Boldogok a kertészek

Nem ildomos télvíz idején kertekről és mosolygó málnáról írni? Dehogyisnem, hisz pont most van időnk megtervezni a zöldségeskertünket, és elgondolkodni arról, hogy mit eszünk majd tavasszal és nyáron. Ismerjük meg dr. Tkacsik Mártát, aki Patikakertjével a tiszta egészséget álmodta meg.

Tkacsik Márta 2013-ban azzal a filozófiával vágott neki a bogyósok termesztésének, hogy ami a természetnek jó, az nekünk is jó. Ne bolygassuk fölöslegesen a talajban lévő élőlényeket! Azóta egy biodiverz birodalmat teremtett: a Patikakertben nyolcféle bogyóst, valamint biomandulát termeszt, nemrégiben pedig erdőkertet telepített, hogy a mikroklíma kihasználásának módjait kutassa. (Bővebben a Patikakert weboldalán.)

Budajenőn jártunk, Dr. Tkacsik Márta birodalmában, a Patikakertben.

– Ez a nyugalom szigete! – hunyom le a szemem, miközben hallgatom a fák susogását és az úszótó élővilágának hangját. Fogalmam sincs, mióta állok ott a parton, csak azt tudom: rég éreztem ilyen harmóniát. S hogy ki álmodta meg ezt az egészséges világot? Dr. Tkacsik Márta, aki Királyhelmecről indult, s évekig elméleti matematikusként dolgozott a Szlovák Tudományos Akadémián. Az élvonalban munkálkodott a szlovák internethálózat kialakításán, majd 20 kemény évet lehúzott az üzleti életben. Egyszóval az ő nevéhez fűződik ez a csodavilág, amit úgy hívnak: Patikakert. Márta ma bogyós gyümölcsöket termeszt Budajenő határában, a magyar fővárostól nem messze. Miként lett matematikusból biotermesztő? Valóban boldogabbak a kertészek? – kérdeztük tőle.

– Üzletasszony, intellektuális vezér, biotermesztő – így hivatkoznak rád a lapok, amikor beszámolnak a sikereidről. Mi pedig kihúzzuk magunkat, hiszen ez a karrierút a Bodrogközből indult...

– Én mindig büszkén elmondom, hogy mindenem, amim van, azt otthonról hoztam! A kisebbségi lét számomra tartást adott – és kitartást. Mindenkinek kívánnám, hogy éljen meg egy hasonló állapotot, hisz mi a saját bőrünkön tapasztaljuk meg, mit jelent toleránsnak lenni. A szüleim kivételesen tehetséges emberek voltak: édesapám képzőművészetet, édesanyám pedig matematikát tanított. Szabadon neveltek engem, engedték, hogy azt csináljam, amit szeretek. Egyet kértek csak, hogy azt csináljam jól. Mivel a rajzpapír és a matematika is egyformán vonzott, végül az döntött, hogy melyikből lehet inkább megélni. Így kerültem Kassára, elméleti matematikát tanulni. Csupa fiú közé...

– Hogy fogadtak?

– Két évig a kollégium ajtaján sem engedtek be! (Nevet.) Aztán végre rájöttek, hogy tényleg jó vagyok matekból; megértették, mit keresek ott. De nem bánom, legalább megtanultam küzdeni! Az egyik nagy erősségem mindig az volt, hogy férfiak között is nő tudtam maradni.

Mi, nők kicsit másképp látjuk a világot – és erre a női látásmódra a mai világban egyre nagyobb szükség van. Nem a versengésre vagyunk predesztinálva, inkább az együttműködésre, gondoskodásra. Ezt tanulom most a természetben is.

– A leggyakrabban emlegetett „nevezetesség” veled kapcsolatban, hogy Kassán először neked volt ímélcímed. Elmesélnéd, hogy is volt ez?

