A nők sok mindenért szoronganak: Nem vagyok túl kövér? Sikerülni fog a torta? Azt hisszük, a férfiaknak bezzeg könnyebb, hisz ők nem sütnek tortát, és elég, ha egy fokkal szebbek az ördögnél.

Pedig a férfiaknak is megvannak a maguk félelmei. Ők is aggodalmaskodnak, őket is gyötrik kételyek. Még a bátrakat, a rámenőseket is. Cikkünkben ők vallanak.

a-ferfiak-is-felnek-tolunk-kezdo.jpg
(© Святослав Гиндлер)

Elég pénzt keresek?

Nem csak az idegesít, hogy mások mennyit keresnek. Bár, őszintén szólva, ezen is rágódni szoktam. Hogy többet keresek, mint Pali, de kevesebbet, mint Miska. És akkor elkezdek Miskán gondolkodni, végigveszem az életét, és olyasmit keresek benne, ami nem sikerült neki. Például eszembe jut, hogy annyit dolgozik, hogy semmi másra nem marad ideje, meg hogy a felesége egy buta liba, neveletlen a gyereke, meg hogy nincs zenei hallása. Amikor sikerül valami ilyesmit előbányásznom, megnyugszom, és magamban kijelentem: no lám, a pénz nem minden.

Miért hasonlítgatjuk magunkat más férfiakhoz? Egyszerű okból. A nőkkel ellentétben a mi testünk nem olyan vonzó és kívánatos, ezért társadalmi rangunkkal próbálunk hódítani. A társadalmi rangot pedig a pénz jelenti! Más jelei is vannak a pénzmániának. Például a pénzszámolgatás, ami ránk törhet délután, reggel és este is: mennyi pénzem van, mennyit keresek még az idén, mennyit kereshetek jövőre meg azután, nem vesztem-e el az állásomat, nem csökken-e a részvények értéke, amelyeket vettem, meddig kell még fizetnem a jelzálogkölcsönt, eleget tudok-e spórolni, hogy elmehessek Dél-Amerikába, telik-e rá, hogy a gyerekemet főiskolára járassam...

Nem tehetek róla, hogy mindig ez jár a fejemben! Ez van beprogramozva az agyamba: el kell tartanom a családot most és a jövőben is.

Jó apa vagyok?

Kétféle apa van. Az egyik igyekszik úgy élni, ahogyan az apja élt, a másik semmit sem akar úgy csinálni, ahogyan az apja tette. Melyikből van több, nem lehet tudni. Én az első típusba tartozom. Az én szüleim nagyszerű emberek voltak, és amikor megszületett a fiam, sokat aggódtam, hogy nem leszek jó apa – legalábbis nem olyan jó, mint amilyen az én apám volt. A férfi életében a gyerekek felnevelése a legfontosabb feladat. Persze ma már sok férfi van, aki ezt nem veszi komolyan. Sokszor éppen azért, mert megrémülnek a feladattól: félnek, hogy nem tudnak megfelelni az elvárásnak. Ezért inkább hagyják a fenébe az egészet. Neve is van ennek a jelenségnek: ez a legyőzött-szindróma.

Az én fiam most másfél éves, és úgy érzem, egész rendes apa vagyok. Nem olyan jó, mint az apám volt, de úgy látom, hogy az én fiamnak tetszek. Most például attól van elragadtatva, hogy kihúzom meg betolom az íróasztalfiókot. Az én apám mindent tudott, é s mindenhez értett. Mi lesz, ha egyszer az én fiam is elkezd kérdezgetni? Egyelőre még nem kérdezett nehezeket, de ha egyszer erre is sor kerül? Azért van az internet!

Félek a vérvételtől!

Ma már, szerencsére, senki se várja el tőlünk, férfiaktól, hogy rettenthetetlenek legyünk. Talán szeretnénk ilyenek lenni, de hát nem mindenki lehet Batman. A gyávákat persze lenézzük, de ez így helyes. A kisebb félelmeket, fóbiákat meg el lehet nézni a férfiaknak is, főleg azokat, amelyekről nem tehetünk. Ezeket még szeretni is lehet. Az a lényeg, hogy a félelmek még normálisak legyenek. Az például teljesen rendben van, hogy az ember fél a repüléstől. Sokan félnek repülőn utazni. Probléma akkor van, ha az ember szokatlan dologtól fél, például a vérvételtől. Minél viccesebb dologtól félünk, annál jobban szégyelljük. Főleg a nők előtt. Az én legnagyobb problémám az, hogy félek a magas épületektől és a vízduzzasztókban alázúduló víztől, no meg persze a vérvételtől. Elfog a pánik, amikor a nővér közeledik felém, kezében az injekciós tűvel. Teljesen kiszolgáltatottnak érzem magam. De bevallhatom-e ezt egy nőnek?

elofizetes_uj_no_0.png

Elég jó vagyok neked?

