Amikor ránk tör a félelem…

Ismerjük az érzést: ülünk a tengerparton, oldalunkon az a valaki, akit szeretünk. Örömöt és hálát kellene éreznünk, ehelyett különös szomorúság telepszik ránk. Arra gondolunk, mindezt egy pillanat alatt elveszíthetjük.

Egyszeriben eszünkbe jut, hogy a Nap máris lenyugszik, hogy ez a boldog kapcsolat nem tarthat örökké, hogy múlik az élet, és egyszer véget is ér. A szép élmények végesek, emiatt szorongunk, és nem tudjuk átélni a jelen pillanatot. A félelem kioltja az örömöt már akkor, amikor az megszületik. Gyakran előfordul ez velünk? Meg lehet előzni? Lehet-e örülni valaminek, amiről tudjuk, hogy egyszer véget ér?

A rosszra várva

Vannak emberek, akik minden kijelentésre azzal reagálnak, hogy „de”. „Milyen szép idő van. De holnapra úgyis elromlik.” „Elégedett vagyok a munkahelyemmel, de félek, hogy holnap elbocsátanak.” „A szabadságunk igen jól sikerült, de tartok tőle, hogy jövőre már nem lesz ilyen jó.” „A férjem nagyon figyelmes, de rettegek, hogy hamar belefárad.” „Most boldog vagyok, de félek, ez sem tart soká.”

Mintha ez a fiatal nő nem tudna megmaradni a kellemes pillanatnál, annál a percnél, amikor boldognak érzi magát. Máris sötét árnyakat lát, romló körülményeket, veszélyeket. A jövőtől való félelem ott áll minden meghitt pillanat mögött, és azonnal aggodalmakat támaszt. Az élete a rosszra való várakozással telik akkor is, amikor ennek semmi jele nincsen.

Védelem is, csapda is 

A pszichológusok szerint a jó elvesztése miatti félelem bizonyos értelemben természetes. Tulajdonképpen ilyen az emberi természet, mert tisztában van a következményekkel. „A jövőtől való félelem lényegében védelmez bennünket, jó előre felkészít arra, ami bekövetkezhet, tehát jót tesz. A félelem jó szolga, de rossz úr” – mondja a pszichológus. 

Az agyunk igyekszik megvédeni minket a veszteségektől, ezáltal felkészít a csalódásra. A gyakorlatban ugyanakkor ez azt jelenti, hogy előbb elénk tárja a veszélyt, mint ahogy az bekövetkezne. Egy belső hang folyamatosan figyelmeztet: „Ne nagyon örülj, mert akkor a baj jobban fáj.”

Ezt az érzést a pszichológia anticipált szorongásnak nevezi. Az elővételezett szorongás az attól való félelem, ami majd történni fog. Egyrészt védekező mechanizmus, hiszen úgy érezzük, ha várjuk a rosszat, akkor nem fog olyan nagy erővel lecsapni ránk, ugyanakkor csapda is, mert a fájdalom akkor is megvan, ha nem történik semmi rossz. Ráadásul a jelen perc örömét sem hagyja átélni.

 „Mi lenne, ha…”

Hasonló mechanizmus működik a kapcsolatokban is. Szerelmesek leszünk, boldogok vagyunk, de rögtön eszünkbe jut: „Mi lesz, ha elhagy? Ha elrontok valamit? Ha csak rövid ideig fog tartani?” A félelem különösen erős – már megszületésekor megöli az örömöt.

Vannak emberek, akik a veszteségtől való félelmükben még tovább mennek. Például el sem kezdenek egy kapcsolatot, amely működhetne: „Túl messze lakik. Nagy a korkülönbség köztünk. Úgyis csalódni fogok benne.” Vagy nem fogadnak el egy csábító állásajánlatot, mert „úgyse fogok megfelelni nekik”. Ezt nevezik önrombolásnak. Inkább eleve feladjuk, nem kockáztatjuk a csalódást. Csakhogy ezzel a magatartással nemcsak a fájdalmat fogadjuk el, hanem elutasítjuk az örömöt, a tapasztalatot és a fejlődés lehetőségét is.

Kutatások bizonyítják, hogy az anticipált félelem nem ritka, sőt, meglehetősen gyakori jelenség. A Michigani Egyetem ideggyógyászai megállapították, hogy az emberek kétszer olyan gyakran hajlamosak megélni a negatív forgatókönyveket, mint a pozitívakat. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az agy már előzetesen „büntet” bennünket. A terapeuták elmondják, hogy pácienseik ezután kimerültnek érzik magukat, mert a valóságban is átélik a félelmet és a fájdalmat,akkor is, ha nem történtek meg. Éppen ezért fontos tudatosan törekednünk arra, hogy figyelmünket a jelenre irányítsuk. Máskülönben a „mi lenne, ha…” már akkor megfoszt bennünket az örömtől, amikor még semmilyen okunk nincsen a szomorkodásra.

