Át akartam festeni a könyvesszekrényemet. A finn Tikurilla saját színkártyával dolgozik, húsz–harminc színnel, és mindegyik álomszép. Bementem a festékboltba, kértem a palettát.
Az eladó srác kirakta az NCS-skálát százvalamennyi színnel. Erre elkezdtem magyarázni, hogy a Tikurilla kártyáját kérem, azok mind kipróbált színek. Az NCS-ből művészet választani, mert a picike mintán egészen másként mutat egy szín, mint nagy felületre kikenve.
– Ilyen nincs! – mondta határozottan a fiú. Ő ilyenről még nem hallott.
– Kizárt dolog – válaszoltam. – Kérdezd csak meg a forgalmazót! S milyen típusú festék van fára?
– Ez az egyfajta. Mindenki ezt veszi!
– Jaj, dehogy! – tiltakoztam. – Ezek külső festékek.
Addig feleseltünk, míg a fiút elöntötte a méreg.
– Mit hepciáskodik itt?! Miért nem jó magának az, ami mindenkinek jó? Mindenki ezt a kétfajtát veszi, és punktum.
Ez a történet jutott eszembe, mikor elkezdtem írni ezt a kis intrót. Ebben a számunkban olyan embereket mutatunk be, akiknek nem jó a kétfajta festék. Akik a világot sokszínűbben akarják megélni.
S az sem zavarja őket, hogy ők ettől mások vagy különcek. Az érdekes emberek azért hatnak másképp, mert nem a sablonokat követik. Kíváncsibbak, mint az átlag, szeretik felfedezni a világot. Képesek elszakadni a skatulyáktól, saját gondolataik vannak, és szenvedéllyel fordulnak a feladatok felé. Észreveszik a világban a mások által fel nem fedezett részleteket is.
#lolinkalolát sokan „nepo babynek“ nevezik, mert tehetős családból származik, de őt ez nem akadályozza meg abban, hogy az ösztöneit kövesse. Az idegenlégiós acélkemény idegekkel rendelkezik, fegyverét és kését nem csak jelképesen használta. Az intimitás-tanácsadó a rosszból indult el a jobb felé.
Mások ők, mert nem a sablonnal dolgoznak. De hát a világ sem csak két színnel dolgozik, ugyebár.
