Az iskola válságban van. Hogy bízni tudunk benne, és vannak még sikerek, az az olyan pedagógusoknak köszönhető, mint Tóth Mónika. A lelkiismereteseknek, a hivatástudattal dolgozóknak. Ők jelentik a tiszta levegőt abban a zavarosságban, ami iskoláinkra ráereszkedett. Tóth Mónika 27. éve tanít a vásárúti alapiskolában, magyar–történelem–esztétika szakos tanár.
Tóth Mónika a vásárúti alapiskolában kezdte a pályáját, azóta is itt tanít. Rengeteg diákot készített fel a tanulmányi versenyekre. A tanítás során igyekszik az élménypedagógiát szem előtt tartani, a történelemben pedig nem a lexikális tudásra helyezni a hangsúlyt, hisz olyan élettörténetek vannak benne, amelyekről nem lehet elfeledkezni a tények mellett. Szívügye az olvasás: mindenféle játékos módszert bevet, hogy a gyerekeket megismertesse az olvasás szépségével. Ő is hisz abban, hogy aki olvas, az meg fogja tudni különböztetni a rosszat a jótól, s kisebb valószínűséggel téved el az életben. Mónika Nyárasdon él, férje menedzser, két gyermeke van. (Fotók: Dömötör Ede)
– Hogyan változott az évek során a gyerekekkel való kapcsolata?
– A gyerekek mindig gyerekek maradnak, csak ma máshogyan kell hozzájuk közeledni. Módszereink ennek fényében változnak. A mai gyerekek ideje jobban be van osztva, különórákra, szakkörökre járnak. Régebben többet tudtunk iskola után időt tölteni együtt, biciklizni, játszani.
– Bicikliznek egyáltalán még a mai gyerekek?
– A Covid volt a cezúra, a választóvonal – sok mindent átírt. Ma a gyerekek az internet világában élnek. Ahelyett, hogy kimennének biciklizni, inkább az interneten tartják a kapcsolatot a barátaikkal. Próbálunk ezen változtatni, például az osztályommal szívesen szervezek programokat.
– A szülőknek feltűnt ez a változás?
– Valakinek igen, valakinek nem. Sok szülő igyekszik korlátozni a játékok elérhetőségét az okostelefonon. Beállítják, hogy negyvenöt percet játszhat a gyerek, utána magától kikapcsol a telefon vagy a tablet. Én magam is megvívtam szülőként ezeket a csatákat, mikor a fiainkkal elszaladt a ló. Most már ezen szerencsére túl vagyunk, de volt, hogy a férjem magával hordta az internetkábelt, nehogy rá tudjanak csatlakozni.
Ebben az iskolában még a nyári napfordulót is megünneplik, Szent Iván délelőttjén a gyerekek úgymond rőzsét gyűjtenek, virágot és mosolyt, a negyedikesek aztán megszentelik a tüzet, beszélgetnek, hiedelmeket mesélnek, éjfélkor pedig a plébános úr mindig harangozik a világ és Vásárút összes gyerekéért, ők pedig eléneklik a Honfoglalás című film híres betétdalát, a Kell még egy szót...
– Manapság a közösségi média annyira erős, hogy az lesz a valóság. Különbséget tudnak tenni a gyerekek a virtuális tér és a valódi, hús-vér élet között?
– Ez a következő probléma. A gyerekek rengeteg időt töltenek a közösségi hálón – a való világ túl lassú, ingerszegény számukra, a színesség és a dinamika a TikTokon van. Nálunk már jó ideje nem lehet a diákoknál telefon.
– Ezt hogy viselik?
– Van a folyosón egy szekrény, ahová reggel beteszik a telefont. Messze vagyunk persze még Finnországtól, ahol az iskolákból teljesen kitiltották a számítógépeket. Gyűjtőiskola vagyunk, több faluból is járnak hozzánk gyerekek, ezért kérik a telefont. Megtörténik, hogy fel kell hívni a szülőt, ha lekésik a buszt. Ám megszokták a szekrényes rendszert, nem lázadnak ellene. Időnként persze megesik, hogy valakit rajtakapunk böngészésen, de nem jellemző.
– Mennyire tudják a gyerekek átélni a jelen pillanatot?
