Négy éve volt, bár lehet, kicsit régebben, amikor egy író-olvasó találkozón felfigyeltem egy „kisfiúra”, aki izgatottan keresett helyet a kamerájának. Elindult a beszélgetés, elindult a film. Két héttel később ugyanott, ugyanúgy találkoztunk. Mit keresel itt megint? – kérdeztem. Hát mert én filmrendező leszek! – válaszolta magabiztosan. Az est végén visszanéztem rá. Majd ő is felnő, és elfelejti az álmait.
Aztán az egyik újságban megláttam a nevét. És azóta egyre többször és többször. Pár hete pedig a tizenkilenc éves komáromi Dóczé Péter a szlovákiai CINEAMA 2014 országos fordujóján második helyezést értél el a Selye című tízperces kisjátékfilm újraforgatott verziójával.
– Az első változatot Selye Jánosnak, a stresszelmélet megalkotójának időutazásáról forgattam. Mégpedig volt alma mater-nek, akomáromi gimnáziumnak a falai között, ahova én is járok. „Okés“ film lett belőle. Aztán iskolánk igazgatója, Andruskó Imre felhívta a figyelmemet a versenyre. Rájöttem: ahhoz, hogy esélyesként indulhassak, az „okés“ kevés. Így aztán Untermayer Tamással a főszerepben, továbbá Olasz Istvánnal és Ollé Erikkel a mellékszerepekben alig egy hónap alatt újra felvettük a filmet. A profi felvevőtechnikát és operatőri tanácsokat Fekete Tamástól kaptam. Az ő segítségük nélkül a Selye nem jött volna létre, ezért kicsit úgy érzem, a díj nekik is szól.
– A nagy közönségsikernek örvendő filmed, Az utolsó mohikánok is a Komáromi Selye János Gimnáziumhoz kötődik. Ennyire szereted?
– Az iskolától kaptam a megbízást, hogy készítsek filmet gimnáziumunk kultikus figurájáról, Hites Kristófról. Az ő nevéhez köthetők az iskola történetének legérdekesebb érettségijei. A hontalanság éveiben, amikor a magyar nyelvű oktatás be volt tiltva, ő három éven át titokban az anyanyelvükön készítette fel diákjait, majd átszöktette őket a határon – érettségizni! Éjszaka, csónakokon szökött át a Dunán a diákokkal, majd a szerencsés érettségi után vissza. Felkutattuk az egyik volt diákot, Szabó Rezsőt, és elutaztunk hozzá Pozsonyba, így sikerült a történetet viszonylag hitelesen dokumentálni. A szereplők karakterét és pár apró momentumot viszont én találtam ki.
– A film egyik jelenetében egy rozoga vonaton utaznak a tanulók. Hogy sikerült találni egy ilyen ősrégi alkalmatosságot?
– Elmentem a komáromi állomásra, és megkérdeztem, merre járnak a régi típusú vonatok.
Először Pannonhalmáig döcögtem el, de rájöttem: a forgatáshoz több idő kell. Így váltottunk jegyet Győrasszonyfára. Leforgattuk a jelenetet, kiszálltunk az állomáson, és akkor jött a döbbenet: a semmi közepén voltunk.
– Minek köszönhető, hogy a hivatásos színészek ellenvetés nélkül követik kissé „meredek” rendezői instrukcióidat is?
– Ezen még nem gondolkodtam el. Vegyük például barátomat, Molnár Tomit. Ő már megázott egy tóban, csomagtartóba zárva utazott, és meg is verettem egy jelenet kedvéért.
– Nagy gondot fordítasz a díszletre, a korhű jelmezekre, a kellékekre. Ezeket hol sikerül beszerezni?
– A Komáromi Jókai Színháztól kapok segítséget. Szerencsére az anyukám már megszokta, hogy míg más gyerek bicikliért nyafog, addig én, mondjuk, egy tolókocsiért vagy egy nagy szelet lóhúsért, amire például a Magashegyi Underground zenekar klipjében volt szükségem. Egyébként most, hogy elkezdtem forgatni Gogol: Az orr című novelláját, rádöbbentem, hogy ez már sok. Le is fogok állni pár hónapra. A filmben ugyanis negyven ember jelenik majd meg a vásznon, de csak hárman vagyunk háttéremberek. Ha felvesznek a főiskolára (Peti sikeresen felvételizett – a szerk. megj.), remélem, össze tudok verbuválni egy nagyobb csapatot. Szükségem van segédoperatőrre, hangosítóra, világosítóra és egy asszisztensre... És persze szponzorokra! Hálás vagyok gróf Kálnoky Alajosnak, aki Az utolsó mohikánok forgatását finanszírozta.
– Legalább kipihened magad, elvégre fárasztó időszak áll mögötted. Érettségi, a felvételi filmek forgatása...
– Pihenés? Dehogy! Nekem ez a pihenés, a feltöltődés. Állandóan tele van a fejem ötletekkel. Az írás a gyenge pontom. A történetet túlírom, nem elég életszagú, szóval: van még mit tanulnom. Az alapszakot Magyarországon, a BKF-en szeretném mozgóképkultúra vagy kameraman szakon elvégezni. A mesterszakot viszont mindenképpen külföldön. Az amerikai filmkultúra egyelőre sokkal jobban vonz, mint az európai. Robert Rodriguez, Jim Jarmusch, Nicolas Winding Refn filmjei voltak azok, amelyek gyerekként megfogtak. Rengeteg werkfilmet néztem meg, mielőtt leforgattam első saját filmemet, mégsem lett jó. Valójában az első huszonvalahányat már nem szívesen vállalom fel. Sokáig tartott, míg sikerült lerázni magamról a nagy rendezők hatását, és elhinni: attól, ha valami „dóczépetis“, még lehet jó. Én inkább képekben mesélek, s mindig belecsempészek a filmembe egy elhíresült mondatot valamelyik Rodriguez alkotásból.
Az utolsó mohikánokban például az Alkonyattól pirkadatig-ból hangzott el: „Csak megjegyezném, hogy a folyó közepén nagyon könnyen észrevesznek majd. Megjegyezted, most már pofa be!”
– Soha nem bizonytalanodtál el? Akkor sem, ha esetleg rossz kritikát kaptál?
– Ha valaki esetleg beszól vagy fintorog, mindig arra gondolok, amit a 7. országos középiskolai filmszemlén, ahol első helyezést értem el a Csont nélkül című reklámfilmemmel, mondott Jancsó Miklós: „A mai korban nem ismerik el a filmeseket, de nem kell megijedni, az ő korában Adyt is utálták...”
– Létezik számodra lehetetlen?
– Azt szoktam mondani: ha már ott vagyok, megoldom. Valahogy megoldom. Mindig.