– Matematikusként az volt a jelmondatom, hogy nekem elég egy üres papír és egy ceruza, s már meg tudom váltani a világot. Az informatika viszont nem izgatott. Ám miután ledoktoráltam, a Csehszlovák Tudományos Akadémia számítógépközpontjába kerültem – így az elejéről kellett kezdeni mindent. Kértem, hogy tegyenek meg először operátornak: innen jártam végig a szamárlétrát. Végül a rendszergazdaságig jutottam, ami akkoriban nagyon nagy szó volt! Általában szakállas, szemüveges urak voltak a rendszergazdák, míg én fiatal – ekkor már kétgyermekes – anyaként kezeltem egy óriási kiterjedésű, akkor mindössze 1 megabájt operációs memóriával rendelkező gépet. Egy nap aztán a főnököm az asztalomra tett egy levelet: „Márti, téged minden hülyeség érdekel!” A levél Prágából jött: az írták benne, hogy a számítógépet be lehetne kötni a világhálózatba, s így akár Amerikában is tudnak majd a mi fizikusaink programokat futtatni. Megcsináltam, ez volt az internet elődje: TCP/IP-hálózatnak nevezték. Mellékesen: később ezért nagyon megszerettek a SZTA fizikusai. Végül három fiúval elhatároztuk, hogy megcsináljuk Szlovákiában az országos hálózatot. Ránk, kelet-európaiakra jellemző volt, hogy bármiből bármit tudtunk csinálni. Eszközök híján duplán rá voltunk utalva, hogy spekuláljunk, használjuk a fejünket. Én egyáltalán nem szokványosan használtam a meglévő szoftvereket, végül az amerikai IBM-ből is lejöttek megnézni, hova jutottam. Elkészítettem magamnak az ímélcímet, majd az akadémia összes irodájába bevezettem az ímélt. Ezek után engem, aki addig még Bécsben sem jártam, meghívtak egy internetkonferenciára, Japánba.

– Mennyire lehetett sejteni ekkor, hogy az interneté a jövő?

– 1992-ben 200 üzletember előtt tartottam előadást az ímélről és az internetről. Utána a kassai vasmű IT-igazgatója odajött hozzám, megveregette a vállamat, és azt mondta: „Mártika, nagyon okos vagy, de nem létezik, hogy ezt az üzleti életben valaha használni fogjuk!” Nem csak ő, de mi sem számítottunk arra, ami ezután következett... Én közben családostól Magyarországra költöztem, s internetes megoldásokat kezdtem tervezni nagyvállalatoknak. Később saját cégünk lett, ami a legnagyobbakkal működött együtt világszinten. Heti 40 órákat repültem: Johannesburgtól Londonig a világ sok pontján dolgoztam.

– Eddig úgy hangzik, mint egy sikertörténet. Hol a csavar, ami ebbe a paradicsomkertbe katapultált?

– Visszautalnék az üres lapra és a ceruzára: mi a cégünkkel egy virtuális világot építettünk. Mindent mi definiáltunk, a célokat, a megoldásokat, az eszközöket is. Ha valamit nem értettünk, utánajártunk; én pedig nagyon jó voltam abban, hogy megértsem az összefüggéseket. Szép volt ez a tudományos, alkotó világ – csak túl magabiztos. Amikor mi, emberek elhisszük, hogy minden a mi kezünkben van, az soha nem vezet jóra... Ha körülnézünk a világban, pontosan ennek a lecsapódását látjuk magunk körül. Mit ne mondjak, egy idő után szükségem lett a valóságra. A tényleges valóságra, melyet csak a természet tudott nekem megadni.

A Patikakert (© patikakert.hu)

– Ekkor kezdtél el kertészkedni?

– Kertészkedni már a belvárosi lakásunk külső folyosóján elkezdtem, két nagy méretű cserépládában. Azzal a céllal, hogy: együnk jót! Az üzletasszony mellett volt egy erős háziasszony énem; két konferencia között főztem, befőztem, tartósítottam. S ezt megint csak anyukámtól hozom! Ő ugyanis nagyon okosan válogatta össze az étrendünket. Kevés húst, ugyanakkor rengeteg rostanyagot ettünk. Nem biztos, hogy mindent tudatosan csinált, bár valószínűleg nem sokaknak járt Királyhelmecen az Élet ésTudomány. Aztán, ahogy teltek az évek, mindig sikerült egy kicsit nagyobb kertet vennünk, én pedig a munkából a kertészkedésbe menekültem. Sőt, kimondom: a kertészkedés mentett meg.

