Egy fiatal IT-szakember, Szitás Zoltán egy lélegzetelállító kilátásba fektette minden pénzét. És nem mellesleg elkészítette élete első borát...
Szádalmáson vagyunk, a szőlőhegyen.
Zoltán most kezd egy robotikai projektbe a kassai Volvóban: egyensúlyozni fog a robotok és a szőlőszemek között.
Rohanásból született az első bor
A szeptemberi reggel csípős, a dűlőben mégis eleven az élet: vödrök csattannak, olló csattog, a levegőt édes mustillat lengi be. Egy család története bontakozik ki előttünk: a húszas éveiben járó Szitás Zoltán, aki a dinamikus IT-ágazatban dolgozott, egy szőlőültetvénybe fektette be megtakarított pénzét. És egy lélegzetelállító kilátásba...
A fiú, aki éveken át robotikával és IT-projektekkel zsonglőrködött Európa nagyvárosaiban, nemrégiben meghozta a nagy döntést. Most már elég a hajszából.
Közben édesapja egy Rozsnyóhoz közeli eladó telek fotójával csábítgatta haza: a domboldali kilátás, a friss levegő, a jótékony csend mindent felülírt.
Így aztán Zoli a programozói pörgést kapára cserélte, és megteremtette a hegyen a YouTubeon látott „tiny home”os videók romantikáját.
A család itt találta meg azt, amit a város nem adott meg nekik: az időt. Időt a munkára, a pihenésre, a közös borozásra.
– Két kezünk munkáját dicséri itt minden. Egy ideig a fenti házikó felújításával töltöttem szinte minden hétvégémet, lakhatóvá kellett tenni – meséli Zoli.
A szőlőt nem lehet algoritmusokkal kordában tartani: minden egyes tőkét kézzel kell végigtapogatni, a saját szemünkkel kell megsimogatni: utána mondhatjuk csak el, hogy ismerjük.
– A szomszéd bácsi tanácsai nélkül elvesznék – vallja be Zoli somolyogva, miközben a kézzel font kis kosárba hullanak a fürtök.
Lencsevégen a készülődés!
A pince ma úgy-ahogy lakható, Zoltán elkészítette élete első borát, mi pedig lefotóztuk, és meghallgattuk ad hoc tanácsait, melyek saját tapasztalatból születtek. Először is soksok türelemre van szükség. A szüret időzítése kulcskérdés – a túl korai szedés savanyú bort ad, a késlekedés viszont rontja az egyensúlyt. Másodszor pedig tisztaság mindenek felett.
A hordóban a legapróbb kosz is végzetes lehet. Harmadszorra azt javasolják (együtt az apával), hogy ne akarjunk rögtön száz liter bort készíteni. A kevesebb több. Vagy ahogy egy másik közmondás tartja, a jó pap is holtáig tanul.
– Bizony, így van ez a borászokkal is – teszi hozzá az édesapa. Bár eddigi életében nem foglalkozott szőlészettel, a leggyakoribb hibának azt tartja, mikor valaki azt hiszi: Majd a bor magától megszületik. Pedig nem születik.
A természetet tisztelni kell, de azért kézben kell tartani... És szigorúan tilos kapkodni! A bor a lassúság itala. Ahogy a vidéki élet is.
Szüretelünk
A szőlőszemek fénylenek a napon, a vödrök megtelnek. A miheztartás végett: Szitásék újonnan szerzett szőlőültetvénye nem egy tokaji nagygazdaság, itt nincsenek óriási tartályok, prések vagy gépek.
Az apró telken pár sor szőlő van, egy huszonvalahány méter mély kút, illetve egy aprócska borház, alul pincével. Ennyi a boldogság kulcsa.
A pince még üres, de a fiatal gazda bízik abban, hogy szigorúan egyensúlyozva a karrierje és a sokat emlegetett épeszű élet között sikerül megtölteni finom borral.
A szüret nem csupán a termés feldarálása, hanem mindig egy történet. Apa és fia tandemje!
A kétemberes szüret nagyjából délben véget ér. Apa és fia a kékszőlőt ledarálja, a mustot lefokolja, rövid kóstolóra is sort kerítenek. Pakolnak, autóba ülnek, és indulnak vissza Bódvavendégibe... Csak éppen már van boruk!
Kitérő az apával az önfenntartásról
A szülők (akik szintén a vidéki csendért rajonganak) a maguk útját járják, de máig nagy szerepet töltenek be Zoli és testvére, Veronika életében. Ők az iránytű, akikhez képest el lehet mozdulni egy épeszű élet felé. A Covid idején ők költöztek ki elsőként a kassai nyüzsgésből vidékre, a festői kis településre, Bódvavendégibe.
Már mindjárt az első napokban rájöttek: a falu nem csupán menedék, hanem hívószó is lehet. Ma kecskéket, bárányokat tartanak, a tejből sajtot, túrót és kefirt készítenek, miközben a kertben a tyúkok sorra pottyantják a tojásokat...
– Egyre kevesebbet megyünk boltba, van tejünk, húsunk, kecskesajtunk. Az önellátással kacérkodunk – mondja az édesapa (szintén Szitás Zoltán).
Az apa, aki korábban a közeli acélgyár katasztrófamegelőző technikusa volt, és az emberek biztonságára vigyázott, itt végre a saját életét őrzi.
– Nem akartam a gyárban megöregedni. Inkább dolgozom az állatokkal, a földdel, mert hiszem, hogy a családomnak ezzel józanabb életet teremthetek. Valahol mindig is arra vágytam, hogy olyasmivel foglalkozzam, ami igazán boldoggá tesz – mondja az édesapa.