– Huszonhét éve tanítok, az utóbbi időben teljesen meg kellett változtatni az órák felépítését. A gyerekek nem tudnak negyvenöt percig koncentrálni, szórt a figyelmük, már öt vagy tíz perc fókusszal is elégedettek lehetünk. Az internet olyan gyors, színes és fényes, hogy az iskola nem tud vele versenyre kelni. Mindenféle módszerrel próbálkoztam már, hátha sikerrel járok: csoportjátékkal, prezentációval, kisfilmekkel, didaktikus játékokkal... Azon vagyok, hogy a diákok megtanulják, hogyan tudják kifejezni a saját véleményüket, gondolataikat. A végére oda jutottam, hogy mégiscsak fontos a klasszikus frontális oktatás. Csak az a gond, hogy azt nehezebben fogadják be a diákok.
– Hogyan tudják átvenni a tananyagot?
– Változnak az idők, az eszközök és a módszerek, de a tudást át kell adni: ez az iskola fő szerepe. Próbálom elcsípni a gyerek figyelmét. Sokan azt hiszik, hogy a történelem csaták és évszámok bemagolásából áll, de ez nem igaz. Szerencsére az összefüggések meglátása felkelti az érdeklődést, kicsit játszva is lehet tanulni háborúkról, királyokról és kultúrákról. A történelem egy gyönyörű tantárgy. S mivel érdekességekről mesélek, hogyan éltek a korábbi századokban, hogyan öltözködtek, a gyerekek jobban odafigyelnek magyarórán is, mert azért a nyelvtanért nem mindenki rajong.
– A történelemóra nem azért fontos, hogy minél több dátumot tanuljunk meg, hanem hogy a múlt segítségével jobban megértsük a jelent. Értik ezt a gyerekek?
– Összefüggésekben magyarázok. Nem mindegy, hogy mikor nálunk forradalom volt 1848-ban, akkor mi zajlott máshol Európában. Vagy mikor mi feltartóztattuk a törököket, hogy ne rohanják le Európát, a Németalföldön már a vallásháborúk zajlottak a katolikusok és a protestáns lázadók között, tehát ők sokkal előrébb voltak a fejlődésben, mint mi itt. Nálunk erre sokkal később került sor. Azt, hogy melyik csata melyik nap volt, talán nem annyira fontos megtanulni, lényegesebb, hogy miért robban ki egy forradalom, miért ott, nem pedig máshol és így tovább. A fiúk figyelmét ezzel könnyen meg tudom fogni.
– A lányokét miért nem?
– A lányokat általában a körítés, a kitekintés jobban érdekli, például az érdekességek az adott kor divatjáról, művészetéről vagy építészetéről. Ezeket vizuálisan is meg tudjuk nézni a tankönyvben vagy az interneten.
– Az utóbbi években csökkent a történelemórák száma. Hogyan lehet heti egy órába besűríteni az emberiség történelmét?
– Ilyen szempontból szerencsés vagyok, mert mi az iskolában megerősítettük a történelmet, ami azt jelenti, hogy hatodikban és kilencedikben is két történelemórám van, ezeknek az évfolyamoknak a tananyaga ugyanis fontos. Emellett történelemszakkört is vezetek.
Mégis megesik, hogy elmaradunk a tananyaggal, mert ha úgy látom, hogy nem értik, nem érzik, akkor nem sietek tovább. Arra is ösztönzöm őket, hogy maguk nézzenek utána annak, ami felkeltette az érdeklődésüket.
– Miben különbözik a mai gyerek gondolkodása az előző generációkétól?
– Mindent gyorsabban szeretnének, például válaszokat a kérdéseikre. Ez persze nem mindig megy. Meg kell tanulniuk, hogy minden időt kíván. Ez fontos feladata a tanárnak: türelemre tanítani a gyereket. Hogy néha bizony le kell lassulni, elmélyülni, gondolkodni.
– Mi a helyzet a könyvekkel? Olvasnak még a mai gyerekek?
– Én magam nagyon szeretek olvasni, és ezt a szenvedélyt próbálom átadni a diákoknak is. Olvasókört vezetek az ötödik osztálytól. Órák után az iskola folyosóján leülünk a gyerekekkel a kanapéra, teát szürcsölünk, süteményt eszegetünk, és olvasunk. Változás, hogy az utóbbi időben mintha egyre többen olvasnának, divatba jött megint a könyv. Persze meg kellett találni a műfajt, ami közel áll a gyerekhez.