– Feltételezem, a magabiztosság a természetben egy csapásra eltűnt...

– Az Égig érő történet című könyvben elhangzik egy mondat, miszerint az ember hamarabb tanult meg deriválni, mint hogy megértette volna, mire való egy virág. Úgy éreztem, hogy ezt a sort nekem írták. Elméletben – és a saját világunk kreálásában – mind nagyon jók vagyunk, ám abban a komplexitásban, amit a természet alkotott, elbizonytalanodunk. És annál inkább, minél jobban kiszakadunk belőle! Azelőtt senki nem mondott olyat, hogy: „Megyek ki a természetbe”, hisz magától értetődő volt, hogy az ember a természet része. Mára a lakosság 60%-a városokban él, és ez a szám az előrejelzések szerint húsz éven belül 80% lesz. Félünk a természettől, és félünk a saját biológiai valónktól. Nem ismerjük a testünket. Nem tudatosítjuk, hogy abban a pillanatban, amikor azt mondjuk: „Fáj a fejem”, hárommilliárd egyéb folyamat tökéletesen működik bennünk.

Én a természetben tanultam meg, hogy nem érthetek – és nem is fogok soha megérteni – mindent. Persze, ez nem jelenti azt, hogy azzal, amit most csinálok, ne foglalkoznék tudományos szinten. Intellektuálisan ez sem kisebb kihívás.

– Történetedben megkerülhetetlen téma az IR-betegséged. Mit tanított neked ez a diagnózis?

– Először is óriási pofon volt, hisz hiába figyeltem a táplálkozásomra, mégis kialakult az inzulinrezisztencia. Amíg bele nem ástam magam, fogalmam sem volt, hogy mennyi minden rásegíthet: esetemben például a rengeteg utazás, munka és stressz. Ilyenkor az antioxidánsok és a prooxidánsok harmóniája felborul a szervezetben, ami molekuláris káoszhoz vezet. Ez lesz aztán a rejtett gyulladások fészke! A tudósok szerint minden civilizációs betegség a rejtett gyulladásokból ered, melyek legnagyobb veszélye – ahogy a nevük is utal rá –, hogy rejtve vannak. Sem a vérvétel, sem a vérplazmavizsgálat nem képes kimutatni őket. A sok-sok apró gyulladás viszont egy idő után elfárasztja a szervezetet, s az nem tud a többi feladatára koncentrálni. A nőknél leggyakrabban hormonális zavarok, a férfiaknál pedig szív- és érrendszeri problémák jelentkeznek. S akkor még nem beszéltünk a rengeteg méreganyagról, amit az ipari mezőgazdaság ont a táplálékainkba, hogy képes legyen tömegeket ellátni. Aztán ott van a minőségi éhezés problémája: kalóriák szintjén el vagyunk látva, de nem kerül elég mikrotápanyag – vitamin, ásványi anyag, antioxidáns – a szervezetünkbe.

– Miért pont fekete bogyósokat kezdtél termeszteni a Patikakertben?

– Olyan lila vagy sötétkék színanyaggal rendelkező növénykékkel dolgozom, amelyek rengeteg antioxidánst tartalmaznak. Vagyis azokat a mikrotápanyagokat adják meg a szervezetünknek, amelyek az egysíkú táplálkozás és a minőségi éhezés miatt hiányoznak belőle. Kitűnő hatással vannak a hormonjainkra: és nemcsak az inzulinra, de a rezisztinre és az adiponektinre is. Ezekről keveset tudunk még, de sokat fogunk hallani róluk a jövőben. Nagy szerepet játszanak ugyanis a szénhidrát-anyagcserénkben. Összesen nyolcféle bogyóst és csonthéjast termesztek: ezek a fekete berkenye, fekete málna, fekete ribizli, fanyarka, piros ribizli, húsos som, kék mézbogyó és ékszermeggy. A növénykéket a beltartalmi értékük alapján válogattam össze. A fekete málna hatóanyag-tartalma például 15-szöröse az agyonmarketingelt áfonyáénak! Magam mérettem be a Szent István Egyetemen.

– Tehát az áfonya szemfényvesztés?

