Jó kislány. Törékeny virágszál. Erős, öntudatos nő, aki hisz benne, hogy mindenre képes egyedül is. Mind a három a mérgező nőiesség kategóriájába tartozik. Néhanap mi is ilyenek vagyunk, és ártunk vele – elsősorban magunknak.
Sokat hallottuk édesanyánk vagy nagymamánk szájából, hogy a külsőnkkel feleslegesen felhívjuk magunkra a figyelmet? Vagy néha az áldozat szerepében tetszelgünk, csak hogy feltűnés nélkül elérjük a célunkat, elkerüljük a vitát, a konfliktust? Vagy otthon átvettük a családfő szerepét, de közben a férjünkkel elhitetjük, hogy ő az, aki dönt, miközben a családot egyedül mi működtetjük? Ez mind-mind a mérgező nőiesség megnyilvánulása.
Sophia Fritz német újságíró a Toxische Weiblichkeit (Mérgező nőiesség) című könyvében azt írja, hogy a mérgező nőiesség a mérgező férfiassággal szemben – amely agresszióban, dominanciában, az érzelmek elnyomásában nyilvánul meg – kevésbé észrevehető. Ennek az egészségtelen viselkedésnek eredendően az a célja, hogy uralkodjunk mások felett – viszont elsősorban magunknak ártunk vele.
Észrevétlen manipuláció
A mérgező férfiasságról szólva az első percben egy erős férfit látunk magunk előtt, aki soha nem ejt könnyet, az erejére támaszkodik, az empátiát pedig a gyengeség jelének tartja. A mérgező nőiességről kevés szó esik, és ha mégis, akkor csupán ártatlan civódásokra gondolunk. Azért mondjuk, hogy ártatlan, mert tudjuk, hogy a női közösségek nagyon eredményesen működnek, a nők támogatják és segítik egymást.
A mérgező nőiesség a másik nem irányában megjátszott „nőies” alárendeltségben nyilvánul meg, amelynek hátterében gyakran egy agyafúrt módszer rejtőzik, amellyel a nők a saját céljaikat akarják megvalósítani.
A mérgező nőiesség látszólag olyan pozitív viselkedés mögé rejtőzik, mint a gondoskodás, az empátia vagy a „női megérzés”. Nagyobb odafigyeléssel azonban rájövünk, hogy ez manipuláció, azaz passzív agresszió, szerepjátszás és nőies rivalizálás.
Kényszermegoldás
Fontos hangsúlyozni, hogy a mérgező nőiesség sokszor csak kényszermegoldás. Életstratégia egy férfiak uralta világban, amelyben egy nő számára előnyösebb a gondoskodó anya vagy a rendes kislány szerepét játszani, hogy elérje a célját. A kislányokat kicsi koruk óta arra nevelik, hogy legyenek szófogadóak, halk szavúak és belátóak, tanúsítsanak megértést mindenki iránt, és mások jólétét tartsák szem előtt még akkor is, ha ezzel saját maguk háttérbe szorulnak.
Hová vezet ez a viselkedés? Mindannyian tudjuk: inkább visszakozunk, csak hogy nyugalom legyen a házban, vagy nem mondjuk a másik szemébe az igazságot, nehogy megsértsük. Ennek eredménye az, hogy a nők gyakran lemondanak saját vágyaikról, és kerülik a nyílt összeütközést.
Nem igaz, hogy a nők „természettől fogva” nem tudnak határozottak, kemények és átütőek lenni. De évezredek óta passzivitást vártak el tőlünk, ezért egy olyan viselkedési módot fejlesztettünk ki, amely látszólag finom és beleegyező, hogy a férfiak azt érezhessék, ők az erősebbek, határozottabbak, s hogy a döntések – amelyeket valójában mi, nők hoztunk meg – tőlük származnak.
Végső soron azonban ezzel nemcsak a férfiaknak ártunk, hanem saját magunknak is, mert megerősítjük azokat a mintákat, amelyek sérelmesek számunkra. És még valami: ha tartósan aszerint élünk, hogy „a férfi a család feje, de az asszony a nyak”, és a saját ügyességünket, határozottságunkat, szorgalmunkat és céltudatosságunkat megjátszott tanácstalansággal leplezzük, akkor soha nem leszünk egyenrangúak a kapcsolatainkban. Sem a családi, sem a munkahelyi kapcsolatainkban.
A nőkben rejtőző gonosz
Sophia Fritz könyve nem akadémiai dolgozat. A szerző nagy őszinteséggel fogott hozzá az íráshoz, és a saját bőrét vitte vásárra. Nyíltan közreadja személyes tapasztalatait: elénk tárja érzéseit, amikor szembesült a különféle beteges női viselkedésformákkal, leírja, hogy néhányat maga is alkalmazott. Különösen érdekes az, ahogy számba veszi a női gonoszkodást – ahogy a nők megszólják, leszólják, manipulálják egymást. „Magam is gonosszá leszek, amikor elítélem a többi nőt” – vallja be, és szól arról a félelméről is, nehogy a könyve paradox módon erősítse a nőgyűlölő sztereotípiákat és a férfiak nőgyűlöletét. „Csak a női jellem feltérképezése és megértése után dönthetjük el biztosan, hogy milyen női tulajdonságokat és viselkedési mintákat őrizzünk meg, és melyeket felejtsük el, hogy empatikusabbak, könnyedebbek legyünk, és közelebb kerüljünk egymáshoz” – mondta, amikor könyve megírásának okáról beszélt.