Jó érzés, ha valakinek olyan csodálatos felesége van, mint nekem. Boldog vagyok, hogy vele élhetek. De mint minden nagy boldogság, ez is aggodalmakat ébreszt. Miért pont engem választott? Elég jó vagyok neki? Mi szeretnivalót talál bennem? Nem fog elhagyni, ha rájön, hogy csak egy hétköznapi ember vagyok? Az utóbbi években én magam is elég unalmasnak találom magamat. Amikor elfog az önsajnálat, a végletekig fokozom ezt a hangulatot: benne is valamilyen hiba lehet, ha éppen engem szeret, aki nem vagyok hozzá való!

Talán balek vagyok?

Néha előfordul, hogy fölébredek az éjszaka kellős közepén, mondjuk, három órakor, amikor a legnagyobb a sötétség, és legnémább a lakás. Fogcsikorgatva ébredek, szakad rólam a víz, a mellkasom összeszorul, alig kapok levegőt. Nem valami konkrét dologtól félek, kísértettől vagy ilyesmitől, olyan alaktalan szorongás az egész. Az élettől rettegek, hogy nem csináltam-e valamit rosszul, nem éltem-e haszontalanul, nem fecséreltem-e el a legjobb éveimet. Meg hogy vele bírok-e a problémákkal, nem vagyok-e tehetetlen, ügyetlen, haszontalan bolond... Egy ilyen alkalommal a feleségem is fölébredt. Láttam rajta, hogy megijedt, ugyanakkor rögtön segíteni is akart. Megkérdezte, hogy mi bajom, mert állítólag összevissza forgolódtam álmomban, még sírtam is... Á, semmi, mondtam, csak valami rosszat álmodtam. Ilyenkor az szokott segíteni, ha nyugodtan fekszem, mélyeket lélegzem. Általában nemsokára elalszom. Reggelre a szorongás eltűnik, mintha nem is lett volna...

Túl gyorsan öregszem

Amíg lehet, úgy teszünk, mintha az öregedés minket nem érintene. A szüleinkre nézve eszünkbe jut ugyan, hogy van öregség is, de úgy érezzük, hogy ez a mások sorsa, nem a miénk.

Mindig mások öregek. A mi életünk tele van lehetőségekkel, s aki előtt nyitva a világ, az mindig fiatal. Az igazság az, hogy lehetőségeink szüntelen fogynak.

Mi, férfiak szeretjük az élsportokat, de éppen itt szembesülünk a kérlelhetetlen valósággal. Serdülőkorunkban azt mondogatjuk: ha most elkezdeném, belőlem is lehetne olimpiai bajnok. Húszéves korunkban már nem gondoljuk ezt, de nincs semmi baj, hiszen a bajnokok még mind idősebbek nálunk! A probléma harmincéves korunkban kezdődik, amikor a harmincéves élsportolók már visszavonulnak, az élsport egyértelműen kinyilatkoztatja, hogy a harmincévesekkel már nem számol. Ez az, ami összeszorítja a szívet. Ilyenkor kezd derengeni, hogy az öregség minket is érint, nem csak másokat. Ekkor mondogatunk olyan kegyetlen hülyeségeket, hogy csak a nők öregszenek, a férfiak érnek. Meg hogy az élet harminc után kezdődik (egy francia író szerint meg negyven után befejeződik). Ami nem is volna olyan szörnyű, csakhogy az élet negyven után is folytatódik! S mi arra gondolunk, hogy „minden, ami jó, már elmúlt”, és rettegünk, hogy legalább egy kis méltóság maradjon az életünkben.

Miért nem léptetnek elő?

A nőkkel ellentétben nem törődünk vele, hogy elég sűrű-e a szempillánk, s hogy a frizuránkat nem teszi-e tönkre az eső. Nem töltjük töprengéssel az időt, hogy Tímea igazán szeret-e bennünket, nem gondolkodunk azon, hogy szórakozik-e velünk, vagy komoly kapcsolatra gondol. Nem foglalkozunk olyan nőcis dolgokkal, mint a rágalmazás, ellenségeskedés. Már majdnem azt mondtam, hogy a pletykák se érdekelnek bennünket, de ez égbekiáltó hazugság volna. De ha a munkáról van szó, igazi Terminátorrá válunk. Miért azt az idiótát léptették elő? Még a számítógéphez se ért! S én másfél évvel korábban jöttem a vállalathoz! A férfi pozícióját nem az autó, a ház vagy a luxusfeleség határozza meg, hanem a siker.

