Mikor belépek Kopócs Tibor műtermének az ajtaján, mintha egy elvarázsolt világba léptem volna. Mindenütt festmények, izgalmas grafikák, festékek, paletták...
És egy nem mindennapi ember, aki azzal kezdi: „Bármit kérdezhet, csak azt ne, hogyan érzem magam hetvenévesen!”
– Nagykeszin töltötte a gyermekkorát. Milyen volt az indulás?
– Falun nőttem fel, paraszti családban. Átéltem szüleim megaláztatását, amikor megfosztották őket mindenüktől, és a szabad paraszti létből belekényszerültek a szövetkezetbe. Ráadásul, pedig alig több mint tíz hold földet birtokoltunk, kuláknak minősítették őket. Így aztán nehéz sorsú szüleim azt szerették volna, hogy nekünk a húgommal könnyebb életünk legyen.
– Már kora gyermekkorában megnyilvánult a tehetsége?
– Igazság szerint folytonosan firkáltam. A szüleim szerencsére támogattak. Talán a döntő pillanat az volt, amikor Petőfi Sándor összes költeményére az elrongyolódott borító helyett újat készítettem, Barabás Miklós romantikus festménye alapján. Vízfesték, színes ceruza volt számomra a legszebb karácsonyi ajándék. De szüleim azt akarták, hogy több irányba fejlődjek. Így 1953-ban egy csodálatos hegedű várt rám szenteste, majd beírattak egy magántanárhoz.
– Volt olyan döntése fiatal korában, amely kihatott élete későbbi alakulására?
– Az ember életében mindennek megvan a maga oka és miértje. Egy epizód a középiskolás koromból: eléggé rebellis mentalitású fiúosztályba jártam a gimnáziumba, és 1956-ban kitűztük kabátunk hajtókájára a gyászszalagot. A titkosrendőrség és az államvédelmisek vizsgálták ki az „ügyet”. A végső verdikt kíméletlenül szigorú volt: érettségi előtt kicsapták az egész osztályt. Végül február végén mégiscsak visszaülhettünk az iskolapadba. Ez az incidens bekerült a személyi lapomba. A pozsonyi Képzőművészeti Főiskolára jelentkeztem, és a felvételi vizsgán a legjobbak között teljesítettem, mégis átküldtek az eperjesi Šafárik Egyetemre. Akkor ezt kudarcként éltem meg, de hosszú távon szerencsés voltam, hiszen kiváló pozsonyi tanárokat kaptunk. Ráadásul a diplomámmal taníthattam is. Ez nagy előny volt, mert szabadúszóként, művészi munkával nem tudtam volna eltartani a családomat. Később az Új Ifjúság grafikai szerkesztője lettem, majd a Madách könyvkiadónál voltam könyvillusztrátor.
Közben egyre több kép került ki a műtermemből, és ma is nyugodtan merem vállalni az akkori munkáimat. Azok mögött a képek mögött én vagyok. A helyzetem akkor javult, amikor felvettek a Csehszlovák Képzőművészek Szövetségébe, így sikerült alkotásaimmal kijutnom a nemzetközi kiállításokra.
Szerencsés alkat vagyok, mert szeretem a kihívásokat. Ilyen volt, mikor felkértek, hogy legyek a komáromi színház díszlet- és jelmeztervezője. Megtanultam, hogy az igazán jó díszlet együtt játszik a színészekkel. Ma is örömmel gondolok arra a tíz évre, amit a színház falai közt töltöttem el: egy különleges, semmihez sem hasonlítható miliőben.
–Viszonylag későn kezdett el foglalkozni a tűzzománccal. Milyen ihletésből tette?
– Szolnoki kiállításom megnyitóján egyik festőművész barátom kijelentette, hogy egyes témáim jobban érvényesülnének tűzzománcon. Nem sokat töprengtem, belevágtam. Nem bántam meg. Évekkel később például, immár egy gútai magyar szakképző magániskolában, ahol igazgatóskodtam, bevezettem a tűzzománc oktatatását. Sikerélménynek tartom, hogy helyemet egykori tanítványomnak adhattam át.
– Hatvanévesen pedig nem félt beindítani egy képzőművészeti folyóiratot...
– Éveken át tervezgettük a barátaimmal, de végül sokan meghátráltak. Nem hittek abban, hogy az Atelier hosszú távon talpon tud maradni. S nemrégiben a lap fennállásának tizedik évfordulóját ünnepeltük segítőkész munkatársaimmal.
– Mik a tervei a közeljövőben?
– Most egy időre ki kellett zökkenem – ha nem is a nyugalmas – , de a megszokott hétköznapokból, mivel jubileumi kiállításom anyagát állítottam össze. Ezzel párhuzamosan készítettem önéletrajzi kötetemet, mely a Nap Kiadó gondozásában jelenik meg. Remélem, ezek a kötelezettségeim mihamarabb mögöttem lesznek, és ismét a műtermem nyugalmában tehetek-vehetek. Mert most is vannak új terveim, de ha lehet – teszi hozzá kedvesen mosolyogva –, ezekről beszélgessünk inkább tíz év múlva.
