Amikor a halál szóba kerül, általában kényelmetlenül érezzük magunkat, ami érthető. Az elmúlást jelképezi, bánatot és hiányt hagy maga után, s az utóbbi években többször is kopogtatott az ajtókon. Viszont bármennyire is nehéz, el kell fogadni, hogy a halál az élet része. S azt gondolom, ha tudatosítjuk, hogy az időnk igenis véges, akkor képesek leszünk jobban megélni a mindennapjainkat.
Interjúra készülök Juhos Ferenccel, a nádszegi hospice igazgatójával. Még egyszer gyorsan átfutom az összeírt kérdéseket, hogy biztos legyek a dolgomban. Általában hagyom, hogy egy beszélgetés spontán módon folyjon. Ez esetben viszont úgy készülök, hogy már csak a téma miatt is egészen más stílusú és hangulatú interjú lesz, mint az eddigiek. Ennek ellenére a végén egy rendkívül kellemes és elgondolkodtató beszélgetéssel távozom.
Igazság szerint nem volt ebben semmi meglepő, mivel Juhos Ferenc A derékba tört fák között című könyvével is hasonló élményeim voltak. A halál, a szenvedés és az elmúlás témái miatt hetekig csak kerülgettem, mígnem 3 nappal az interjú előtt végül a kezembe vettem és elolvastam. Nagyot tévedtem, hiszen a könyv egyáltalán nem volt lehangoló, s miközben olvastam, többször is elgondolkodtam.
Vajon van-e bennem halálfélelem? Mennyire élek teljes életet, mennyire becsülöm meg a mindennapjaimat, az adottságaimat, a lehetőségeimet? És ha tudnám, hogy másnap reggel már nem fogok felébredni, vajon hogy érezném magam a nap végén? Mennyire éltem a mának, a pillanatnak?
Persze, erre most valaki nyugodtan rávághatná, hogy egy egészséges, fiatal huszonévesnek nem kellene ilyen dolgokon gondolkodnia ahelyett, hogy élne. Ám a látszattal ellentétben pontosan ezek hatására tudok napról napra jobban és tudatosabban élni – s nem csak létezni.
Egy kis pezsgő
Interjúnkat követően visszautaztam Budapestre, gyorsvonatunk azonban Tata és Tatabánya között egyszer csak megállt. Már jó néhány perce vesztegeltünk, és odakint már sötét volt, amikor a hangosbemondóban közölték: vonatunk sajnálatos módon elütött egy embert, egy ideig nem is indulunk tovább. A kupéban rajtam kívül még egy idősebb hölgy ült, akivel hamar beszédbe elegyedtem. Hosszú és fárasztó napom volt, így keserűen megjegyeztem neki, hogy az aznapi interjúmon pont a halál és a hospice volt a téma, és már csak ennek tükrében is mennyire borzasztó, ami történt.
Erre a hölgy megértően bólogatott, hogy tudja, miről van szó, ugyanis sokáig egy budapesti kórház baleseti sebészetén dolgozott nővérként, ahol sok mindent átélt. Kiderült, hogy idősebb, végső stádiumban lévő betegeket is gondozott.
Elmesélte, hogy még fiatal, pályakezdő nővér volt, amikor az egyik idős úr odahívta magához, és nehezen ugyan, de megkérte őt, hogy nem kaphatna-e egy kis pezsgőt. A hölgy persze mondta, hogy szó sem lehet róla, hiszen az infúzió és a morfium miatt veszélyes lehet. Aztán a bácsi elment, a hölgy pedig azóta is bánja, hogy akkor nem adta meg neki azt, amire vágyott. „Hiszen mit ártott volna szegénynek az a kis pezsgő” – mondta keserűen, s még ma is gyakran visszagondol arra az esetre.