Előre félünk

A jövőbeli eseményektől való félelem azoknál az embereknél erős, akik egyébként is szorongó természetűek. A félelmet növelik a rossz tapasztalatok. Ha minden korábbi kapcsolatunk fájdalmas szakítással ért véget, akkor nagy a valószínűsége, hogy már előre félni fogunk. Nehezen állapítható meg az a pont, amikor a jó szolgából rossz úr válik. „Viszonylag könnyen felismerhető a rossz úr akkor, ha a veszteségtől való félelem miatt romlik a páciens életminősége, vagy akadályozza őt abban, hogy belevágjon valamilyen örömteli tevékenységbe, mert már előre retteg, hogy azt is elveszítheti – magyarázza a pszichológus. Véleménye szerint figyelembe kell venni azt a célirányos viselkedést is, ahová a félelem vezet.

– Bizonyos fokig például normális az, ha félünk a partner elveszítésétől. Ez arra vezethet bennünket, hogy utánajárjunk, nem történt-e valami baja, ha például elutazik, és egy ideig nem ad hírt magáról. Ilyen esetben a partner érzi, hogy fontos a másiknak, és ez jót tesz a kapcsolatnak.”

Baljós feltételezések

A kutatások arra is rámutatnak, hogy agyunk inkább a rossz, mint a jó forgatókönyvek átélésére hajlamos. A pszichológia ezt a jelenséget negatív feltételezésnek nevezi. John Cacioppo amerikai neurológus például rámutatott, hogy a negatív események sokkal erősebben aktiválják az agyközpontot, mint az ugyanolyan intenzitású pozitívak. Más szóval: sokkal tovább rezonál bennünk, hosszabb ideig emlékezünk rá, ha valaki negatív kritikát mond rólunk, mint amikor dicséretet kapunk.

Ezt a jelenséget adaptív effektusnak nevezi a tudomány, ami azt jelenti, hogy segíti az embert a túlélésben. Számunkra jobb, ha időben érzékeljük a veszélyt, mint ha átadnánk magunkat az örömnek, és nem vennénk tudomást a körülményekről. Jó hír viszont, hogy mentális tréninggel fokozatosan gyengíteni lehet a negatív gondolatokat. Egyszerű apróságok, például a tudatos elidőzés a kellemes eseménynél vagy a „de” szó kiiktatása segít az agynak, hogy tanuljon, és megízlelje azt a kellemes érzést, amit a pozitív dolgok szereznek. 

Rick Hanson pszichológus kutatási eredményei, azt mutatják, hogy a pozitív események érzékelésének tudatos gyakorlása hozzájárul az idegpályák megváltozásához. Hanson nevéhez kapcsolódik a pozitív élmények tudatos befogadása nevű jelenség megfogalmazása is.

Itt és most

Jól működik a jelenben való lehorgonyzás módszere is. Célzottan tudatosíthatjuk a nap bármelyik szakaszában, hogy „most hol vagyok, mivel foglalkozom, mit látok és hallok magam körül”. Ne bosszankodjunk azon, ha gondolataink a jövőbe kalandoznak, hanem nyugodtan térjünk vissza a jelenbe. 

A pszichoterápia is sokat segíthet, főleg az elmélyültebb változatai. Örömteli annak megtapasztalása, hogy tudjuk, honnan származnak a félelmeink, ha meg tudjuk érteni, mi történik az agyunkban, ha érezzük, hogy van egy megértő vezetőnk, aki drukkol nekünk, hogy úrrá tudjunk lenni a gondolatainkon.

Végül hasznos az is, ha el tudjuk fogadni, hogy a veszteségek természetes velejárói az életnek. Ha mindenáron el akarjuk kerülni a kellemetlenségeket, akkor sok szép dologtól fosztjuk meg magunkat. Talán jobb, ha kockáztatjuk a fájdalmat, de mégis átéljük az örömöket, mint ha egész életünkben védekeznénk a csalódások ellen, és lemondanánk minden kellemes élményről. Ha legközelebb eszünkbe jut a „de”, vessünk véget neki egy egyszerű mondattal: „Ma igazán szép idő van.” Ennyi. És eltölt bennünket a hála azért, ami van.

Ne engedjük, hogy az aggodalom elrontsa a meglevő örömöt. Az elégedettség és a boldogság abból születik, ha meg tudjuk győzni magunkat, hogy ami jó, az jó is tud maradni. Legalább most, egy pár pillanatra.

Öt tipp, hogy a jelenben tudjunk maradni

• Tanuljunk meg a jelenben élni. Vegyük észre, mennyi szép dolog történik most, és ne törődjünk a jövővel. Ebben segít nekünk egy egyszerű mondat: „Most jól érzem magam.”
• Engedjük meg magunknak, hogy örüljünk. Igen, igaz, hogy az öröm véget is érhet. Annál inkább át kell élni most.
• Dolgozzunk a belső kritikussággal. Ha halljuk a belső hangot, hogy „úgysem fog sikerülni”, tudatosítsuk a mondatot, de ne törődjünk vele, ne igazodjunk hozzá.
• Támaszkodjunk a tapasztalatainkra. Gondoljunk azokra az esetekre, amikor a félelem azt tanácsolta, hogy „ne vágj bele”. De mi belevágtunk, és sikerült, amit elterveztünk.
• Figyeljük a testünket. Vegyük észre, hogy lélegzünk, hogy a lábunk lépked, hogy meleg a bőrünk, hogy párunk fogja a kezünket. Testünk érzékelése a legegyszerűbb módja annak, hogyan térhetünk vissza a jelenbe.