Zachar Erika csallóközi lány, aki házassága révén került Hont vármegye valaha volt ékkövébe, Ipolyságra. Férje jelenleg épp azon dolgozik, hogy a város régi fényét, erejét és lehetőségeit visszaállítsa – hiszen ő a polgármester. Az új funkció nemcsak viselőjét, de egész családját kihívások elé állítja. De mégis hogyan lehet összeegyeztetni a közügyeket és a családot? Méghozzá nem is kis családot: öt gyerkőc tölti meg élettel a családi házat...
„Ez egy bonyolult időszak az életünkben. Sok időt vesz el, millió ősz hajszálat hoz, de ez az ára annak, hogy tovább tudjon haladni ez a közösség” – mondja Zachar Erika, aki nemcsak öt gyermek gondoskodó édesanyja, valamint egy népszerű vállalkozás vezetője, hanem polgármester-feleség is, ami szintén megannyi kihívással, áldozattal és odafigyeléssel jár. Erika mindennapjairól, munkájáról és Ipolysághoz fűződő viszonyáról mesél nekünk. (Fotók: Cséfalvay Á. András)
– Milyen polgármester-feleségnek lenni?
– Nehéz, rengeteg időt vesz el. Hozzá voltam szokva, hogy férjem, Pali itthonról dolgozik, s most ennek teljes ellentétét éljük. Ha időben haza is ér, még egy óra, míg fejben is visszatér hozzánk, mert még egy megbeszélés részleteit elemzi, az aktuális ügyeken töpreng, vagy átgondolja, mi a másnapi feladatsor… Időbe telik, míg mentálisan is le tudja tenni a munkahelyi gondolatokat. Nagyobb változás az is, hogy ideje nagy részét ügyintézéssel tölti, így sokkal több tennivaló marad rám: a háztartás, a láthatatlan munka, észben tartani a mindennapi dolgokat. Ezeket eddig feleztük.
– Hogyan lehet ekkora változást, egy új életstílust, időbeosztást megszokni egy huszárvágással?
– Végtelenül türelmes vagyok. Egyszerűen ki kell várnom, míg sorra kerülök, mert nem az első, hanem a 7069. vagyok a sorban (ennyi lakosa van Ipolyságnak). Nagy próbatétel ez, de el kell tudni fogadni, hogy vannak olyan dolgok, amelyek sürgősebbek, fontosabbak.
Párom is érzékeli mindezt, tudatosítja és értékeli a „láthatatlan” munkámat. Igyekszik engem is bevonni a polgármesterség könnyedebb részeibe, például együtt járunk kiállításmegnyitókra, városi koncertekre, vendégek fogadására, versenyek díjátadóira. Szeretné, hogy én is részese legyek, és ne két izolált világban éljünk.
– Kihívás megtalálni az új feladatkörben azokat a metszeteket, amiket együtt tudunk csinálni. Ő nemcsak mint Zachar Pál, hanem mint férj és családapa áll hozzá a polgármesteri munkához. Bármilyen fárasztó is volt az előző nap, vannak dolgok, amelyekből nem enged, amelyekhez ragaszkodik: reggelenként ő kelti a gyerekeket, irányítja a reggeli készülődést, és elviszi őket az oviba vagy a suliba.
– Az új szerepkör nem csupán pluszfeladatokat, de lelki terheket is jelent, a közképviselet nem éppen hálás feladat. Hogy birkózol meg azzal, ha a férjedet szidják?
– Szemtől szemben nem találkozom semmi negatívval, nem jönnek oda hozzám az emberek az utcán, hogy „milyen háborodott férjed van, mi miért ennyi vagy mit miért így.” A szociális médiában ugyanakkor az emberek nem is sejtik, hogy egy-egy szidás, negatív komment megérintheti nemcsak azt, aki ellen irányul, hanem az egész családját is. Nagyon frusztráló, ha igazságtalanul bántják őt.
– Ritka az olyan nagy család, mint a tiétek. Mindig is ilyen sok gyermeket akartál?
