A lányom is levackolt a székre, várja, mikor kerül rá a sor. Közben pittyeg a telefonom. „Szia, képzeld, a Laci!“ És mellette egy csomó sírós emotikon.

Este van, nemrég értem haza. Fásultan nézek körül a nagy rendetlenségben – na, ez is így marad ma már... Teszek-veszek a konyhában, vacsorát készítek, közben azon gondolkodom, kell-e még aznap kimosni valamit, és ha igen, mit. Kamasz fiam belép a konyhába, nagyhangon magyaráz (Figyelj már rám!). Jó-jó, igen, igen, mindent hallok. A lányom is levackolt a székre, várja, mikor kerül rá a sor. Közben pittyeg a telefonom. „Szia, képzeld, a Laci...“ Az üzi mellett egy csomó sírós emotikon. Hú, ez fontos, mi történt?! Félszemmel ránézek a telómra, mikor újra pittyen egyet: egy másik barátnőm. Az meg szerelmes, és az a szemét Zsolt már három napja nem jelentkezett. Aha... Aztán megint pittyen, és megint... Csoportos üzik, ilyen üzik, olyan üzik, amolyan üzik. Igazi tavaszi zsongás.

– Anya, te elvárod tőlünk, hogy letegyük a mobilunkat, ha veled vagyunk, de te újabban állandóan azt a vackot nyomogatod! – csattan fel a 11 éves lányom.

– Mit csináljak, kislányom, láthatod, hogy nem hagynak békén – védekezem. Gyorsan észhez térek. Vele is foglalkozni kell! 

– Tudod, mit, kikapcsolom.

– Na végre! – feleli sértődötten a kis királylány. – Lassan már olyan leszel, mint a többiek!

Milyen többiek? Közben forr a víz a teának, pirul a kenyér a sajtos pirítósnak. Miről beszél ez a lány? 

– Milyen többiek?teszem fel a kérdést hangosan.

– Hát a többi szülő, akik a mobiljukkal vannak elfoglalva a gyerekük helyett! Úgy nyomogatják, mintha az életük függene tőle!

Hűha, itt komoly dologról van szó! Rápillantok a lányomra, felhúzott lábakkal üldögél a széken, szép fejecskéjét térdére hajtva. 

– Amúgy megértelek... – folytatja. – Az én Messengerem is egyhuzamban csak csipogna... Mert tényleg nem hagyják az embert békén. Úgyhogy a legtöbbször kikapcsolom. Légyszi, anya... Te se kapcsold be, ha velem vagy. Megígéred?

Leülök az asztalhoz. Már nem pörög az agyam, és tényleg a gyerekre figyelek.

– Jó, jó. Ne aggódj, hercegnő, nekem ti vagytok a legfontosabbak – mosolygok rá, és öntök a teából.

– Tudod, anya, a felnőttek nem beszélgetnek a gyerekeikkel! – Egyre jobban belelendül. – Csak nagyon kevés olyan barátnőm van, akivel beszélget az anyukája. Mert amikor hazaérnek a szülők, akkor fáradtak. Okvetlenül ki kell engedni a gőzt, és pihenésképp mit csinálnak? Azt a vackot nyomogatják. Ne zavarj! – mondják a gyereküknek. Úgyhogy a gyerekek is a mobiljukkal játszanak. Gyorsan megírják a leckét, aztán átülnek a tévéhez. Tudod, hogy hány osztálytársam alszik el a tévé előtt? Akik meg nem, azokat egyszerűen átrakják a másik szobába, nyomnak az arcukra egy puszit, és rájuk zárják az ajtót. Ennyi volt a nap.

– Jó, kicsim! – próbálom védeni a mundér becsületét. – Mindenki rohan, ezer bajunk van. És azért nem facebookozik az összes anyuka. Például itt van Kati néni. Ő egyáltalán nincs a neten, és tudod, hogy tévét is alig néz.

Úgy látszik, rossz vizekre eveztem, mert a lányom teljesen felháborodik.

web-bannerek-hirlevel-02_4.jpg

– Na, aztán a Kati nénit ne is mondd!!! Ő aztán e g y á l t a l á n nem beszélget Zsófival!

– Ezt nem hinném – válaszolom nyugodtan. Kati valóban elismerésre méltó anyuka. Gyönyörű, rendezett gyerekek, jól neveltek, kedvesek. A család maga a tökély. 

– Jó, igen! – jön a felelet – Megkérdezik tőle, hogy mi volt az iskolában. Meg rászólnak, hogy vigye ki a szemetet. Szóval beszélnek hozzá – ám ez nem igazi beszélgetés. Nem olyan, mint ahogy te beszélgetsz velem. Például Zsófi soha nem beszélgetett a fiúkról Kati nénivel.

Újra elmosolyodom.

– De nem lehet, hogy Kati néni egyszerűen azt gondolja, hogy ennek még nincs itt az ideje?

A válasz elgondolkodtató.

– Tudod, anya, ha Kati néni eleget beszélgetne Zsófival, akkor tudná, hogy a lányát nagyon is érdeklik a fiúk! Zsófi kivel beszélgessen az ilyen dolgokról, ha nem az anyukájával?

Úgy érzem, valamit sürgősen helyre kell tenni ebben a 11 éves fejecskében. – Ide figyelj, kislányom. A Kati néni jó anyuka. Délután négyig dolgozik, komoly munkahelye van, ahol helytáll. Peti bácsi szintén rengeteget dolgozik, késő este ér haza. Kati néni csinál mindent otthon. Hordja-viszi a gyerekeket. Bevásárol, főz. Ha az iskolában rendezvény van, a Kati néni az első, aki pogácsát süt. Nézd, mekkora házuk van. Patyolattisztaság mindenhol. A ruhák élre vasalva, mosatlan edényt még sose láttam. És emellett még a kertet is rendezi! Mondd, gyerekem, mit tehetne még ennél többet? Bár én lennék képes legalább a felére!

– Igen, anya, a Kati néni mindent csinál. Csak azt nem, ami fontos! Vagy mit gondolsz, a vasalt ruha majd egyszer meghálálja a Kati néninek azt a sok gondoskodást? És az uborka a kertben vajon viszont fogja őt szeretni? Nem, anyuci! Te csinálod jól. Kit érdekel a rendetlenség? Minket nem, és a barátaimat se. Mindenki szeret hozzánk járni. Olyan vadregényes! (Jaj, nekem... Vadregényes.... Elpirulok szégyenemben.) 

– És amúgy a Peti bácsi is... Mi a fenének dolgozik annyit? Aztán csak hazajön, és kiabál.

– Cicukám, a Peti bácsinak pénzt kell keresni. A szakköröket ki kell ám fizetni, és semmi sincs ingyen. Most is Párizsban voltak, és azért annyira rosszul nem érezték magukat. Te is láttad a Facebookon. Olyan jó lenne, ha én is meg tudnám ezt adni nektek!

– Anyuci, és kit érdekel Párizs? Nekem az a fontos, hogy itt vagy mellettem, amikor mondani akarok valamit, és mikor este elalszom, érzem a kezedet magamon. Inkább legyen rendetlenség! Inkább menjünk csak a Holt-Vágra, de legyünk együtt, és érezzük jól magunkat. És hidd el, te vagy a legjobb anyuka a világon!

Dráfi Anikó

web-bannerek-hirlevel-01_6.jpg