A nők képesek maradandót alkotni az élet minden területén, így az irodalomban is. Különösös érzékenységgel és szókimondó őszinteséggel nyúlnak egy-egy témához: kendőzetlen szavaikkal képesek igazán magas szinten visszaadni érzéseiket!

Olvassák szeretettel munkatársunk, Janković Nóra Árnyékok illata című regényének részletét!

arnyekok-illata-kezdo.jpg

– Lívi! – kiáltott fel meglepetten, amikor a harmadik csengetésre kábán ajtót nyitott. – Mondta a diri, hogy beteg vagy, gondoltam, benézek. Jaj, annyi mesélnivalóm van! – hadarta lelkesen, miközben betipegett a kanárisárga, platform talpú cipőjében a nappaliba. 

– ?

– Képzeld, Pisti esküvőjén összejöttem egy álompasival. – Adélnak már  nyelve hegyén volt a kérdés: A grizlivel? De szokásától eltérő-en, most még időben sikerült csomót kötnie a nyelvére.

– Azzal, akivel végigtáncoltad az estét?

– Igen, igen! Ugye, hogy milyen cuki? Igazi alfahím! – lelkendezett megállíthatatlanul, miközben Adél gondolatban próbálta összekötni a hallott melléknevet az alfahím fogalmával. Sehogy sem akart sikerülni neki. – Még nem volt pasi, akivel ekkorát élveztem volna! Komolyan mondom, olyan farka van, hogy legszívesebben gipszbe önteném.

És nem flörtöt keres, nem egy éjszakás kapcsolatot, hanem komolyan el szeretné magát kötelezni. Alig bírom elhinni! – ömlengett.

– Pár nap után?

– Ühüm. Imádom.

– De hisz alig ismered...

– Jaj, Adél, nem érted, nem az a fontos, hogy tudjam, ki volt a nagymamája, mi volt a jele az óvodában, már ha egyáltalán járt, hanem amit a zsigereimben érzek. Már az első mondatok után azt éreztem, ő az én emberem. Tudom, te mindig racionálisan gondolkozol, de a szerelem nem arról szól. Legalábbis nekem nem. Tényleg, Levente? Mikor jön, mert nem akarok zavarni.

– Nem zavarsz. Levente? Nem tudom... tudod... válunk.

– Jaj, Adél, ne haragudj! Ha ezt tudtam volna. Nem akartam tapintatlan lenni.

– Ugyan már, Lívi, nem tudhattad, meg amúgy is. Örülök, hogy végre boldog vagy.

– De most megleptél. Valahogy ezt rólad soha nem gondoltam volna. Mindig olyan álompár feelingetek volt.

– Álompár...

– Soha nem panaszkodtál, mindig kiegyensúlyozottnak, elégedettnek tűntél. Tökre azt hittem, hogy boldogok vagytok.

– Boldogok... Már azt sem tudom, mi az a boldogság. Pillanatnyi tudatállapot? Egy fölvillanó érzés? Kegyelmi állapot? Ajándék? Nem tudom... De ha boldog lettem volna, akkor, azt hiszem, most tudnám.

– Hát... komoly döntés. De miért?

arnyekok-illata-fa.jpg

– Amíg kint volt, összejött egy nővel. De azt hiszem, ez csak a következménye volt annak, ahogy éltünk az elmúlt pár évben. Valami elmúlt, vagy soha nem is volt... Nem tudom, Lívi. Ha tudnád, milyen zűrzavar van bennem.

– Akkor ezért nem jöttél be?

– Igen. De, légyszi, ne mondd el senkinek! Tudod, reggel még annyira örültem neki, hogy szabad leszek, hogy új életet kezdhetek. Akkor még úgy éreztem, ez valaminek a kezdete... aztán... mindegy, bonyolult az egész... mindennek a vége... minden olyan kusza lett.

– Van egy ötletem. Emlékszel? Meséltem neked Ledérről, a médiumról. Neki a halott férje súg odafentről, az univerzum egy másik dimenziójából, és így előre meg tudja mondani, mi vár ránk. Nekem is pontosan megmondta, hogy a közeljövőben találkozok egy férfival, aki nagy hatással lesz rám. És a hatása...

