Abban a színházban játszik, ahol az édesapja volt az igazgató. Nagy színész lánya, csodás hanggal. A Kabarét már csak miatta is érdemes megnézni! Vendégünk Holocsy Krisztina, a Komáromi Jókai Színház művésznője.

01_89.jpg

Nincsenek próbák, lezajlott az utolsó bemutató. A színház épületében csend fogad. Az előtérben ott áll Holocsy István, a néhai művészeti vezető és igazgató szobra. Az ajtó nyitva, bent rend fogad, sehol a színészöltözőkre jellemző otthonos rendetlenség. Pont olyan összeszedett itt minden, mint amilyennek Krisztát a civil életében elképzelem. 

– Gyere be nyugodtan – fogad kedvesen. – Igen, most katonás rend van, mert nemrég újították fel az öltözőket. Pont a fiamat hívtam. Most, hogy leérettségizett, új időszámítás kezdődik az életünkben. 

– Csak nem színésznek készül? 

– Jaj, nem! A testnevelési egyetemre jelentkezett, edző szakra. Néha megviccel ugyan, hogy színésznek áll. Ám ő nemcsak a színpad fényeit látta, hanem azt is, hogy mi van a kulisszák mögött: az üresjáratokat, majd a besűrűsödött heteket-hónapokat és a sok tanulást. A színész soha nem tudja fel- és bemérni, hol tart a pályáján. Az egyensúly nálunk hiánycikk, a színházban nem kapható. A színészélet nem egy kiszámítható élet.

– A nyarak viszont könnyebbek a színházi szünet miatt...

 – Igen. Nyaranta, pont a színházi szünetnek köszönhetően, soha nem kellett törni a fejemet, hogy ki vigyázzon a gyerekre. Amíg kisebb volt, az édesapjával (Mokos Attila színművész, a szerk. megj.) nem vállaltunk szerepet ugyanabban a darabban, így felváltva voltunk vele. Ha mégsem ment az egyeztetés, akkor a húgom vagy az öcsém – s főleg édesanyám ügyelt fel rá. Marcinak ez nem volt fura, mert ebbe született bele... Sokszor, ha tudtam, hogy másnap próbám lesz, előadás után még megfőztem másnapra. A szövegtanulásra csak akkor jutott időm, miután Marci elaludt. Én fiatalon, 24 évesen, minden tudatosság nélkül lettem anya. Kezdetben azt hittem, hogy teljes erőbedobással tudok majd teljesíteni a színházban is. Csak az ember nem zsigerelheti ki magát a végletekig, ezért gyereknevelés közben a türelmet is megtanultam. 

03_88.jpg

– Lehetünk kicsit indiszkrétek? A te gyerekkorod más volt, mint Marcié? 

– Mi az estéket az anyukánkkal töltöttük, aki nem színházi ember, gyerekvédelemmel foglalkozott. Végtelen szeretetben, de azért szigorúan nevelt minket a húgommal és az öcsémmel. Szép gyerekkorunk volt. Sajnos, én nem mindenben alkalmazhattam az otthonról hozott mintákat. Annyira megváltozott a világ körülöttünk, ma már más kihívásokra is fel kell készülni... 

– Ez mit jelent?

– Én a fiamat mindig arra tanítom, hogy ne féljen kérdéseket feltenni. Mi anno sok mindent elfogadtunk, amit a szüleink mondtak. Nagyon jó a kapcsolatunk a fiammal, remélem, ezt ő is így gondolja. Mindenki azt hiszi, hogy mi az apukánk révén egy varázslatos színházi világban nőttünk fel, és a húgommal pont ezért lettünk színészek. 

– S nem így volt? 

– Mi otthon nem misztifikáltuk túl az ügyet. Édesapánk színészként dolgozott egy színház nevű dolgozóban. Nem hozott haza történeteket, nem anekdotázott, bár gyakran átjöttek a kollégái, és szalonnát sütöttek, és későig beszélgettek. Ám édesapánk szétválasztotta a két világot. Ő otthon férj és apa volt. Nagy csapás volt számunkra, mikor negyvenhat éves korában váratlanul elment. Az öcsém még csak nyolcéves volt, mi, lányok szerencsére már érettebbek voltunk, a húszas éveink elején jártunk.

02_97.jpg

Akkor máshogy kérdezem: miért lettél színész? Megfertőzött a színházi világ? 

– Gyakran bejártunk a próbákra, de én nem emlékszem semmiféle aha-élményre. Persze, tetszett a színpad és a taps, ám én inkább régész szerettem volna lenni vagy légiutas-kísérő. Általános iskolás koromban mindig nyaggattak a tanító nénik, hogy menjek szavalóversenyre, mert jól tudok szavalni. Csak én olyan lámpalázas voltam, hogy a kerületi forduló előtt szó szerint megbetegedtem. Aztán a gimnáziumban bemutattunk egy Rejtő Jenő-darabot, és én életemben először megéreztem annak az örömét, hogy tudok adni magamból másoknak. A zene már akkor is a szó előtt járt nálam, talán mert jobban megérinti a lelket. Így először operett és musical szakra jelentkeztem, ám az utolsó rostán kiestem. A szüleim meglepődtek, de nem szóltak bele. Szinetár Miklós akkor azt tanácsolta, hogy jelentkezzek a Budapesti Operettszínház tanodájába. Az oktatás alfája és ómegája itt is a hangképzés és a tánc volt. Betekintést nyerhettünk az olyan darabokba, amelyekben Haumann Péter, Kibédi Ervin, Lehoczky Zsuzsa vagy Medgyesi Mária próbáltak.

