Sokan vagyunk, akik azt hisszük, az igazi boldogság még csak vár ránk, valamikor a jövőben. A várakozás kétélű dolog, mert lehet, hogy a boldogság sohasem érkezik el.
Hol a legboldogabbak az emberek? Dániában? Costa Ricában vagy a Bahamákon? És mi kell a boldogsághoz? Gazdagság, dizájnos bútor, vagy szegénynek kell lenni, és úgy élni, ahogy az embernek kedve tartja? Egyáltalán: mi a boldogság?
Miért nem tudjuk itt és most élvezni a pillanatot? Az életet. Miközben milliószor kényelmesebben élünk, mint az előttünk levő generációk. A legújabb elméletek szerint a baj egy tőről fakad, és ha tudomást szerzünk erről a gyökérről, könnyebb lesz majd az életünk. A tudósok azt mondják, a nagy jólétet azért nem tudjuk kellően kiélvezni, mert az agyunk egyik ősi zugában tombol a túlélési ösztön, mely nem fejlődött a modern korral. Most is ugyanúgy félünk, szorongunk, akár az ősember, aki évszázadokkal, -milliókkal ezelőtt az életben maradásért küzdött...
Valódi életveszélynek ma ritkán vagyunk ugyan kitéve (nem úgy, mint az ősember, aki csak akkor tudott „túlélni”, ha időben reagált a veszélyekre), belső rendszerünk ma is minden diszkomfortérzetre reagál. Ugyanaz az agyi terület lépett működésbe, ha annak idején tigris elől kellett menekülni vagy elrejtőzni a vihar elől, és ma is ez az agyi terület lép működésbe, ha sorba kell állni a boltban, vagy rálépnek a lábunkra a villamosban. Ahogy kényelmesedünk, úgy csúszik egyre lejjebb diszkomfortérzetünk küszöbe, és ahogy életünk egyre kellemesebb lesz, úgy nő a stressz bennünk (ahelyett, hogy egyre nyugodtabbak lennénk, egyre jobban élveznénk a pillanatokat). Mindez végül testi és lelki betegségek kialakulásához is vezethet. A félelem és a diszkomfortérzet kéz a kézben teszik tönkre boldogságunkat. A túlélési ösztön túlbuzgó őrünk, amelytől csak úgy szabadulhatunk meg, ha a diszkomfortérzést (a kényelmetlenségeket) elfogadjuk. Ha elfogadjuk, hogy igenis érhet bennünket kényelmetlenség vagy fájdalom, kellemetlenség, mert ez hozzátartozik az emberi élethez!
Boldog vagyok, pedig nem
Sok ember van, aki boldognak érzi magát. Álmai teljesültek (ha nem is mindegyik, mert például nem lett híres flamencotáncos, nincs háza Ibizán, nem ül vezérigazgatói székben), de a legfontosabbak legalábbis. A nő szereti a férjét. Van két szép gyereke. Tetszik az otthona, örömét leli a munkájában. Megvan mindene, ami a mindennapi élethez kell.
Mégis, ha megkérdeznénk tőle, tegnap boldog volt-e, azt mondaná: Nem is tudom. Meg kellett csinálnom a hó végi zárást, zuhant a légnyomás, és fájt a fejem, és nem tudtam megöntözni a kertet, mert átjött panaszkodni a barátnőm...
Ilyenek vagyunk. A nap nagy részében mérgelődünk valami miatt. Vagy félünk valamitől. Esetleg unatkozunk. Vágyódunk valahová. Nincs nagyobb baj az életünkben, de a napjainkat nem úgy éljük, ahogy pillanatnyilag szeretnénk. Sok olyan ügyünk van, amit már szívesen magunk mögött tudnánk. A várost járva szeretnénk otthon lenni, jó lenne, ha a fogorvos és a nőgyógyászati szűrés már utánunk lenne, ha nem kellene a postán sorban állni vagy lefekvés előtt álmosan fogat mosni. Ezek olyan percek, amelyek nem számítanak, csak át kell élni azokat.
De ha összeszámolnánk, ezek a kellemetlen percek napokat, heteket tennének ki. Ugyanúgy életünk részei, mint a boldog pillanatok. Tehát ne tegyünk úgy, mintha nem léteznének. Ne kívánjuk mindig azt, hogy az adott pillanatban máshol legyünk, másképpen éljünk. Hogyan lehetünk boldogok a mindennapi életben, a nap minden percében? Persze sehogy – nem lehet egyfolytában boldognak lenni. De azért bosszankodni sem kell szüntelenül.
