Senki sem ismeri annyira a gyermeket, mint a saját szülei. A szülői szeretet, figyelem és gondoskodás egy életre szól, tehát a szülői szerep egyszeri és megismételhetetlen. Ez a szerep azonban az élet folyamán sokat változik.
Az ideális családban (leszámítva a természetes csetepatékat) mindenki mindenkit szeret, ismerik egymás erényeit és hibáit, a gyermekek is ismerik szüleik rigolyáit. Az élet folyója a megszokott mederben folydogál. Akkor borul fel a rend, amikor a gyerekek lassan elhagyják a harmincadik életévüket. Hiszen az ember ilyenkor már úgy érzi, tapasztalt egyet s mást, van rálátása az életére, megalapozott saját véleménye van, erősebb és tájékozottabb korosodó szüleinél.
Minél érettebb személyiség valaki, annál inkább tudatosítja, mi mindent kapott a szüleitől, s lassan feltámad benne a hála érzése, és szeretné valahogy viszonozni a gondoskodást. Kényeztetni akarja szüleit, de gyakran zátonyra fut a jóakarat hajója. Vajon miért? Természetesen azért, mert mások vagyunk, mint a szüleink. Lehet, hogy ami számunkra fantasztikusan jó ötletnek tűnik, bennük nem vált ki heves lelkesedést.
Az ember lánya különösen szeret ajándékozni, hiszen az ajándékozás örömöt okoz. A legtöbb problémát mégis a saját édesanyánknak szánt meglepetés váltja ki. Hiszen ő az, aki köntörfalazás nélkül kijelenti, hogy a névnapjára vásárolt pasztellszínű szvettert soha az életben nem veszi fel, mert az a rikító szín már nem illik neki. A megálmodott parfümöt, amelyet karácsonyra kap tőlünk, a vitrinbe teszi a fel nem bontott százéves konyak mellé, miközben azon dohog, minek vertük magunkat ilyen kiadásokba. A kerek születésnapjára kapott csodás virágkosár láttán epésen megjegyzi, hogy a rózsa másnapra úgyis elhervad, helyette befizethettük volna a villanyszámláját. Jó esetben! Még ennél is kellemetlenebb, mikor a tőlünk kapott drága ajándékcsomag tartalmát szétosztja az unokái között, vagy a piperecsomagot a sógornőnk fürdőszobájában látjuk viszont.
Felmerül a megoldás: ajándékozás előtt puhatolózzunk egy kicsit! Kérdezzük meg sokat látott szüleinktől, mit szeretnének, mire vágynak leginkább. Ám ilyenkor munkában megfáradt kezű édesanyánk csak legyint egyet: nincs neki szüksége semmire. Vagy felsóhajt: egészség legyen, más nem kell. Esetleg: csak rendben legyen a házasságod lányom, nekem annál nagyobb örömöt nem okoz semmi. Megkapnátok a lakást, felvennék az unokámat az egyetemre, lecserélnétek azt az öreg kasznit valami szép új autóra, kapna rendes fizetést az a léhűtő férjed.
Így aztán az ember lánya nem kérdez semmit, inkább álmosolyt ölt az arcára, és a jó házasságáról, okos gyerekeiről, munkahelyi sikereiről mesél szüleinek. Ha már nem sikerült kinyomoznia, mivel okozhatna örömöt, legalább jó hírekkel deríti fel a szívüket.
Szüleink generációját nem kényeztette el az élet, régebben nem igazán volt divatban az ajándékozás, így talán nem is tudják, mit kezdjenek vele. Lehet, hogy inkább szeret(né)nek adni, mint kapni, hiszen mégiscsak ők a szüleink. De az is lehet, hogy az amúgy is nehéz természetükhöz még az idő is hozzátette a magáét. Ezért aztán az a legjobb megoldás, ha nem traktáljuk őket a „lehetetlen ajándékainkkal“, hanem valami másfajta kényeztetést találunk ki a számukra. Például gyakrabban meglátogatjuk vagy felhívjuk őket, többet beszélgetünk velük, elkísérjük őket az orvoshoz vagy a hétvégi sétájukra.
Persze a fent említett ötletek se mindig válnak be. Előfordulhat ugyanis, hogy ha sokat telefonálunk, egy idő után kifogyunk a témából, és kénytelenek leszünk végighallgatni, gyerekkorunkban mennyi rossz fát tettünk a tűzre. Miközben saját gyerekünk szétszedi a lakást. Édesanyánk az orvosi rendelő várótermében megmakacsolja magát, s úgy dönt, elmúlt a derékfájása, különben sincs szüksége orvosra, és gyalog nekivág(na) a hazaútnak. Hiába vettünk ki szabadságot, hogy orvoshoz vigyük. Reumás térdével körbejárja a város összes üzletét, mert neki a legolcsóbb liszt és cukor kell. Annak ellenére, hogy többször is megkérdeztük tőle, nincs-e valamire szüksége a szupermarketből. Aztán elpanaszolja a szomszédasszonyának, hogy az ő lánya telefonálásra pocsékolja az időt, nem írat neki gyógyszert az orvossal, ráadásul le kellett járnia a fájós lábát, mert lisztet és cukrot sem hoz neki.