A siker forrása a munkahely. A névjegykártya, amelyen ez szerepel: „főszerkesztő” , „alelnök”, „menedzser”, valamint az 500 koronás szusira meghívható titkárnő, s főleg az, hogy én oszthatom szét a munkát, én ellenőrizhetem a munkatársaimat, én engedélyezhetek vagy tagadhatok meg valamit. A munkahelyünkön nem mindig becsületes eszközökkel tartjuk meg a pozíciónkat, és az előléptetés érdekében övön aluli ütésekre is képesek vagyunk. Sikereinket felnagyítjuk. S noha a fizetéssel nem illik dicsekedni, mintegy mellékesen odavetjük, milyen jól megfizetik a munkánkat. Főleg, ha ez igaz is. Sajnos, a férfiak üldözési mániája is leggyakrabban a munkahellyel és a pozícióval van kapcsolatban.

a-ferfiak-is-felnek-tolunk-belso.jpg
(© Святослав Гиндлер)

Még mindig menő pasi vagyok?

Szörnyen szeretnék egy márkás Olaf Benz-pólót és egy trendi zselézett frizurát. De nem lehet, mert a pocakommal úgy néznék ki abban a pólóban, mint egy víziló tangában, a frizurám meg azt harsogná, hogy menő fej akarok lenni, s ettől egy cseppet se lennék menő. Kínos. Mellesleg a serdülő lányom gyakran mondogatja, hogy kínos, ahogy öltözködöm. Régen egyszerűbb volt minden. Az ember vagy menő volt (mint Steve McQueen), vagy nem volt menő (mint a többi pasas). Az a vicc az egészben, hogy aki menő, az egyszerűen és természetesen menő. A legtöbb férfi persze nem menő. Ezt nagyon nem szereti hallani senki magáról. Főleg nem a nők szájából. S ha mégis szóltok, tegyétek olyan tapintatosan, mint amikor arra figyelmeztettek bennünket, hogy odatapadt egy kis spenót a szakállunkra, töröljük le.

Mit csináltam megint rosszul?

Félek, ha megszólal a csengő, félek, ha a postásnő hivatalos levelet hoz, és félek, amikor valamilyen hivatalból telefonálnak. Mert ez azt jelentheti, hogy az adóhivatal, a városháza, a rendőrség, a gázművek vagy a szociális biztosító jelentkezik. A számláimat mindig időben befizetem, de mindig történhet valami. Az élet túl bonyolult ahhoz, hogy soha ne rontsunk el semmit. Ráadásul elég kényelmes vagyok (melyik férfi nem az?), nem erényem a pontosság. Elő szokott fordulni, hogy elteszem a pénzesutalványt, aztán meg elfeledkezem róla, sőt a felszólításról is. Aztán megvan rólunk a véleményük. Ezzel nemigen törődünk, csak akkor, ha a hivatalból vagy a rendőrségtől jön figyelmeztetés.

Még ennél is rosszabb, ha a barátnőnk haragszik meg ránk a feledékenységünk miatt. Ezt szokta jelenteni az, ha a titkos telefonszámunk cseng.

Nem használ ki ez a nő?

Ez a gondolat már egy kis elmebajra vall, bár az elmebaj még nem akadályoz meg bennünket abban, hogy a nők után loholjunk. Vannak azonban olyan pillanataink, amikor úgy érezzük, hogy a nők összeesküvést szőnek ellenünk. Elég egy kicsit jobban odanézni, és máris kiderül, hogy bizony könnyen meglehet. Talán csak azért vannak velünk, hogy legyen, aki életük végéig eltartja őket, aki biztosítja nekik és a gyerekeiknek a megfelelő körülményeket. A nők az eltartótól érzelmi biztonságot, törődést és pénzt várnak. Ezekért cserébe szeretetet, biztos hátteret és szexet adnak.

Ez az egész csak üzlet, s a nők, mivel ügyes kereskedők, egész sor eszközzel (a kozmetikumoktól kezdve, a szép testükön keresztül a hízelgésekig, szemrehányásokig és panaszokig), sokszor durva eszközökkel rendelkeznek, hogy a férfiakat rávegyék erre a tranzakcióra, és megtartsák őket. Ja, hogy ez nincs így, és a nők nem így gondolják? Nem kell, hogy tudatosan tegyék! De teszik, ez kétségtelen. Ez a véleményem. Egészen addig, amíg a feleségem a veszekedés után meg nem békél, és újra kedves nem lesz hozzám.

Varga Klára
Cookies