– Ha jól tudom, Ön szerkeszti a Katedra irodalomversenyt...
– Igen, mindkét kategóriában én állítom össze a feladatokat, s főként kortárs írók műveiből. Az 5–6. osztálynak idén Kertész Erzsi A hógömb fogságában című könyvét adtuk fel. Kertész Erzsébet akkor vált íróvá, amikor gyerekei lettek. Nyelvezete a mai gyerek számára is érthető, a történetek olyanok, amilyeneket ők is átélhetnek. Tetszenek nekik az izgalmas fordulatok, a szép illusztrációk. A 7–9. osztályosok Mészöly Ágnes Szabadlábon című könyvét olvassák, amely egy mozgássérült fiúról szól, arról, hogyan dolgozza fel a problémáit.
– Mi az a momentum, ami felkelti a gyerek érdeklődését?
– Kötelező olvasmánynál az első fejezetet elolvassuk az órán – igyekszem a legérdekesebb résznél abbahagyni. Nem adom fel az egész könyvet, mert nem olvasnák el – inkább fejezetenként haladunk. A következő órán csoportmunka során megbeszéljük az aktuális fejezetet. Amúgy szeretik az irodalmi vetélkedőket.
– Szívesen járnak versenyekre?
– Igen, nagy a versenyszellem a mai gyerekekben. A sikerélmény motiválja őket.
– Mi volt a legnagyobb siker, amit elért velük?
– A Cogito esszéíró pályázaton, amelyet a pozsonyi gimnázium szervez, idén két első helyezést értünk el. A Katedra történelemversenyen, illetve az anyanyelvi vetélkedőn is többször végeztünk első vagy második helyen, most a Simonyi Zsigmond helyesírási versenyen Kárpát-medencei döntősök voltunk.
– A felkészítés bizonyára sok időt elvesz. Nem bánja a gyerek?
– Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy országos döntő előtt a diáknak, tanárnak szinte minden délutánját lefoglalja a felkészülés. Ha kell, én haza is viszem őket, és kis sütemény, kis pizza mellett tanulunk.
Az igazán jó eredményhez három dolog kell: egy tehetséges és céltudatos gyerek, ösztönző szülő és pedagógus. Ha ez a három jelen van, akkor csodákra vagyunk képesek.
– Mi a helyzet a kötelező olvasmányokkal? Változott az összetételük az idők során?
– A pedagógus ma választhat az ajánlott olvasmányok közül. Például hatodikban én nem az Egri csillagokat ajánlom, bár szeretem a könyvet. Történelemből ugyanis csak hetedikben tanulják a 16. századot, ezért egy hatodikos gyerek tárgyi tudása nem elegendő ahhoz, hogy megértse a mondanivalót. Nem tudják behelyezni a korba, a nyelvezete is nehézkes. Tudom, hogy letöltenék a netről a rövidített verziót, és az kerülne az olvasónaplóba. Én viszont nem vagyok a látszatok embere. A hatodikosok most Wéber Anikó és Kertész Erzsi műveit olvassák.
– Mit szeret a legjobban a munkájában?
– A gyerekeket szeretem a legjobban a tanításban. Számomra az a legnagyobb öröm, amikor látom a gyerekek arcán felfényleni a világosságot: Aha, megértettem! Siker, mikor megállít egy volt diákunk, és azt mondja, hogy azért lett belőle magyar szakos tanár, mert én motiváltam. Számomra ez a legszebb, hogy tudtam valamit hozzáadni az életükhöz, irányt mutatni.
– Pályája melyik időszakát tartja a legsikeresebbnek?
– Az első év nagyon fontos volt számomra. Mindig is arra vágytam, hogy tanár legyek, és ebben a csodálatos faluban nagy szeretettel fogadtak.
– Tehát mindig is tanár szeretett volna lenni?
– Igen. Szüleim visszaemlékezése alapján már óvodásként is tanítósdit játszottam a testvéreimmel. A tanítás az életem. A történelemtanárnak reményt kell sugároznia, hogy jobb lesz a gyerek élete, ha megérti, mi történik körülötte, vagy mi történt a dédszülei generációjával.