„Az álmom egy nagy ház”
Évente kétszer szabadságra megyünk, a házassági évfordulónkat gyertyás vacsorával ünnepeljük, időnként megnézünk egy-egy kiállítást, készítünk egy jól sikerült ünnepi ebédet, kirándulunk a gyerekekkel, és a neten ráakadunk egy-két jó filmre, ismeretlen zenére. Ezek mind-mind szép élmények, amelyekre örömmel emlékezünk... Idővel rájövünk, hogy a boldogság a részletekben van elrejtve. A nagy boldogságnál sokkal fontosabbak a kis örömök. Például, ha villamosra szállva találunk ülőhelyet, és nem kell az ajtóhoz préselve utaznunk. Vagy gyalogolva nem szorít a cipőnk pántja. Nem utolsónak visszük haza a gyereket az óvodából. Vagy délelőtt van egy szabad félóránk, amikor a parkban ülve, zizegő levelek alatt a nap felé fordíthatjuk az arcunkat.
A „kis boldogságok” jelentőségét a pszichológusok már régen felismerték. Sokkal többet ér, ha minden délután nyugodtan megihatunk egy csésze kávét, mint ha évente kétszer fényes estélyen vehetünk részt. A sors iróniája, hogy a kis örömöket lebecsüljük. Vegyük például azt, hogy hol lakunk. Akinek megadatik a lehetőség, hogy választhat, tervezhet, valószínűleg nem városi lakást, hanem zöldövezeti nagy házat választ (gondolunk a jövőre, milyen jó lesz a gyerekeknek, stb.) – mondják a pszichológusok.
A szép családi házhoz nagyszerű képzetek kapcsolódnak: társas összejövetelek, kerti partik, gondozott kert, sőt park, rokoni látogatások, egy újabb gyerek születése és hasonlók. Az eszünkbe sem jut, hogy milyen fáradságos messziről bejutni a munkahelyre, strapás a bevásárlás, mert autózni kell minden kicsiségért. A nagymama és a nagypapa mindössze évente egyszer szánja rá magát a hosszú utazásra, a barátainkat is csak havonta egyszer hívjuk meg a sok szervezés, készülődés miatt, a naponta elszenvedett közlekedési dugókról nem is beszélve. A munkahelyére naponta beutazó embernek 40 százalékkal többet kell keresnie, hogy ugyanolyan színvonalon élhessen, mint az, aki a sarkon túl dolgozik, és gyalog jár be.
Itt és most legyünk boldogok
Ha mérlegre tesszük a prókat és a kontrákat, nagyon hamar rájövünk, hogy sokkal kellemesebb napi kis örömökkel élni, mint évente egyszer-kétszer „igazán” boldognak lenni. Hogyan lehetünk boldogabbak? Ha itt és most vagyunk boldogok. Nem a hétvégén, a nyári vakáció alatt, hanem máris! Sokan úgy gondolják, hogy az „itt és most” a felelőtlen, könnyelmű emberek életelve. Azt hiszik, hogy csak a bohém emberek élnek a jelenben, mert nem tervezik a jövőt. Hajnali kettőig szórakoznak a kávéházban, holott reggel munkába kell menniük, de ők fütyülnek a másnaposságra. Kint napoznak a folyóparton, pedig az államvizsgára kellene tanulni...
Könnyedén félreteszik a csekket, és a pénzen vesznek egy üveg finom bort. Sokan vannak, akik azt gondolják, ez nem az ő stílusuk, és csak igyekeznek meg szoronganak. Az élet másról szól.
A pszichológusoknak szavuk is van az „élni a jelenben” jelenségre: a mindfulness. Ez szó szerint annyit jelent, hogy ’telített lélek’, azaz ’lélekjelenlét’, ’figyelem’, ’éberség’. A mindfulness azt jelenti, hogy tökéletesen átéljük a pillanatot anélkül, hogy a múltban elkövetett hibáinkon töprengenénk. („Ezt meg ezt kellett volna mondanom neki. És ő akkor ezt meg ezt válaszolta volna.”) És ki kellene verni a fejünkből az aggodalmaskodást, hogy mi lesz, ha... ha nem figyelnénk magunkat állandóan, hogy „most éppen milyen hülyén festek” vagy „milyen kínos hibát követek el”.
A mindfulnesst gyakoroljuk, amikor fagylaltot nyalogatunk. Akkor semmi másra nem gondolunk. Csak arra figyelünk, hogy az édes-tejszínes krém hogyan olvad el a nyelvünkön, és élvezzük az eper, a vanília, a csokoládé ízét. Igyekezni kell minél több ilyen „lelkesült” perccel megajándékozni magunkat – futás közben, evés közben, pihenés közben. Tanuljunk a gyerekektől, akik úgy bele tudnak mélyedni a játékba, hogy észre sem veszik, ha szólunk hozzájuk. Ez a lélekállapot a meditációhoz hasonlít, de nem kell Indiába mennünk, hogy megtapasztalhassuk. Egyszerűen itt és most kell tudnunk boldognak lenni.