Adél, bármennyire is szerencsétlenül érezte magát, képtelen volt komoly maradni.

– Nem is tudom... alapjáraton hiszek az ilyesmiben, de félek, bepaliznak, nagyon sok a kókler, önjelölt látó, csillagjós, álomjós, meg mit tudom én, milyen jós...

Honnan tudod, hogy a te Ledéred nem egy közülük, és amit mond, nem csak humbug. Nem kell médiumnak lenni ahhoz, hogy valaki megjósolja, bepasizol. Elég, ha rád néz!

– Nekem bejött. És tényleg nagyon jó híre van. Leérdeklődtem. Tuti a csaj. Naaa... felhívom, és ha ráér, akár mehetünk is!

– Hát...

Egy órával később már le is parkoltak egy bodzabokrokkal, illatozó akácfákkal elkerített udvar előtt. A régi, kopott téglafalú ház első ránézésre láthatatlanná vált a hatalmas, széttárt karú kőris ölelésében. A kitárulkozó kertkapu lidérces sikoltással nyílt ki előttük. Adél megborzongott. A régi, apró kövekké porhadt kőlapok csikorogtak a talpuk alatt, a fűben békák brekegtek, tücskök ciripeltek, mókusok kergetőztek, miközben dagadt macskadémonok lesték őket a fák ágairól, az ereszcsatornáról, az ablakpárkányról. Az ajtó melletti hajókürtön apró kis denevérek lógtak fürtökben. Egy gonoszan pislogó jószág kivételével békésen szundikáltak. Adélnak egyre jobban inába szállt a bátorsága, menekülni szeretett volna ebből a szürreális világból. De mindenre képtelen volt: megszólalni, megmozdulni, hátrálni, menekülni....

hirlevel_web_banner_2_115.jpg

– Gyere már, ne totojázz! – húzta be magával Lívi a házba. Odabent sűrű, nehéz illat fogadta őket. Ahogy lépdeltek fel a nyikorgó, korhadt lépcsőkön, fejük felett zöld égboltot képezett a csokrokban száradó bazsalikom, zsálya, majoránna, kakukkfű, rozmaring, mirtusz és megannyi növény. Illatuk összekeveredett, elbódította az érkezőt. A lépcsők tetején balra indultak, Lívi láthatóan jól ismerte a járást. Lehet, hogy nem is csak egyszer járt itt? – fordult meg Adél agyában. A lépcsőházban hatalmas, színesre mázolt kaspókban különböző virágok sorjáztak, buján, harsány zöld színekben. Az egyik cikaszpálma levelén egy unott képű gekkó hintázott álmosan. Adél ijedtében a falnak tántorodott.

– Nyugi, ő itt Odin – súgta Lívi, miközben a láthatatlan fehér energiából szőtt tisztítókapun átlépve, maguk mögött hagyva minden negatív rezdülést, beléptek a gyertyákkal megvilágított, félhomályos szobába. Az asztal mellett piros, sárga, fehér, vörös gyertyák karéjában ott ült Ledér. Az imbolygó gyertyafény kísérteties sárga színbe vonta hosszú fekete hajjal keretezett sápadt arcát. Földig érő, lila plüssruhája lágy redőkben omlott szét körülötte, ahogy üdvözlésükre felemelkedett kopott karosszékéből.

Adél az asztalra pillantott. Ereiben megfagyott a vér, ahogy meglátta az üres tekintetű koponyát a pentákulum és a varázsgömb mellett. A fal melletti szekrényben kardok, serlegek, varázspálcák, varázsládika.