– Tizenévesen nem gondoltam volna, hogy öt gyerkőcöm lesz, de a nagy család gondolata mindig is közel állt hozzám. Mikor Palival megismerkedtünk, beszéltünk is erről, bár pontos számokban nem egyeztünk meg. A képzeletemben három fiú jelent meg. Ákossal (13) kezdtük a sort, őt aztán három kislány követte, Anna (9), Emília (6) és Bori (4), majd megérkezett hozzánk a legkisebb is, Palkó, a kétéves királyfink. Emlékszem, a nászutunk harmadik napján azon civakodtunk, hogy a gyerekeink ne a mi nevünket kapják, mert a Zachar család és az enyém is tele van Pálokkal, az Erikánál meg el tudok képzelni szebb női nevet. Náluk viszont ennek hagyománya van, ő a negyedik Zachar Pál a sorban, és szerette volna folytatni.
Ahogy jöttek a gyerkőcök, mindig meg tudtunk egyezni a nevekben, s egy Palkó a végére tökéletes névadásnak bizonyult, vele szépen körbeért házasságunk tizenhárom éves története.
– S mindemellett saját vállalkozásod is van, mely esküvői dekorációs szolgáltatást nyújt. Na, azt már tényleg nem tudom elképzelni, erre mikor jut időd…
– Most éppen változás van e téren, az esküvődekor háttérbe szorul, új munkahelyem lesz – itt helyben, Ipolyságon. Ezelőtt csak nagyon rövid ideig dolgoztam alkalmazottként, nem tartottam túl izgalmasnak, hogy mindig ugyanaz a feladatkör várt rám. Most viszont egy bútorgyár vezetése hárul majd rám, ami – úgy hiszem – sok izgalmat tartogat. Esküvői dekorációs vállalkozásom, a Pepita Wedding a gyerekek mellett 11 évig adott lehetőséget arra, hogy kiéljem kreativitásomat, szépség utáni vágyamat. Akkoriban esténként, amikor elcsitult a ház, szétpakoltam, terveztem, kiviteleztem. A céges adminisztrációt is én csináltam, igaz, az már kevésbé építi a lelket; az alkotást viszont nagyon élveztem, elmerültem a munkában, szinte feloldódtam benne. Mostanában csak késő este, éjszaka van Palival minőségi időnk egymásra, így inkább ezt választom. Az új munkahely már nappali elfoglaltság lesz.
– Hogyan lett Ipolyság az otthonod? Mennyiben más Hont, mint Csallóköz?
– Pozsonyban tanultam, ott kezdtem dolgozni, de sose kedveltem meg. A fővárosban töltött tanulóéveim után elvesztettem a kötődést Dunaszerdahellyel, de a szomszéd faluval, Hodossal is, ahonnan származom. Kapcsolatunk elején Palival gyakran látogattuk egymás családját, és Ságon már akkor megtetszett a kisvárosi miliő. Az embereket kedvesnek, az itt működő közösséget összetartónak találtam. Odahaza, Szerdahelyen nem ezt tapasztaltam, ott nagyvárosi stílus, távoságtartás, ridegség volt jellemző, ezt pedig könnyű volt elengedni. Ipolyságot tíz perc alatt be lehet futni, és közel van Budapest és Léva is. Szeretek itt élni!
– Milyen egy átlagos napod?
– A napom, miután Pali elsiet a négy gyerekkel, úgy fél háromig tart. Délelőtt kitakarítok, mosok, teregetek, ezeket másfél óra alatt kell letudnom. Főzök, majd Palkóval megebédelünk. Háromkor elmegyek a gyerekekért, ezután cserkészetre, néptáncra, szakkörökre, edzésekre hordom őket. Ez a furikázás akár este fél hétig is eltart. A családi teendők – a reggeleket kivéve – mind az én feladatom. Utána jön az esti rutin: vacsora, tanulás, alváshoz készülődés, mese. Persze az új munkahellyel majd biztosan ez a rutin is megváltozik.
– Hogy tudsz ötfelé figyelni?
– Hát, a gyerekeket kellene megkérdezni, hogy eleget figyelek-e rájuk. (Nevet.) Szerencsére jóban vannak, együtt játszanak, és közösen rengeteg dolgot megoldanak, nem kellenek mindenhez a szülők. Remekül lefoglalják egymást. Ákos különálló, már nagy fiú, a lányokat pedig Anna vezényli. Van, hogy az ő biztatásával összehajtogatják és a szekrénybe rakják a ruháikat. A két legidősebb gyerek sok feladatot levesz a vállunkról: indulásnál segítenek az öltöztetésben, a cipőfűző megkötésében, a kesztyűhúzásban, a kabátok fogasról való leszedésében. Nagyon önállóak! Mindig azt mondom, hogy bár öt gyermekem van, még mindig csak két kezem, s ez önállóságra sarkallja őket.