(© Can Tuğrul)
A meg nem tett lépések
Egy versemben egyszer azt írtam: „mert a ki nem mondott gondolatok / és a meg nem tett lépések is / mindig ott lesznek velem, / és végigkísérnek majd egész életemen.” Sajnos, ezeket a sorokat valós tapasztalatok és élmények ihlették, melyek közül a máig legfájóbb meg nem tett lépésem az volt, amikor nem köszöntem el a nagyapámtól. Halála előtt két nappal voltam nála utoljára.
Akkoriban már jó ideje azzal a gondolattal jártam a nagyszüleimhez, hogy lehet, az lesz az utolsó alkalom. Így aztán mindig igyekeztem rendesen megélni a pillanatokat. Aznap délután ő hátrament a kertbe, én pedig valamiért nem mentem utána, hogy elköszönjek. Majd legközelebb, gondoltam. Másnap megjelent a házunk előtt, az autóban ült, s én akkor sem tudtam lemenni hozzá. Egy nappal később pedig meghalt.
A szívinfarktus képében jött hirtelen halál alapjaiban rengette meg az egész világomat, és ezt mindenféle túlzás nélkül írom.
Nemcsak azért, mert a nagyapám olyan volt nekem, mint egy barát. Nem is azért, mert halála napján hirdettek rendkívüli helyzetet a pandémia miatt, és onnantól kezdve minden más lett. Hanem azért, mert aznap döbbentem rá igazán, mennyire véges is az életünk, és hogy a holnapra nincs semmilyen garancia. Nem ez volt az első haláleset a családban, amit át kellett élnem, de ez volt az első olyan, amely valóban megrendített.
Hagyni valamit magunk után
Nagyapám halálát végül közel egy év után, egy emlékére írt verssel sikerült feldolgoznom. Tudom, mert miután megírtam, onnantól kezdve egészen más hangulatú álmaim voltak vele. Abban a versben van egy rész, amely így szól: „mert ezek csak szavak, / és végső soron csakis az számít, / ami utánad maradt.” Nagyapám után óriási hiány maradt, de amellett rengeteg kellemes emlék, s mindaz, amit a két kezével létrehozott. Valamint egy család, amely bátran támaszkodhatott rá a nehéz időkben is.
Az ő emléke és élete számomra ilyen szempontból vált iránymutatóvá: erősnek lenni, erősnek maradni a nehéz időkben, hogy támaszt nyújthassak a szeretteimnek. Onnantól kezdve teljesen máshogy szemléltem nemcsak a halált, de magát az életet is. Egyre gyakrabban merült fel bennem a kérdés: Mi van, ha a mai napom az utolsó? S mindez arra ösztökélt, hogy tényleg a mának próbáljak élni – nem eszetlenül, mindent eldobva, hanem úgy, hogy saját magamra és szeretteimre, valamint a környezetemre is jobban odafigyeljek. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden napomat tökéletes egyensúlyban élem, és ne lennének felesleges aggodalmakkal teli perceim.
„Nem félek a Haláltól. Attól félek, hogy nem éltem eleget” – hangzik el a Mr. Nobody című filmben, és ezzel a mondattal az első pillanattól kezdve azonosulni tudtam. Számomra a halál kapcsán talán az az igazán rémisztő, hogy előbb vagy utóbb elfeledkeznek az emberről, hiszen az élet megy tovább; a fájdalom tompul, s csak a hiány marad. Valamint az emlékek. S ez ellen odaát már mit sem tehet az ember.
Ezért is fontos, hogy hagyjon valamit maga után. Nem számít, hogy az kis vagy nagy dolog, kézzel fogható vagy szellemi alkotás, ahogy az sem, hogy tömegek számára volt-e példakép, vagy csupán egyetlen embernek jelentett támaszt és biztonságot.
Szóval mindezek tükrében bátran merem állítani, hogy igenis kell beszélni erről a témáról. Foglalkozni kell ezekkel a kérdésekkel, hogy a mai világban, ebben a zavaros útvesztőben megláthassuk az igazán fontos dolgokat. Hogy ne féljünk, és tudatosabban élhessük az életünket. Mert azt hisszük, ráérünk, még van időnk. A homokóránk viszont pereg, minden egyes másodpercben.