Ebben a percben a világon legjobban Líviát utálta. Utána pedig saját magát, hogy hagyta magát belerángatni ebbe a boszorkánymesébe. Már csak abban reménykedett, hogy mint ahogy az már a mesékben lenni szokott, minden jóra fordul, és épp bőrrel-lélekkel megússza ezt a különös kalandot. Szerencsére, beszélnie nem kellett, Lívi a maga szószátyár módján elmondott mindent, még azt is, amit soha nem tudott. Adél azonban jobbnak látta, ha a helyreigazítást későbbre hagyja, a kocsiba, hazafelé, már ha egyáltalán lesz még rá alkalom. Ledér hosszasan, vesébe látó tekintettel nézte az egyre szorongóbb Adélt.

– Gondoljon valamire! Egy történésre az életéből, egy fontos eseményre, ami meghatározta érzelmi életét. De ne mondja ki hangosan! – Amikor emlékei sínjein a sárga villamos csilingelve tovasiklott, a Férfi alakja arctalan emlékmasszaként olvadt bele a római tolongásba. A Trevi-kútnál álltak. Levente erős keze szorosan tartotta őt, mintha attól félt volna, elveszíti, elsodorja a hullámzó emberáradat. Végre sikerült előrefurakodniuk, egészen a kút pereméig. Leültek egy padra, onnan csodálták, a hatalmas Neptunuszt, az őt szolgáló tritonokat, miközben hallgatták a víz csillaglelkű csobogását.

– Mi lenne, ha megmártóznék?! – viccelődött Adél. De Levente nem vette a lapot.

– Elment az eszed? Mit szólnának az emberek?!

– Nyugi, csak eszembe jutott Anita Ekberg.

– De te nem vagy sem Anita Ekberg, sem pedig nem vagy egy hülye filmforgatáson! Na, menjünk! – indult el rosszkedvűen. Mire Adél elővette a pénztárcáját, Levente már jó pár méterrel odébb várakozott rá. A pénzérmék berepültek a kútba. Mind a három! Akkor még nem tudta, hogy a legenda szerint... Mindegy... most már tényleg az. Innét, Levente előre meghatározott útiterve szerint, amitől még fővesztés terhe alatt sem lehetett eltérni, elvégre „nem vagyunk mi hippik”, az Igazság szájához sétáltak át. Útközben nem szóltak egymáshoz.

Gondolataikba mélyedve ballagtak egymás mellett, ki-ki saját sérelmén rágódva. A Bocca Della Veritánál tömött sorban, fegyelmezetten várakozott egy busznyi japán turista.

– Hogy ezek mindenütt ott vannak! Persze, könnyű nekik, hatvanévesen nyugdíjba mennek, zsebre teszik a nyugdíjat, ami több, mint az én fizetésem, és többé az egyetlen gondjuk, mire költsék el! És nézd meg az átlagéletkorukat! Ők biztosan nem döglenek bele a munkába!

– Levente, ne turbózd magad, látod, gyorsan megy a sor. Amúgy meg nem hiszem, hogy olyan rózsás a helyzetük, mint te gondolod. Olvastam, hogy a japánok közt az egyik gyakori halálok a „karósi”. Egyszerűen halálra dolgozzák magukat, ha kell, ha nem, mert az ő tradícióik, mentalitásuk, nem ismeri el a lazsálást. Hajtanak, amíg bírják.

– Ne okoskodj itt nekem! – zárta le Levente a vitát lekezelően. Adél most sem akarta észrevenni. Mint már annyiszor.

– Nem jössz? Majd én fényképezek! De te is gyere!

– Nem, nézd, milyen hosszú a sor mögöttünk, csak nem fogom feltartani?

– Félsz, hogy rácsapnak a kezedre? Vagy leharapja valami gonosz szörny?

– Ne gyerekeskedj!

– Akkor?

– Most repül a kismadár!

– Na...

– Mondtam, hogy nem!  – A képről Adél kérdő tekintettel néz Leventére.

– Mitől félsz? Milyen titkaid vannak?

arnyekok-illata-par.jpg

Ledér közben ijesztően kitágult pupillákkal, fejét jobbra-balra ingatva kapart valami kiböngészhetetlen ákombákomokat az előtte lévő papírra. Teste néha görcsbe rándult, majd hirtelen kiesett a kezéből a ceruza. Orrán keresztül nagyokat horkantott, orrcimpái komikusan rezegtek, miközben a kezével úgy hadonászott, mint egy halálra ítélt feketeözvegy.