Úgy gondolom, nagyobb családban hamarabb alakul ki a gyerekben a felelősségérzet. Az idősebb testvérek példáját követve a kicsik is besegítenek, így ők is hamarabb veszik fel ezeket a jó szokásokat. Olyan is előfordult, hogy mire felmentem Palkót elaltatni, Ákos már mindent megoldott helyettem. Időigényesebb tehát öt gyerekkel, de nem nehezebb.
– Az a benyomásom, ahogy hallgatlak, hogy összegyűlt némi alvásdeficited az utóbbi évtizedben, a nőknek pedig 8-9 óra alvásra lenne szükségük…
‒ Nincs alvásdeficitem! (Végül kiszámoljuk, hogy Erikának 6-7 óra alvás fér bele egy éjszakába.) Majd egyszer behozom… Igaz, irtózatosan fáradt vagyok minden reggel, alig bírok kikecmeregni az ágyból. Hat előtt szoktam kelni. Ez a közeljövőben javulhat, hiszen az a hír járja a városban, hogy bölcsődét nyitnak Ipolyságon… De a polgármester még nem mondott ezzel kapcsolatban semmit, így egyelőre csak bizakodom. (Nevet.) Ha lesz, örülni fogok neki, ha nem, azt is elfogadom.
– Akkor te sem tudsz sokkal többet, mint bármelyik ipolysági lakos?
– Több dolog kapcsán is szokták kérdezgetni, hogy így lesz-e vagy úgy, igaz-e vagy sem. De igazából én is csak azt tudom, ami a hivatal kommunikációjában megjelenik. Otthon keveset beszélünk munkahelyi dolgokról. Én kíváncsi lennék rá, szívesen meghallgatnám, de mivel Pali egész nap a városi és megyei ügyekkel foglalkozik, tele van a feje. Ez nem egy szokványos munkahely, ezért megértem, ha otthon inkább másról akar beszélni. Jó is így, meg nem is, de kétségtelenül nyugodtabb a családi életünk attól, hogy nem akarok mindenről tudni.
– Az ilyen támogató-elfogadó hozzáálláshoz az is kell, hogy te se légy semleges a közügyek iránt, jól gondolom?
– A közügyekben való részvétel számomra is fontos, igen. Az egyetem alatt a Diákhálózat tagja voltam, és sokat cserkészkedtem. Férjem azelőtt informatikusként dolgozott, s hat-hét éven keresztül ugyanolyan feladatokat látott el, ami egyenes út a kiégéshez. A munkán kívül azonban mindig közösségi emberként élt, odaállt a jó ügyek mellé, vezette az ipolysági cserkészcsapatot, majd később belekóstolt a közügyekbe, és képviselő lett. Látom rajta, hogy ez a munka motiválja és cselekvésre sarkallja. Jellemző egyébként a családunkra az önkénteskedés, az adományozás, mivel úgy gondoljuk, hogy ezek a mi közösségünket, a mi jövőnket építik. Emiatt is támogatom.
‒ Valóban látszik, hogy a te szívügyed is a közösség jólléte és fejlődése.
‒ Fontosnak tartom, hogy értékes tartalommal töltsük meg a közügyeket, hiszen mi is részesei vagyunk annak, hogy merre formálódik az itteni közösség, s erre időt, energiát és pénzt kell áldozni! A polgármesteri pozíció egy eszköz erre. Férjem munkája megszabja a fejlődés ütemét, a haladás irányát; lehetőséget és alkalmat teremt arra, hogy megadjon szülővárosának mindent, ami az itt élőket és az elkövetkező generációkat szolgálja. Még ha emiatt kevesebb ideje is jut ránk. Ez egy bonyolult időszak az életünkben. Sok időt vesz el, millió ősz hajszálat hoz, de ez az ára annak, hogy tovább tudjon haladni ez a közösség. Lehet, hogy az öt gyerekünkből többen is a környéken akarnak maradni, és továbbviszik majd ezeket az értékeket. Így alakulhat ki bennük erős kötődés, szép emlékek a helyről, ahonnan származnak. Szeretném, ha őszintén, örömmel mondanák: „Ipolysági vagyok, innen származom, itt volt alkalmam a Sendergőben táncolni, cserkészkedni, és megélni a kisközösségi eseményeket a helybéliekkel...”