– Nagyon haragszom az áfonyára! Jobban mondva, a reklámra, ami körülötte van. Már a szedéséről is tudni érdemes, hogy leggyakrabban iparilag történik; ehhez pedig az kell, hogy a bogyók egyszerre érjenek be. Hogy érik el? Szárításra alkalmas gyomirtóval beszórják a termést. Tehát szegény áfonya gyomirtót kap, gyorsított eljárásban lerázzák, majd eladják nekünk superfoodként. Hol van ebben az „anyag” – már a méreganyagon kívül?

– Ti ezzel szemben a termést bogyónként csipegetitek. Mesélnél kicsit arról, milyen filozófiák mentén működteted a Patikakertet?

– Másfélmillió bogyót szedünk le évente a saját kezünkkel. Nem azért, mert annyira mazochisták vagyunk, hanem mert nem mindegy, hogy a hatóanyagok hogyan kerülnek be a szervezetünkbe. Ezért a hatóanyag hordozója, vagyis a vivőanyag felel. A bogyósok esetében a héj és a mag is vivőanyagok, tehát feldolgozáskor az egész bogyóra szükségünk van. Nem magozunk; csak a fogyasztásra alkalmatlan magokat távolítjuk el – de ezeket sem préseléses technológiával. Tíz éve, amikor elültettem az első bokrokat a budajenői telken, megfogadtam, hogy a Patikakertbe semmi nem fog bejönni, és semmi nem is fog innen kimenni. Ehhez tartjuk magunkat azóta is. Egy olyan biodiverz, fajgazdag mikrokozmoszt építünk itt, melynek nincs szüksége külső anyagokra. A növényeink és az állataink – nyulaink és baromfijaink vannak – segítségével a tápanyagot visszatermeljük a talajba. Komposztálunk, aprítunk; vannak dombágyásaink, magaságyásaink, s hamarosan elkezdjük a mélymulcsos termesztést is.

– Ezek szerint nem szántotok?

– Nem bolygatjuk szántással és különböző beavatkozásokkal a talajban lévő élőlénytársulásokat. Az agyonszántott talaj halott talaj! Érdemes ízlelgetni: egyetlen maroknyi élő talajban 8-9 milliárd élőlény él. Pontosan annyi, mint amennyi ember ezen a bolygón. Ők a talaj bélflóráján dolgoznak, ami nagyon hasonló a miénkhez. Feldolgozzák a növényeknek a tápanyagokat, s így a növények egészségesek tudnak maradni. És megint a hálózatoknál tartunk: ez nem tápláléklánc, hanem táplálékháló! Mi a természetes, szerves trágyán és a vízen kívül semmit nem használunk. Mindenfajta hozamnövelési technológiának az ellenzője vagyok.

– Hányan dolgoztok most a Patikakertben?

– Két kertész a gazdaságban, egy hölgy pedig a feldolgozóüzemben segít nekem.

– Mesélnél kicsit a csodaszereidről?