– Na, most, hogy elvágtam az energiaszálakat, nézzük csak... – különös, vontatott volt a beszéde, mintha egyenként, külön-külön rágná meg a szavakat. – Van az életében egy férfi, a férje, aki nem az, akinek maga hiszi. Szerelme nem igazi, hamis ez az ember. Nem úgy szerette magát, ahogy maga azt elképzelte. Hazug ember. Sok változás, utazás áll maga előtt. Fekete lesz maga fölött az ég. De ne ijedjen meg. Hamar elmúlik. És a sok gyerekért cserébe kap majd egyet. De a férfinak, akihez maga kötve van, erős csomóval, aki már az előző életében is társa volt, csak maga elutasította szerelmét... annak lélekben újjá kell születnie.

– Újjá kell születnie?! Ezt nem értem...

– Az üzenetben ez áll. Talán, ha eljön később, akkor világosabban meg fogom tudni mondani. Most csak ennyit tudok – állt fel, jelezve, hogy most itt, a beszélgetés véget ért.

Nem akart Ledér kétértelmű vagy inkább enyhén értelmetlen szavain rágódni. Nem akart a levél szavaira, a hirtelen céltalanná, üressé vált életére gondolni. Ha visszafordíthatná az időt! Nem kellett volna felbontania a levelet.

Akkor most hinné, a sorsa előre meghatározottan sodorja az első szerelem beteljesülése felé, az ismeretlen férfi várja valahol, a sarkon, az utcán, az aluljáróban, bárhol... és beteljesül végre minden álmatlan álma, amik könnyektől nedves párnára hajtott fejében egymást kergetve, gyorsan, lassan, váltották egymást, feketén-fehéren, színesen.

Nem. Már soha. El kell felejtenie, most aztán végleg, örökre. Már nem tudta kit és mit gyászol. De lelkének tükrére ugyanaz a fekete, sűrű szövésű gyászfátyol borult, mint hangulatára. Legalább a gyomrát vasökölként szorító fájdalomtól tudna szabadulni. Rosszul esett neki a magány. Élvezte a magányt. Egészen addig, míg a belső világában uralkodó zűrzavart le nem győzte a félelem. Hazajön! Hová is menne? Elvégre attól, hogy ő reggel meghozta a döntést, még közös életünk nem szűnt meg egy csapásra. Levente itt lakik. Ez az otthona. Még. Meddig? Hová megy vajon? Miért érdekel engem, mi lesz vele? Őt érdekelte, hogy hogyan fogok érezni, ha kiderül, megcsal? És miért? Mert az a másik nő szereti az életet! A testét, a szexet! Én talán nem szeretem?! Ő az, akinek mindig a munkája volt a fontos! Pedig szerettük egymást! Vagy csak éretlen fejjel a szerelembe voltunk szerelmesek?

Most már mindegy. Vége. Még akkor is, ha éveken át el akartam hinni, hogy lángolás, tűz, szenvedély nélkül is kitarthat egy kapcsolat egy életen át. Én hülye... Talán ezért is nem vettem észre, hogy már rég párhuzamos univerzumban élünk. De mióta? Miért tette ezt velünk?! Velem? Hogy lehetett ilyen disznó?! És hogy nem vettem észre, hogy pont olyan, mint az apja volt? Hogy a fenébe lehettem ilyen vak?! Ki tudja, hány nővel csalt meg?! Nem is csoda, hogy mindig fáradt volt. Mocskos kurafi! Utálom! Utálom! – dühöngött sértett asszonyi önérzettel. Szerette volna gyűlölni. Elfelejteni. Más ölelésére, más szerelmére vágyott. Azéra, aki lehet... NEEEM! – zokogott fel. Két férfit siratott. Önmagát siratta. Az életét siratta.

Janković Nóra
Kapcsolódó írásunk