Katona Chiara (25, Dunaszerdahely) magabiztos, modern lány, más, mint az anyukája – mindjárt el is meséli, mennnyi mindenben különböznek. Mégis jó, sőt, csodálatos a viszony köztük. Mert az anyukának nem kell olyannak lennie, mint a lányának, és fordítva, sőt, semmi ilyesmit nem kell elvárni egymástól.
Katona Chiara bűnösen fiatal, 25 éves. Iskolás korában versenytáncolt. Mindig szerette volna megérteni, milyen rugóra működik a világ, ezért nemzetközi kapcsolatokat és diplomáciát tanult. Az egyetem mellett kezdett el marketinggel foglalkozni, több divatmárkával dolgozott együtt, például a Furmentával, emellett kampányokban is szerepel. A DAC-nál dolgozik közösségimédia-menedzserként: a sportmarketing ugyanis a szíve csücske. Szereti a futballt és a kreatív kommunikációt. Emellett tartalomgyártással foglalkozik a TikTokon és az Instagramon, s tudatos azt illetően is, hogyan szeretne nőként jelen lenni a világban. Édesanyja 45 éves, háztartásbeli. (Fotó: Skarleta Mogonyová)
Egy anya-lánya fotózás sok mindent elmesél, mégis kevesen állnak a fényképező lencséje elé az édesanyjukkal. Chiara nagyon büszke édesanyjára, fotóztuk már őt az ő kedvenc ruháiban is. Chiara mégsem ezzel kezdi.
– Mi anyukámmal nagyon különbözőek vagyunk – mondja Chiara. – Tűz és víz. Ha ő azt mondja valamire, hogy kék, akkor én biztosan azt fogom mondani, hogy rózsaszín.
– Hogy tudtok mégis megosztozni a ruhákon?
– Mikor felkértetek a fotózásra, logikus volt, hogy az övéi után nyúlok. Anyu ruhatára annyira következetes és átgondolt. Amúgy meg nem osztozunk, nagyon más a stílusunk. Anyu a színes, nagy mintás ruhákat kedveli, kedvence a Sugarbird márka. Én az egyszerű, letisztult darabokért vagyok oda, ilyen például egy fehér ing, farmer.
Anyukám korán szült. Ma már tudom, hogy ő mindent félretett értem. Mikor beindult volna az élete, akkor jöttem én. Úgyhogy azt mondanám, átadta nekem az ő lehetőségét. Én lettem neki a világ közepe, s azontúl csak engem segített, hogy nekem jó legyen. Erre az utóbbi időben döbbentem rá. Nekem fontos a karrier. Vajon én átadnám a gyermekemnek a lehetőségeimet?
– Azt mondják, hasonló a hasonlót vonzza. Ezt az anya-lánya kapcsolatnál is hangsúlyozni szokták...
– Attól, hogy valaki nem ugyanolyan, mint a szülei, még lehet szeretetteljes a viszonyuk. Anyukám soha nem akarta, hogy úgy gondolkodjak vagy érezzek, cselekedjek, mint ő. Inkább arra törekedett, hogy találjam meg azt, aki én vagyok. Az én anyukám egyben a barátnőm is. Fiatalon lett anya, alig húsz év van közöttünk, s talán ezért alakult ki köztünk ez a különleges dinamika. Kilencvenöt százalékban mindent tud rólam, és soha, de soha nem élt vissza ezzel. (Mosolyog.) Azt olvastam, hogy aki abban nő fel, hogy a hibázás elfogadható, az mer új dolgokba belevágni. Márpedig én szeretek kísérletezni.
– Mi a legerősebb emléked gyermekkorodból?
– Amikor kicsi voltam, és jöttem haza suliból, anyu mindig otthon várt. S akkor leültünk, én elmondtam, hogy mi volt suliban, ő pedig mindig meghallgatott. Néha órákig csacsogtam, s ő végtelenül örült. Ez egy tipikus élmény volt számunkra. Nem fojtotta belém a szót, nem oktatott ki, engedte, hogy kibontsam a szárnyaimat. Háztartásbeli volt, a mi jólétünk volt az ő munkája.
– Ő is szeret kifelé élni, mint te?
– Nem. Anyukám nagyon introvertált személyiség. Én alapból sokat csacsogok, ő pedig mindig nevet, mikor mesélek. „Te még mindig beszélsz?”
– Ezek szerint meghallgatja, amit meg szeretnél vele osztani...
