Az első fellépésen jöttek rá, hogy nincs nevük, s ott, a színpad mögött sebtében a Pósfa név ragadt rájuk. Gellének azt a részét ugyanis, ahol az Iván család háza áll, Pósfának nevezik.
A páratlan magyar népzenéről ódákat lehet zengeni, de ez a mesés gazdagság mit sem ér, ha porlepte vitrinek repedt üvegei mögött őrizgetjük. A hagyaték csak akkor élvezhető, ha „érezhetővé” válik. Például az egyházgellei Pósfa zenekar játékában, ahol a mindenki által ismert népzene örömzenébe vált.
Már a takaros porta előtt megüti fülemet a házból kiszűrődő megkapó dallam, mely sejteti: odabenn csuda dolgok történnek. Az már magában is elég csoda, hogy hat, átlagéletkorukat tekintve 19 éves fiatalt a népzene forrasszon egybe! Hát még a játékuk! Ha az édesapa zenész, ritka, hogy valamelyik gyerekére rá ne ragassza a muzsika szeretetét. Iván Lajos szerencsés ember, hiszen mindhárom fia, Péter, András és Zoltán is örömmel választottak hangszert a zeneiskolában. Négy évvel ezelőtt pedig egy kalotaszentkirályi táncház úgy megfertőzte őket, hogy népi zenekart alapítottak. Édesapjukkal közösen rábeszélték Péter gyermekkori barátját, Álló Istvánt, azaz Pitykét, hogy bőgősként csatlakozzon hozzájuk. Pityke sosem tanult hangszeren játszani.
– András tanított bőgőzni, de a népzenei táboroknak is sokat köszönhetek – mondja. Sőt, sokat tanult a Youtube-on megjelent videókból is. – Eleinte számoltam magamban, s ha elakadtam, mindig András kezét figyeltem. Most már érzem a zenét – teszi hozzá szerényen a harmadéves építészhallgató.
Egy közös fellépés során találkoztak össze az akkor mindössze 13 éves Valensky Miriammal, akinek erőteljes hangja a fiúkat is rögtön elbűvölte. Miri az énekesi szerep mellé a kishúgét is bevállalta. A fiúk ugyanis – mint afféle rendes bátyusok – tréfákkal mutatják ki ragaszkodásukat.
– De én is visszavágok! – mondja hetykén Miriam. Vágya, hogy az érettségi után dzsessz szakon tanulhasson tovább. Mint mondja, a népzene és a dzsessz együtt is életképesek. A csapat két évvel ezelőtt vált kerekké: ekkor csatlakozott hozzájuk Béhr Márton – édesapja cimbalmával. (Az édesapa, Béhr László hosszú éveken keresztül a Ghymes tagja volt.)
– A Dunaágban táncoltam, mikor hallottam őket zenélni – meséli. – Otthon odaültem a cimbalom elé, és elkezdtem rajta pötyögni. Mikor az első dalt megtanultam, eljátszottam a fiúknak.
Közben elárulja, hogy már túl van a sikeres felvételin, s ősszel színi tanulmányokat kezd Pozsonyban. Egyébként is jellemző rájuk a sokszínűség: Péter például azonkívül, hogy a Pozsonyi Szlovák Műszaki Egyetemen gépészetet hallgat, esti tagozaton konzervatóriumi diák. Emellett pedig, akárcsak öccse, András, komolyzenét is játszik egy zenekarban. Korelnökként, s hangszeréből, a hegedűből adódóan ő a zenekar prímása: az ő feladata összeállítani a repertoárt.
– „Egyedül nem megy” – állítja nevetve. – A többiek annyi jó ötlettel állnak elő, hogy kár lenne ezeket veszni hagyni. A koncertanyagot is közösen állítjuk össze. Mivel Andris és Zoli is többféle hangszeren játszik, figyelni kell, hogy ne kelljen minden szám után szerszámot cserélni.
András az idén érettségizik, s ősztől a pozsonyi zeneművészetin nagybőgő szakon tanul tovább.
– Az első hangszerem a gitár volt, majd apu javaslatára megtanultam nagybőgőn is játszani. A zenekarban jobbára a brácsa, a mélyhegedű a hangszerem – meséli, s közben elárulja még, hogy a nép- és a komolyzene mellett a rockot is szereti.
Zoltán pedig, aki egyébként a legfiatalabb az Iván-fiúk között, vegyésznek készül, hát nem csoda, hogy a zenében is kísérletezik.
– Zongorával kezdtem. A brácsával megszenvedtem a magamét, de aztán rátaláltam a harmonikára, és úgy másfél éve már klarinéton is játszom – sorolja büszkén tudományát.
Beszélgetés közben a példaképekre terelődik a szó, s egyben mindannyian egyetértenek: első számú, meghatározó példaképeik a szüleik, akik odaadó támogatásukkal a biztos háttérről gondoskodnak. Az elmúlt évek során a zenekar sok neves néptáncegyüttessel dolgozott együtt. De hívják őket falunapokra és más hagyományőrző rendezvényekre is, aminek köszönhetően már javában túl vannak 300. fellépésükön.
Egyik legnagyobb sikerüknek a Tompa Mihály Vers- és Prózamondó Versenyen elért aranysávos helyezésüket tartják: az énekelt versek kategóriájában Petőfi Sándor Szerelem és bor című versének megzenésített változatával győzték meg a zsűrit. S hogy miért pont Petőfi?
– Részben azért, mert a magyaros verselés miatt jó a ritmusa, így fülbemászóbb, másrészt szerelem és bor, ez már szinte olyan, mint a rock and roll – mesél a választásról András, aki ehhez a vershez a brácsáját gitárra cserélte.
„Ifjak vagyunk és ifjuságunk / Idő jártával odalesz” – éneklik a fiúk Petőfi versében, így jogosnak érzem, hogy a jövőt firtassam.
– Természetesen a zene, a népzene örök – helyeselnek meglepő intenzitással. S ahogy játszani kezdenek, el is hiszem, hogy a zene mindig fontos lesz számukra. Arcukról süt a boldogság, zenéjükből pedig a tűz: ez bizony a szív muzsikája. Csak ülök, és egész nap hallgatnám őket. Ülök, s közben táncolni szeretnék, pedig nem is tudok.