Érzékeny, lámpalázas fiatalként egy nagyvárosban, színészlegendák közt találtad magad. Ha nyelvet nem is, de országot váltottál. És Pesten a stílus is nagyon más... 

– Nem is volt egyszerű  dolgom. Tele voltam lelkesedéssel, de az önbizalommal végig hadilábon álltam. Sovány voltam, a tükörben mégis egy kövér lányt láttam. Úgy éreztem, csak annak áll a világ, aki szép és vékony. Nem tudtam magamat elfogadni, másrészt meg annyira meg akartam felelni! Ez végül bulimiához vezetett, ami által egy ördögi körbe kerültem. Utáltam magamat a gyengeségemért, hogy nem tudok felülkerekedni a falási rohamokon. Aztán mikor olyan mértékűre nőtt bennem az önutálat, hogy felülírt mindent, abbahagytam a hánytatást. Szóval, vissza tudtam jönni a szakadék széléről. És pont ettől vagyunk mi, színészek szerencsés emberek, hogy egy idő után már az efféle véres valóságból is csak egy élmény lesz, ami által hitelesebbek tudunk lenni a színpadon. Mert ezek után én jól tudom, hogy egy kényszeres nő mit érez. Érdekes, hogy mikor a színész megtalálja, hogyan kapcsolhatja össze a szerepét a saját lelkével, már hamar össze tudja rakni a figurát. Én ezt nagyon szeretem a munkámban – meg azt, hogy csapatban dolgozunk. 

web-bannerek-hirlevel-02_4.jpg

Amikor visszajöttél Komáromba, még édesapád töltötte be az igazgatói posztot. Elfogadtak a kollégáid, vagy többet kellett letenned az asztalra? 

– Sokan azt gondolták, hogy egy kényelmi helyzetbe kerültem, pedig a vállamat rettentő felelősség nyomta: méltónak kellett bizonyulnom! Ez a túlzott megfelelési kényszer a mai napig bennem van. Én ilyen vagyok! Mélységesen sajnálom, hogy édesapámmal nem játszhattam egy darabban. A halála évében, 1996 tavaszán a Komáromi Jókai Színház műsorra tűzte Az arany embert, amiben rám osztották Noémi szerepét, Kaszás Attilára meg Tímár Mihályét, azzal, hogy szeptembertől kettős szereposztásban megy majd édesapámmal. Már nem került rá sor. 

Idén az Edith és Marlene, valamint a Kabaré főszerepében láthattunk. Mindenki a hangodat dicséri, ódákat zengnek róla... Hogyan vigyázol rá? 

– Semmi extra, a légúti megbetegedéseket próbálom megelőzni. Piaf szerepétől nagyon féltem. Tanultam ugyan klasszikus éneklést, de az operettszínházban az alkatom és a hangom alapján szubrettnek és naiva primadonnának kategorizáltak be, közben azon dolgoztunk, hogy kiszélesítsük a hangterjedelmemet, mégpedig felfelé. Az első olyan szerep, ahol a hangomat teljesen máshol és máshogy, más hangfekvésben és sokkal intenzívebben kellett használni, az a Piaf volt, de a Kabaré sem ment könnyen. Gebora György tanár úr és Pálinkás Andrássy Zsuzsanna, színházunk zenei korrepetitora sokat küszködött velem. Köszönet nekik!

holin.jpg

Nemegyszer a húgoddal, Katival állsz egy színpadon. Az Edith és Marlene-ben is őt láthatják a nézők Marlene szerepében. Gyerekkorotokban szoktatok színházasdit játszani? 

– Nem volt jellemző. Inkább babáztunk a barátnőkkel, meg nyíllal lőttünk, mert az utcában csak fiúk laktak. Kislány korunkban sokat civakodtunk, mert nagyon más természetűek vagyunk, sokban különbözünk – ám a színház ugyanolyan fontos mindkettőnknek. A színpadon az a jó, hogy Katit jól ismerem, ezért az apró rezdüléseiből is olvasni tudok. Viszont otthon soha nem a szerepeinkről beszélgetünk, hanem többnyire a gyerekekről vagy női dolgokról. 

Nem panaszkodtok egymásnak, hogy a negyvenes nőkre kevés igazán jó szerepet írtak a drámaíró „urak”? 

– A mondás szerint egy színésznőnek nincsen kora, de szerintem azért ez nem teljesen igaz. Egy koron túl már kikopnak a fiatalos figurákból, és helyükbe az anyaszerepek vagy kiforrottabb karakterek lépnek.

Azért sok függ attól is, hogy ki milyen alkat, mert ha valaki „örök fiatal”, mint Jennifer Aniston, ráér jóval később irányt váltani. Hogy próbálod megőrizni az alakodat, hiszen mesésen karcsú vagy. 

– Egy színésznő, alkatából kifolyólag, eljátszhat a koránál fiatalabb vagy éppen idősebb szerepeket. Nekem soha nem kellett lemondanom a finom falatokról, nem híztam el. Igaz, világéletemben sokat mozogtam. Az iskolában atletizáltam, szertornáztam, később táncórákra jártam, jó két éve pedig felfedeztem a jógát. Roppantul élvezem. Ma sokkal jobban ki vagyok békülve magammal, mint akár még pár éve is. Szóval, a civil életben sikerült megteremteni az egyensúlyt.

Janković Nóra fotó: Dömötör Ede

Helyszín: www.hotelamade.sk • Ruha: Kabaré

web-bannerek-hirlevel-01_6.jpg