– Igen. Örül annak, hogy kifecsegem a gondolataimat, és hogy természetes számomra a nyílt kommunikáció. Ő az a típus, aki nehezen nyílik meg mások előtt, inkább figyel vagy megfigyel. Szerintem ő egész életében ilyen csendesebb, háttérből figyelő ember volt, aki nem akart a középpontban lenni. Megvan a maga közege, s jól van úgy a világ, ahogy van. Aztán jöttem én, a csacska lány, aki kivágta az ajtót. (Nevet.) Én teljesen más vagyok.
– Mikor kezdted ezt látni?
– Volt egy időszak, amikor azt hittem, hogy én is introvertált vagyok, mert vannak helyzetek, emberek vagy társaságok, ahol nem érzem magam kényelmesen. Ám ahogy idősebb lettem, rájöttem, hogy olyan ember vagyok, aki szeret kapni az emberektől. Ha olyan közegben vagyok, ahol jó a vibe, érzem a nyitottságot és a kölcsönös érdeklődést, akkor könnyen megnyílok. Sokat beszélek, jelen vagyok, kapcsolódok.
– Kitől tanultál akkor bátorságot?
– Érdekesmód az anyukám tanított meg arra, hogy merjem hallatni a hangomat. Pedig ő még azokkal is visszafogott, akiket régóta ismer. A kívülálló azt mondaná, hogy így engem is arra int, halkítsam le magam, simuljak bele a környezetembe. Ne legyen „túl sok”! Nálunk ennek az ellenkezője történt. Ő soha nem próbálta elnyomni a szereplésvágyamat, azt, hogy szeretek kreatív közegben mozogni. Arra tanított, hogy ne érzezzem kevesebbnek magam. De nem akarta meghatározni, hogy milyen legyek. Inkább arra figyelt, hogy legyen saját véleményem, értékrendem.
„Élni és élni hagyni.”: Az édesanya ezt a jelszót mindig komolyan vette... Chiara természetesen viseli az örökölt nőiességét – most pedig az is kiderül, honnan hozza azt a fajta illedelmet, alázatot és magabiztos tartást, ami manapság olyan ritkaságszámba megy.
– Milyen különbségek vannak még köztetek? Mi van akkor, ha nem helyesel valamit, amit te csinálsz?
– Más a temperamentumunk, más dolgok érdekelnek minket, és sokszor teljesen máshogy reagálunk ugyanarra a helyzetre. Pont ettől működik jól a kapcsolatunk. Minden ember a saját benső lehetőségei szerint érezhet, nincs egyetemes helyes reakció. Persze nem mindenki nyitott vagy empatikus, s tartja tiszteletben a hozzá legközelebb álló ember reakcióját. Sok anya előre megtervezi a lánya jövőjét, s abból nem enged – szerencsére az én anyukám nem ilyen.
– Egykeként nőttél fel. Ez szerinted mennyire határozta meg a kapcsolatotokat?
– Nagyon. Szerintem teljesen más dinamika működik ott, ahol csak egy gyereket nevelnek. Minden figyelem rám irányult, mindig szem előtt voltam, nem tudtam elbújni. A szüleim néha tipikus helikopterszülőkként viselkedtek. Fölöttem köröztek, mint egy helikopter, s mindent észrevettek. Kamaszkorom nagy részében versenytáncoltam. Ott tanultam meg a helyes testtartást, a rugalmas reagálást a jelzésekre, az érzelmek megfelelő kifejezését és valahol a nőies gesztusokat is – anyukám itt segített először a sminkelésben. Rengeteget utaztunk. Én Magyarországon versenyeztem, így minden hétvégén vagy próbáltam, vagy felléptünk, vagy versenyeztem. Ez persze nem mehetett a tanulás rovására, hétfőn helyt kellett állnom a suliban. Néha sok volt, de fegyelemre tanított, állóképességre, aminek most nagy hasznát veszem.
Chiara két éve az Új Nőben édesanyja ruhájában állt a kamera elé.
– Ennek ellenére nem nevelkedtél burokban. Egy szorgos lány lett belőled, iskola mellett mindig dolgoztál...
– Hamar kiderült számomra, hogy a szabadság kéz a kézben jár a felelősséggel. Így van, erre nagyon ügyelt az anyukám. Voltak szabályok és elvárások, de közben állandóan beszélgettünk.
– Ami titkos, arról is?
– Úgy nőttem fel, hogy mindent meg lehetett beszélni. Ami nem tetszett, azt is. Mint mondtam, suli után mindig meséltem neki arról, hogy mi történt velem aznap, milyen konfliktusok voltak, mit éreztem közben, éppen min gondolkodom. És anyukám hallgatott és figyelt. S ez ma is így van, mindig visszakérdez, még akkor is, mikor a focimeccsekről mesélek neki éppen, pedig nem szereti a sportokat. (Nevet.)