– A termékeink receptúráját úgy alkottam meg, mintha a vásárló maga menne ki az erdőbe és szedné le a bogyókat a bokorról. Tehát héjastól, magostól tartalmaznak mindent, ami jó nekünk. Az összes készítmény alapját egy sűrített gyümölcspüré adja, melybe az összes kis bogyót beletesszük. Nincs külön „fekete málna” vagy „fekete berkenye”, mert azt tanultam, hogy ezek együttesen fejtik ki a jótékony hatásukat. Így viszont igazi jótevők: átadnak nekünk a saját molekuláikból, hogy segítsenek helyre tenni a bennünk lévő molekuláris káoszt. A gyümölcspüré cukortartalma egyébként alacsony – 4 és 8% között mozog –, viszont nem is lekvárként kell fogyasztani! Az antioxidáns-hatás úgy tud leginkább érvényesülni, ha kis mennyiségben, rendszeresen esszük. Mivel azonban az emberek hajlamosak erről megfeledkezni, kitaláltam egy másik terméket, amely a mindennapokba könnyebben beilleszthető. Ez a szárított, almarosttal dúsított, fekete bogyókból készült lapka! A bioalmarosthoz sűrített gyümölcspürét adunk, majd 24 órán át 55 fokon aszaljuk. Ezáltal egy nagyon vékony lapka keletkezik, amit a rostok miatt nem lehet géppel vágni. (Ekkor értettem meg, miért van annyi finomított élelmiszerünk. A rostot kidobják, mert „csak a baj van vele”!) Tehát mi a lapkát kézzel vágjuk fel. Egyéb antioxidánsokat – kurkumát, matcha teát, céklát, levendulát – is szoktam hozzá adni, így különböző ízesítésekben kapható. Egy zacskó lapka pontosan annyi polifenolt tartalmaz, mint egy üveg sűrített gyümölcspüré. A rost még inkább elősegíti, hogy a hatóanyagok a megfelelő helyre – adott esetben a vastagbélbe – jussanak. Egy új kutatás szerint még a szerotonintermelést is képesek fokozni, azaz boldogságnövelő és antidepresszáns hatásuk van. Szeretném megemlíteni a balzsamecetünket is, amire büszke vagyok, mert ezüstérmet nyertem vele egy cordobai ecetversenyen. A bogyósainkat hónapokig áztatjuk bioalmaecetben vagy tokaji furmint alapú borecetben, az antioxidánsok ugyanis jól érzik magukat benne. Egyébként az ecet az egyik legjobb természetes antibiotikumunk! Én hígítva iszom minden reggel.

A legnagyobb gond, hogy az ember hamarabb tanult meg deriválni, mint hogy megértette volna, mire való egy virág...

– Elképesztő az a tudás, amellyel rendelkezel. Honnan tudsz ennyi mindent?

– Ha nem kertészkedek, olvasok! És amit megtanulok, azt ki is próbálom. Viszont a kertésznek van egy nagyon komoly limitje: minden évben csak egyszer próbálkozhat. És ha valami nem sikerül – mert bizony, van olyan is –, azt is el kell tudni fogadni. Az egyik éven próbálkoztam karalábéval, de megtámadták a liszteskék és a földi bolhák. Azt olvastam, hogy ültessek melléjük sarkantyúkát, mert a sarkantyúka ízletesebb, illetve vékonyabb a héja, így azt fogják megtámadni. Működött! A kártevőknek eszükben sem volt a vastag karalábélevéllel kínlódni!

– Mennyire sikerül a Patikakert filozófiáját eljuttatni az emberekhez? Egyáltalán: megvan bennünk a kellő nyitottság?

– Sajnos az emberekre rengeteg híg információ ömlik. A bőrük alá beférkőző reklámokkal – melyek egészségesnek kiáltják ki az ízesített áfonyás joghurtot – nem tudok versenyezni.

(© facebook.com/patikakert)

– Mi a fő víziód a Patikakerttel?

– Azt mondják, az a társadalom jó, ahol akkor is elültetik a fát, ha már nem élvezhetik az árnyékát. Nekem viszont még sokáig kell élnem, mert tavasszal egy erdőkertet telepítettem! (Mosolyog.) Egyre nagyobb problémák vannak a vízzel, s én szeretném kitapasztalni, mit adhat egy ilyen mikroklíma. A bogyósok mellett pedig 1 hektáron biomandulát kezdtünk termeszteni. Minden erőmmel azon leszek, hogy példát mutassak: igenis lehet az önellátást a másoknak való termesztéssel kombinálni.

– Boldogok a kertészek?

– Igen! Van egy apró élőlényke: úgy hívják, a kertész mikrobája. Képzeld el, hogy amikor az élő talajt babráljuk, ezek a mikrobák belénk kerülnek, s antidepresszánsként hatnak ránk. Ennyire csodálatos dolgok vannak a természetben! (Mosolyog.) Ha tehetném, biztosan kivezényelném ide a menedzsereket legalább egy évre. Utána nemcsak a munkájukhoz, de magukhoz is másképp állnának! A természet ugyanis megmutatja, hol a helyünk a világban. Én, aki valamikor projektek kitalálója, intellektuális vezér voltam, itt csak egy aprócska segítő vagyok. Vagy néha elrontó – de azért igyekszem segítő lenni. Mert jó lenne, ha elfogadnánk, hogy mi is a természet részei vagyunk, s ami neki jó, az nekünk is jó.