Harminc évvel ezelőtt, mikor a Nő újraindult, hosszú cikket írtunk arról, hogy a nő miért lesz anorexiás. Bezzeg a férfiak, ők nem küzdenek testképzavarral. S hogy ezek szerint a jelenség nemspecifikus, vagyis nemhez kötött.
Nyár idején mi, nők és anyák sok mindent el- és bekészítünk. Beleértve saját magunkat, vagyis a testünket. Miért szégyelljük mégis, ha nem vagyunk tökéletesek?
Nagyok az elvárások ezzel a parányi ruhadarabbal szemben: emelje ki, ami előnyös, és takarja el, amivel nem akarunk dicsekedni. Milyen fürdőruhát válasszunk?
Miért vívódunk egyre többen a tükör előtt, elégedetlenkedve? Miért változik a testünk? Kérdések, amelyekre Hoppál Bori (testtudatoktató, dúla) A női test csodái c. előadásain ugyanolyan sokan keresik a választ.
Aprólékos interjúvázlattal sétálok be a Komáromi Jókai Színház művészbejáróján. Molnár Xénia az ajtóban vár. Azonnal érzem: itt bizony el kell felejteni a papírformát. Az élet és Xénia vezetik a tollamat, megírják helyettem a riportot. Mert mint mondja: „Valaki szed magára, valaki ad magára, én mindkettőt.”
Dicséretek, elismerések, bókok. Bélyegek, stigmák, sztereotípiák. Miközben felnövünk – és még azon túl is –, megannyi minősítéssel találkozunk, ami a testünkre...
"Az ünnep szentsége felvizeződik, ha nem vigyázunk. Meg kell tanulnunk a karácsonyt, ha annyi mást elvesztettünk is az évek sodrában, tündököljön ez az ünnep a régi fényben, bármennyi kétely is támadt ránk útközben."