S ami a fő: sem a mérgező nőiesség, sem a mérgező férfiasság nem kötődik kizárólag az egyik nemhez. Teljesen mindegy, hogy amikor valaki úgy viselkedik, mint egy számító vagy önző alak, az illető nő-e vagy férfi – egyiket sem szeretnénk barátunknak.
„Amikor a másikat semmibe véve, agresszívan és érzéketlenül érvényesítem az akaratomat, akkor a mérgező férfiasság jellemzőit alkalmazom, mert a férfiakhoz kötődő elvárásokat vonultatom fel, függetlenül attól, hogy férfi vagyok-e vagy nő. És fordítva: a számító, rosszindulatú viselkedés a mérgező nőiességre jellemző, mert ezeket a tulajdonságokat eleve a nőkkel kapcsoljuk össze” – magyarázza Sophia Fritz, de hangsúlyozza, hogy mind a két viselkedésforma kapcsolható mind a nőkhöz, mind a férfiakhoz. Mindenki magában hordozza annak lehetőségét, hogy egyszer-egyszer úgy viselkedjen, mint egy törtető férfi, másszor meg úgy, mint egy irigykedő, ócsárló, utálatos nő.
Sztereotípiák körforgása
A könyv egyes fejezeteinek olvasása közben napvilágra kerül az a folyamat, amellyel – gyakran akaratlanul is – életben tartjuk a patriarchális szemléletet azzal, hogy olyan szerepeket játszunk, amelyeket a társadalom belénk nevelt. Kedvesnek látszunk, előnyben részesítjük a többieket, háttérbe szorítjuk saját érvényesülésünket... Ez egy alig észrevehető, de célszerű eljárás, hogy gyorsan elérjük a célunkat, bár paradox módon hosszú távon csak bebetonozzuk a régi, patriarchális normákat.
Előfordul, hogy a munkahelyünkön félünk elmondani a véleményünket, mert a többiek esetleg nem értenek egyet vele? Nem merjük visszautasítani a pluszmunkát, amellyel nem számoltunk, s amely keresztülhúzza magánéleti terveinket? Ez mind a társadalmi nyomásnak tulajdonítható.
Ahelyett, hogy tiltakoznánk, kétszer annyi terhet vállalunk magunkra, csak hogy ne tartsanak bennünket vonakodónak, kelletlennek. A határtalan készenlét hatására azonban gyűlik bennünk a feszültség, egyre fáradtabbak vagyunk, végül kiégünk. Néha kirobban belőlünk a méreg, akkor viszont „hisztérikának” neveznek bennünket. A sztereotípiák körforgását nehéz megállítani, de tudjuk, hogy ezt senki nem teszi meg helyettünk. Magunknak kell hozzáfogni.
Úgy kell viselkednünk, mint a férfiaknak – védenünk kell az énidőnket, az érdekeinket, az értékeinket, sokkal inkább, mint hogy megjátsszuk azt, hogy gyenge virágszálak vagyunk, akiknek legfőbb céljuk az, hogy mások elégedettek legyenek...
Elsődleges feladatunk: ne versengjünk a többi nővel! A ránk nehezedő nyomás, hogy „kifogástalan nők” legyünk, sok feszültséget, vetélkedést, összehasonlítgatást szül külsőnk megítélésében, fontos döntéseink meghozatalában. Jellemző példák erre a „Neked nincs gyereked?”, illetve fordítva a „Neked már van három gyereked?” jellegű mondatok. A nők ugyanis ahelyett, hogy összetartanának, sokszor még szigorúbbak egymáshoz, mint a férfiak.
Az autentikus nő
Sophia Fritz szerint a belső szabadság elnyeréséhez az őszinteség a kulcs. Az, hogy nem játszunk többé olyan szerepeket, amelyek nem felelnek meg nekünk. Nem félünk megmutatni sötét oldalainkat sem. Véleménye szerint csak így válhatunk autentikus nővé, nem pedig azzal, hogy mások elvárásait teljesítjük. „Nem az az autentikus nő, aki alkalmazkodik az elvárásokhoz, hanem az, aki hajlandó szembenézni saját rossz tulajdonságaival és elfogadni azokat még annak árán is, hogy kellemetlenségeket okoz velük – mondja. – Az lesz szabad, aki elég bátor ahhoz, hogy vállalja a mérgező viselkedését. Merjük vállalni magunkat mindenestül?” – teszi fel a kérdést könyve végén.