Szerintem ez azért fontos, mert amikor egy gyerek azt érzi, hogy meghallgatják, akkor nem fog bezárkózni. Anyukámmal a mai napig sokat beszélgetek.
– Kamaszkorban nehezen jönnek ki a lányok az anyukájukkal. Nálatok voltak konfliktusok?
– Tinédzserkoromban talán kevesebb konfliktusunk volt, a tánc teljesen kitöltötte az életemet. Volt kis vihar, mikor kiderült, hogy engem a kreatív világ jobban vonz, mint a diplomácia. A szüleim inkább egy stabilabb, kiszámíthatóbb pályát képzeltek el nekem. Úgy voltak vele, hogy az állami szférában biztos munkahely van. Voltak erről hosszú, véget nem érő beszélgetéseink. Idő kellett nekik ahhoz, hogy lássák, hogy én tényleg a marketingben érzem jól magam, s hogy ez nem csak egy hobbi, fellángolás.
– Félroma lány vagy, megjelensz a közösségi médiában, ami sokszor nem a legbarátságosabb közeg. Szép vagy, gyönyörű ruháid vannak, ki mersz állni, tudsz ügyeket vagy magadat képviselni. Nincsenek fals hangok?
– Ilyesmi nincs. Persze nem mindenki kedvel, de inkább azért, mert szeretek szerepelni, és ebből az jöhet le, hogy öncentrikus vagyok.
– Anyukád csodaszép roma lány volt, kitűnő zenész felmenőkkel, ma pedig egy érett, szép nő. Azt mondtad, sokat tanultál tőle a nőiességről. Mégpedig?
– Anyukám mindig csinos volt, kisminkelt. Gyerekként nem igazán értettem – láttam a többi anyukát, és nem mindenki volt ilyen összeszedett. Ma már tudom, hogy ez nem hiúság volt a részéről, ő nem tudott más lenni. Akkor érezte jól magát, ha rendben volt. Tőle tanultam, hogy a nőiesség nem valami felszínes dolog, hanem önbizalmat adhat, és nem csak egyféleképpen lehetünk nőiesek. Segített eligazodni a divatban is, mert az ízlés fejleszthető. Amikor a ruháiban fotózkodtam, és mindenki megdicsérte, az nekem nagyon megható volt. Mintha őt igazolta volna vissza a sok dicséret.
– Mi az, amit a legjobban csodálsz benne?
– Az önfeláldozását. Teljesen őszintén. Egyszer találtam egy mondatot az interneten az anya kapcsán: „This is her first time living too.” Vagyis: „Neki is ez az első alkalma az életre.” Ez nagyon fejbe vágott. Gyerekként azt hisszük, hogy a szüleink mindent tudnak, mindenhatók, aztán felnőve rájössz, hogy ők is csak próbálják a lehető legjobbat kihozni magukból, mert ők sem tudhatnak mindent. Anyukám fiatalon lett anya, s rengeteg saját lehetőségről mondott le azért, hogy nekem jó legyen. S ez neki nem volt teher. Egyszerűen én lettem neki a világ közepe. Ösztönösen bölcs volt, mert nem akarta, hogy olyan legyek, mint ő. Inkább azt szerette volna, hogy megtaláljam magamat és boldog legyek önmagamként. Ennél nagyobb szeretet nem nagyon létezik.
– Van olyan tanács, amit sokszor mondott neked, és csak később értetted meg igazán?
– Igen. Azt, hogy ne másoknak akarjak megfelelni. Mikor az ember fiatal, óhatatlanul mások visszajelzéseiből próbálja meghatározni önmagát. Hogy tetszel-e másoknak, elég jó vagy-e, elég szép vagy-e? Anyukám arra tanított, hogy ne mások elvárásai szerint akarjak élni. Attól, mert valaki másképp öltözik, más dolgokat szeret, nekem nem kell összehasonlítgatnom magamat vele. Most – mikor más és más közegekben mozgok – érzem csak, mennyire fontos volt ez az útravaló. Főleg hogy jelen vagyok a social mediában, ahol sok ember lát, ahol sok véleménnyel találkozom. Ilyenkor mindig eszembe jut, amit ő mondott: Ha te jól érzed magad a saját bőrödben, akkor más véleménye soha nem lehet fontosabb annál.
