Amedeo Modigliani rövid, betegségekkel és nélkülözéssel kísért életében olyan egyéni festői világot teremtett, amely ma már azonnal felismerhető. Elnyújtott arcú, csendesen befelé forduló alakjai mögött egy különc művész története rajzolódik ki, aki életében alig kapta meg azt az elismerést, amely később világhírűvé tette.
Nő nyaklánccal (1916): Az ismeretlen modellről festett arckép magán viseli a Modiglianira jellemző stílusjegyeket: elnyújtott arc, hangsúlyos vonalak és asszimmetrikus szempár. Modellje elegáns és kecses, magába mélyedve ül. (Modigliani portréit a befelé fordulás csendje jellemzi, modelljei befelé fordulva, kezüket ölükbe ejtve ülnek és várakoznak.)
Nő nyaklánccal (1916)
Amedeo Modigliani francia zsidó nagypolgári családból származó anyjának köszönheti, hogy hamar feltárult előtte az irodalom és a művészet világa. (1884-ben született.) Tizennégy évesen megtámadta az akkoriban még halálos betegségnek számító tífusz. Amikor a csodával határos módon felgyógyult, szülei hozzájárultak, hogy félbehagyja tanulmányait.
Beiratkozott a livornói művészeti akadémiára. 16 évesen újból súlyosan megbetegedett, ezért anyja a melegebb dél-olasz tájakra vitte: ott megcsodálhatta Nápoly és Róma műkincseit. „Érzem, ahogy minden kavarog bennem, termékenyen, és alkotásért kiált” – írta barátjának. Firenzébe és Velencébe utazott, hogy az ottani művészektől tanuljon. Az itáliai tanulóévek fordulópontot jelentettek életében.
1906-ban Párizsba, a „fény városába” utazott. Az avantgárd, a haladás fővárosában virágzott az élet. Cézanne, Van Gogh és Gauguin meghaltak ugyan, de máris jelentkeztek az újabb trónkövetelők.
Az Őszi Szalon közönségét a „Les Fauves” (Vadak)-ként nevezett csoport botránkoztatta meg. „A lényeg: megtalálni a legerőteljesebb színhatást – a téma érdektelen” – hangoztatta legismertebb képviselőjük, Henri Matisse. 1907-ben Picasso megfestette első kubista képét, Az avignoni kisasszonyokat, szétzúzva ezzel az addig megszokott festői látásmódot.
Nem csoda, ha itt nem méltatták figyelemre Modigliani visszafogott képeit. Egy párizsi orvos, Paul Alexandre személyében azonban támogatója akadt, aki festményeket vásárolt tőle, és portrémegbízásokat is szerzett neki. Hát, nem sok jó származott ezekből. Marguerite de Hasse de Villers bárónőről készített portréjának (amelyen hűen megragadta a nőből áradó gőgöt és dölyföt) kifizetését a bárónő megtagadta.
1909-ben megismerkedett egy Párizsban élő román szobrásszal. Constantin Brancui szigorú szépségű szobrai hatására rövid időre ő is a szobrászat felé fordult. 1914-ben kezdett ismét festeni, ekkor akasztották rá a különc jelzőt. Már sajátos stílusa volt! Majdnem csak portrékat festett. Ismerősök és barátok arcképeit (amelyekre ráírta a modell nevét), valamint ismeretlen modellek képeit. Az elsőket könnyed ecsetvezetés, visszafogott színek jellemzik.
Az évek folyamán egy sor stiláris jegyet fejlesztett ki: a testet elegánsan megnyújtja, alakjainak többnyire aszimmetrikusan elhelyezett, mandulavágású szempárt fest. Képein nagy jelentőséget kap a szem, mint a lélek tükre. A felesleges részleteket elhagyja. Sajátos festményei színvilága is: nyugalmat árasztó modelljeit kirobbanó színekkel veszi körül.
Modigliani a hírnév küszöbén, 1920-ban halt meg tuberkulózisban.
Szakács Nóra
