére sem. (Minden amatőrnek üzenném: az izomépítésbe lehetőleg tapasztalt edző segítségével vágjon bele!)
Boldoggá tesz vagy nem?
Óráról órára, apró lépésekben aztán az edzések ritmusát is felvettem. Egy-két hónap elteltével pedig azon kaptam magam, hogy alig várom a szerdákat és a hétfőket, s hogy annyira energikus vagyok, mint talán soha életemben. Az erőnlétemmel párhuzamosan a kondim és az állóképességem is javult, s ha csak nem történt vészhelyzet, nem hagytam ki egyetlen edzést sem. Hogy mi hajtott előre? Az elején még a bizonyítási vágy és a „csakazértis”-hozzáállás.
Felemelő érzés minden alkalommal győztesként kikerülni egy csatából, amelyet önmagammal – a saját lustaságommal és a korlátozó gondolataimmal – vívok meg. Így fél év alatt az edzőtermi szorongásomtól eljutottam oda, hogy ma már magabiztosan lépek be a fitneszbe – ami legalább akkora siker, mint a kilókban és centikben mérhető eredmények.
Dolgok, amelyeket az elmúlt fél év tanított nekem
Megszámolni sem tudnám, hogy az elmúlt időszakban hány olyan ismerősömmel beszélgettem, akiknek ugyancsak fenntartásai voltak az edzőteremmel kapcsolatban. Éppen ezért szeretnék összegezni néhány tapasztalatot, hátha ezzel eloszlathatok pár alaptalan félelmet:
- A kondiba mindenki saját magáért megy. A legkevésbé sem azért, hogy lenézze vagy kinevesse a kezdőket. Az emberek a saját gyakorlataikra figyelnek: mások dolgába legfeljebb akkor szólnak bele, ha erre kérik őket. Általánosságban mindenki jó fej, hisz a közös hobbi összekapcsolja az amatőröket, a haladókat és az évek óta edzőket.
- Segít a közös cél. Csoportos edzések esetén – amilyenre én is járok – még előnyösebb a helyzet. A közösség ugyanis nemcsak motiválja az embert, de sokat tanulhatunk az edzettebb, tapasztaltabb társainktól. Legyen szó a gyakorlatok helyes kivitelezéséről vagy az egészséges étkezésről, magam is rengeteg hasznos tippel gyarapodtam az öltözőben.
- A sikerélmény nem állandó. Néha fáj. Néha hiába is szeretnénk, nem tudjuk felemelni, kinyomni, arrébb tenni azt a súlyt. Velem egy megterhelő gyakorlat közben az is előfordult, hogy kishíján eltört a mécses. A fizikai igénybevétel olyan érzelmeket szabadított fel, amelyeknek akkor és ott távozniuk kellett. Az edzés tehát nem jár állandó sikerélménnyel, viszont elképesztő terápia és önismeret.
- Kárpótol az érzés. Az évek során számtalan sportot kipróbáltam már, olyasfajta eufóriát viszont ritkán éreztem (na jó, a táncot leszámítva), mint ami egy-egy súlyzós edzést követ. Furcsa kettősség, hogy minden porcikád sajog, a testedet mégis könnyűnek érzed. S talán nincs is fogható ahhoz a fajta büszkeséghez, ami akkor jár át, amikor elhagyod a termet.
- Nem való mindenkinek. Van, aki a súlyzós edzésben találja meg magát, van, aki a jógában, van, aki mindkettőben. De miért is erőltetnénk magunkra valamit, ami nem szerez örömet? Én azt tanultam meg a saját testemről, hogy csak akkor hajlandó együttműködni velem, ha a saját szabályai szerint törődöm vele. Így ha egyszer azt érezném, hogy az erősítő edzés többé nem tesz boldoggá, szemrebbenés nélkül keresnék egy másik, számomra komfortosabb mozgásformát.
Szorongásból szokás
Sok év lelki munkája van abban, hogy amikor belenézek a tükörbe, ne az a túlsúlyos gyerek nézzen vissza rám, akit mamutnak csúfoltak az iskolában. Világéletemben a súlyommal harcoltam, s az életmódváltásom előtt folyamatosan diétákkal sanyargattam magam. Ha valaki, én biztosan tudom, micsoda felszabadulás megtanulni jól gondoskodni a testünkről, és békét kötni vele. Az elmúlt fél év azonban még egy fontos dologra ráébresztett. Hogy valójában nem a fitnesz világa felszínes, hanem mi ítéljük meg azt felszínesen.
Kívülállóként fogalmunk sincs róla, hány embernek hozta el a testi-lelki gyógyulást az, hogy edzeni kezdett. Hogy hányféle bántó mondatot és gúnynevet „terápiáztak ki” magukból ilyen módon az emberek.
Persze mindig lesznek, akiknek laza szórakozást, kikapcsolódást jelent a fitnesz, ahogy olyanok is, akik azért kezdenek el tornázni, hogy az ellenkező nem figyelmét felkeltsék. De miért teszünk úgy sokszor, mintha ez bűn lenne? A szemrehányást a régi énemnek is teszem. Hogy meddig fogom csinálni? Lesz-e életforma belőle? Nem tudom. Egyelőre élvezem, hogy én is a „vadon gyereke” lettem. S figyelek rá, hogy csak annyira terheljem a testem, amennyit elbír a lelkem.
