Szóval, így nézek ki, pár nappal a császármetszés előtt.
15 kilót híztam. Lehetne kevesebb is, de azért még beleférek a keretbe. A hajamat lenyírattam, a rövid frizura ilyenkor praktikusabb. Nem sajnálom, az én hajam gyorsan nő, ha majd ismét hosszabbat akarok. Az ismerősök többsége – az elárusítótól kezdve a szomszéd néniig – közli velem, hogy már nem lehet sok hátra. „Látszik az arcomon” (értsd: fel van puffadva), ők is így néztek ki a „végén”. Hát igen, néha valóban úgy érzem, a végét járom.
Mostanra minden hamis kép szertefoszlott, már ami a terhesség mitizálását illeti. Mert bizony hazudnék, ha azt állítanám, „kimondhatatlanul boldog” vagyok vagy valami ilyesmit. Ilyenkor, a kilencedik hónap végén nem hiszem, hogy van olyan nő, aki fennköltnek érezné az állapotát. Fáradt vagyok, és nyúzott. A hasamtól mozdulni is alig bírok, nemhogy aludni. Körülbelül a 25 százalékát bírom annak, amit máskor. Szuszogok, csoszogok, cammogok, az ágyról lemászni külön procedúra, a hasammal neki-nekiütközök valaminek – esetlennek és ügyetlennek érzem magam.
Nem vagyok ödémás, a lábam ennek ellenére már csak egy hatalmas papucsba fér bele. (Megjegyzem, így is szerencsés vagyok azokhoz a kismamákhoz képest, akik az utolsó hónapban már járni is alig bírnak. Én még naponta hosszú sétákat teszek.) Nem beszélve a lelkiekről...
Már csak pár nap választ el a nagy pillanattól. És én nagyon félek. Talán jobban, mint először. Minden rendben lesz? Egészséges lesz a gyermekem? Hogy fog gyógyulni a sebem? A császár után nem fog fájni a fejem? Fogok tudni szoptatni? Hogy fogom bírni a kórházi levegőt?
Persze nem szabad rosszra gondolni, minden rendben lesz... Miközben ezen rágódom, számba veszem, mindent elkészítettem-e a magam é s a baba számára. Egészen hihetetlen listát írtam össze, és róla jó néhány dologra már a kórházban szükség lesz: hajszárító, törülköző, szappan, szappantartó, szoptatóstea, babaolaj, popsikenőcs, izébizé... Nem vittem túlzásba? Vajon mekkora táskába fog ez a sok minden beleférni?
Itthon már minden kész, kivéve a pelenkázóasztalt és a kiságyat, de ezek összeszerelése majd a férjem feladata lesz, amíg én kórházban vagyok. A Nagy Készülődés közepette sok fölösleges csecsebecse is előkerült: például 20-30 évvel ezelőtti, babakocsiba hímzett dísztakarókészletek; gyönyörű, madeiracsipkés pólyahuzatok stb. Fogalmam sincs, mit fogok kezdeni velük, de azért becsületesen kimostam, kivasaltam őket, sose lehet tudni. Meg aztán annyira szépek, ma már igazi kuriózumok... Ósdi stílus ide vagy oda, talán mégis feldíszítem velük a babakocsit.
Ha visszatekintek az előző hónapokra, hálát kell adnom Istennek. Nemcsak a gyermekért, akit a szívem alatt hordok – hány nőnek nem lehet gyereke! –, hanem azért is, mert a terhességem minden nehézség ellenére normális volt, nem voltak komolyabb problémák. Most egy hosszú, kilenc hónapos út végéhez érkeztem, hogy életet adhassak egy másiknak... Holnapután ÚJ ÉLET kezdődik.
