Bevallom, engem is megkörnyékezett az irigység, amikor a nálam jóval fiatalabb kollégáim bemutatták a Facebookon az új családi házukat. Nekem csak annyi jutott a jóból, hogy a rokonaim elutaztak, és felajánlották, hogy töltsünk három hetet a vidéki házukban. Fel is kerekedtünk a két gyerekünkkel, és megérkeztünk a falu végén álló házba. A háznak sok előnye volt: a mellettünk levő kiserdőt és holtágat kirándulásra teremtették, és a szomszéd községben építettek egy Tescót, úgyhogy az élelmiszer-utánpótlásunk biztosítva volt. 

S most jöjjenek a hátrányok: a házhoz kert is tartozott. Itt gyomlálni kellett és öntözni, a füvet pedig háromnaponként nyírni. A ház kétszintes volt, plusz a pince. Képzeljünk hozzá két fiúgyereket, akiknek – enyhén szólva – nem erős oldaluk a rendszeretet. Ez volt az első katasztrófa. Talán nem kell ecsetelnem, mit jelentett harminckét fokos hőségben óránként megmászni a háromfordulós lépcsőt. Mert hol a napozókrémet felejtették fenn, hol a törülközőt, tízórait, üdítőt vagy a labdát. Ezekért mind fel kellett kapaszkodni. Már reggel folyt a hátamon a verejték. Pedig szeretem a hegyeket, arról vagyok híres a családban, hogy mindenkit túrázni hívok. Persze, a lépcső az nem kilátó – erre hamar rájöttem. Először a tizenegy éves nagyfiút próbáltam felküldeni: „Menj fel, légy szíves, az emeletre, és hozd le a kosár almát a konyhaasztalról.” Vártam, vártam, de csak nem akart megérkezni. Aztán hallom: „Hol van, nem találom!” Ekkor leesett a tantusz: ez a gyerek ugyanolyan vak, mint a férjem és minden valamirevaló férfi. Semmit nem talál. A kosár alma az orruk előtt van, ők mégsem látják. 

És akkor még nem szóltam a szomszédokról. Déli szomszédunk, egy pocakos, hatvan körüli férfi egész nap atlétatrikóban meg koszos gatyában cigarettázott, és a kiteregetett fehérneműre fújta a füstöt. Szóval, ezt éreztük a beszedett hálóingeken, nem a nap illatát. Azonkívül vagy öt méter távolságra volt az erkélye a nappali ablakától, ami azt jelentette, hogy minden nap megszámlálta a narancsbőrös gödröcskéket a combomon. Ennél az oknál fogva a sötétítőfüggönyt egész nap behúzva kellett tartani. Odavolt a szép kilátás. 

web-bannerek-hirlevel-02.jpg

A másik szomszéd háza a kert túlsó végében állt. A tyúkóljuk meg a hálószobaablakunk alatt. Ebben a tyúkólban egy nagyhangú kakas lakott két tucat csirkével. Ha most azt hiszik, hogy a kakas csak hajnalban kukorékol, akkor nagyot tévednek. Ez a kakas rém szorgalmas volt, hajnali négytől reggel fél kilencig egyhuzamban jó reggelt jelentett. Állítólag azért méltatlankodott ilyen fülsiketítő hangon, mert külön ketrecben volt, elzárva háremétől. Aki olyan rossz alvó, mint én, az egy ilyen kakas mellett örök ébrenlétre van ítélve. Álmatlanul bámultam hát a mennyezetet, és ez így ment három teljes hétig. Percenként eszembe jutott a nagymamám, aki egyetlen mozdulattal szokta kitekerni a kakas nyakát...

Ja, még nem említettem a kutyát, amely – isten tudja, miért – éjfél körül mindig vagy fél órát ugatott. S nem szóltam a toronyóráról, amely minden negyedórában ütött: egyet, kettőt, hármat, négyet – majd a teljes órát. Bizony, bizony, neki gyorsan szaladt az idő.

Csodálatos három hetet töltöttünk a rokonoknál, igaz, ami igaz. A gyerekeket este nem kellett ágyba zavarni, piszkos lábbal aludtak a lenti szobában egymás hegyén-hátán a szomszédok gyerekeivel. A végére szinte megszoktam a leskelődő szomszédot, a kakaskukorékolást és a kutyaugatást. 

Ám ezentúl senki nem tudja elhitetni velem, hogy nem jó dolog panelházban lakni. Ujjongtam, mikor becsuktam magam mögött a panellakásunk ajtaját. Az asztalon a szomszédasszony üzenete várt: „A virágokat megöntöztem.” Ezentúl elengedem a fülem mellett, mikor valaki panaszolni kezdi, hogy a panelházban az emberek nem ismerik egymást, sőt, azt sem tudják, ki lakik fölöttük. Én véletlenül nagyon jóban vagyok a szomszédokkal, és mindig örülök, mikor meglátom őket. Hogy milyen közvetlen köztünk a viszony, annak fényes bizonyítéka, hogy a szomszéd nemrég a felesége füle hallatára megkérdezte tőlem: „Hogy lehet az, hogy neked két gyerek után se lóg a melled?” Ennyit az elidegenedésről. A három hét alatt rájöttem, hogy falun sem állnak közelebb egymáshoz az emberek, mint a panelban. Ehhez képest mi a lépcsőházban egy nagy család vagyunk!

Varga Klára

web-bannerek-hirlevel-01.jpg