A korosodó szülők felnőtt gyermekében ilyenkor egy világ dől össze, hiszen ő csak jót akart. Keserűen arra gondol, hogy nem elég elviselnie kamasz gyermeke válogatott szemtelenségeit, még az anyja is egy szeszélyes, konok öregasszony. Nehéz beismerni, hogy amit mi jónak tartunk, nem biztos, hogy a szüleink számára is jó. A dolgok tehát sokkal összetettebbek, mintsem gondolnánk.
A legkényesebb terület a szülői tulajdon kezelése – legalábbis a legtöbb felnőtt gyermek számára. A jó negyvenes „fiú“ magas vérnyomást kap, mikor felfedezi, hogy apja (az ő megkérdezése nélkül!) eladta a kaszát, talicskát, kistraktort vagy a kert egy részét. Először kérdőre vonja, majd válogatatlan szavakkal illeti, beszámíthatatlanságot emleget. Pedig öreg apja döntésképes felnőtt, aki pontosan tudja, miért adta el ingatlanját vagy ingóságait. Azért, mert már nem bír annyit dolgozni. Mivel a fia elfoglalt ember, aki kéthetente, ha meglátogatja, eladta a kert egy részét, mert egyedül nem tudja megművelni. Ennélfogva nincs tovább szüksége a kistraktorra sem. A „nagyfiú“ persze tombol, s az is sejthető, miért – tisztán önzésből, anyagi megfontolásból. Hiszen ő sem jár az apjához tőzsdei tanácsadásra. Akkor vajon miért gondolja úgy, hogy joga van felülbírálni szülője döntését, sőt ítélkezni felette?
Talán, mert úgy véli, az öregek döntésképtelenek. A fiatalság kultuszát éljük: a középkorú embernek illik tíz-húsz évvel fiatalabbnak látszania. Születési dátumunk csak a hivatalok előtt nem marad titok. Mindenki friss, fitt, izmos és ránctalan, tornázik, egészségesen táplálkozik, rengeteget képes dolgozni. Másrészt viszont a politikusok minden eszközzel igyekeznek megnyerni maguknak az időskorúakat, hiszen ők képezik a potenciális választók legerősebb táborát.
Idős szüleink tehát nagyon is választás- és döntésképesek, sőt jól tudják azt is, hogy felnőtt gyermekeik könnyen eligazodnak ugyan az üzleti és virtuális világban, valódi élettapasztalatuk azonban elég szegényes.
A korosodó szüleink iránt érzett türelmetlenség (és gyakran düh) tudatos és tudatalatti érzelmeink kifejeződése – mondja a pszichológus. – Pénzügyeik kritizálása és felülbírálása nem más, mint a tudat alatt meghúzódó irigység (vagy kapzsiság), hiszen amit elherdálnak, azt már nem öröklik meg a gyerekeik. Ezenkívül képtelenek vagyunk megérteni, hogy azok az emberek, akiket tévedhetetlennek hittünk, és akik rendkívüli befolyással hatottak ránk, miként viselkedhetnek most ilyen meggondolatlanul, naivan. A lélektan szerint ezek a gondolatok az öregségtől való tudatalatti félelmünk miatt jelentkeznek. Valahol mélyen ott rejtőzik a kérdés: egykor mi is ilyen lehetetlenek leszünk? Éppen azért, hogy jobban megértsük őket, próbálkozzunk egy kis empátiával! Képzeljük el magunkat öregecskén, amint a saját felnőtt gyerekeinkkel beszélgetünk, és viselkedjünk igazi felnőttekként!
– A felnőtté válás egyik komoly feltétele, hogy az ember vállalja saját magát, tudatosítsa: felelős önmagáért – mondja Popper Péter, korunk egyik legnagyobb lélekismerője. – De vajon miért gyermeteg a mai kor embere? Mert olyan a követelményrendszer körülötte (karrier, pénz, erkölcs). Tehát egyszerűbb kikerülni a felnőtt embernek az élet buktatóit és megelégedni az „álgyermeteg“ megoldásokkal. Felnőtt az, aki mer a saját törvényei, saját maga szerint élni, vállalja önmagát, felelős saját magáért. Aki nem hazudik önmagának, nem hibáztat másokat, nem mutogat másokra, mint a gyermekek, és nem türelmetlen. Mert a bűnbakkeresés és a türelmetlenség gyerekes dolog.
Tartsuk a fentieket mindig szem előtt, és ha szeretnénk a szüleinktől kapottakat meghálálni, vagy egy kicsit kényeztetni őket, ne azzal tegyük, hogy megvásároljuk az első tárgyat, ami az eszünkbe jut! Inkább törjük a fejünket egy kicsit, és eszeljünk ki valami egyszerű kedveskedést! Például olyasvalamit, amit gyerekkori emlékeinkből halászunk elő. Ne sértődjünk meg akkor se, ha kezdetben zsörtölődnek, hiszen talán csak a mély érzelmek feltörése miatt viselkednek sután. Próbáljunk türelmesebben bánni velük, így a kezdeti ellenkezés sokkal hamarabb változik kellemesen együtt töltött időre.
Póda Erzsébet
