Hogyan épül fel egy mozaikcsalád, s miként élik meg a szülők és gyermekek a belecsöppenést ebbe a színes mozaikba? Mátyus Zoltán terapeuta minden kérdésünkre választ ad.
Zsuzsi gyakran van együtt apukájával: az új feleséget viszont nyírja, mert az neki nem anyja. Ráakaszkodik az apjára, csak vele beszél, kokettál. Az új feleség legszívesebben minden hétvégét wellnessben töltene, mert az kimaradt az életéből. Első férje másik városban él, ezért a kamasz lányát ilyenkor sokszor magára hagyja. A lánnyal azonban az a baj, hogy benne hagyja a mosott ruhát a gépben, az meg bebüdösödik, s még a kész levest sem melegíti meg magának. Az új feleség mára idegroncs, a két lány össztüzében elég, azok pedig tort ülnek felette. Az egyik a mostohaapját, a másik a mostohaanyját üldözi ki a világból kérlelhetetlen bosszújával, mert kettősségben kell élniük az életüket.
Válás során nem csupán egy párkapcsolat esik szét, mert gyermekes családok is felbomlanak. A gyermekes anyák, apák ismerkedni kezdenek – így aztán idővel ők is, a gyermekeik is mozaikcsaládban találják magukat. Mátyus Zoltánt kérdezzük.
– Mi történik bennünk, amikor nem csupán felbomlik a régi családunk, de egyszeriben egy újban találjuk magunkat?
– A család felbomlásakor az ember kiesik egy stabilnak hitt fészekből, amelyhez sok szállal kötődött. A gyerekek és felnőttek élete kisiklik a megszokott mindennapokból, mindenki a sebeit nyalogatja, az együttműködés a felek között akadozik vagy félbeszakad. Az átmenet utazáshoz hasonlít egy érzelmi hullámvasúton: zuhanásokat és emelkedéseket jelent.
Különösen a gyerekek számára fájdalmas a forgás, hisz kifelé löki őket a középpontból. Sok esetben el kell hagyniuk otthonukat, a jól ismert házat, utcát. Ha a legfontosabb személyek egyike eltűnik az életükből, érzelmi biztonságuk megrendül.
– Hogyan lehet egy másik sínre helyezni az életet?
– Nem mindegy, hogyan zárjuk le a kapcsolatot, el tudjuk-e varrni a kilógó szálakat, tudunk-e mit kezdeni a megoldatlan konfliktusokkal és sérülésekkel. Amennyiben a szakítás fájdalma mély, az megnehezíti az új kapcsolatok kialakítását. Az a jó, ha a két szülő képes normális viszonyt kialakítani egymással – ami nehéz, hisz pont azért váltak el egymástól, mert nem tudtak együttműködni. Az életkörülmények megváltoznak, az új helyzet rosszabb anyagi körülményeket hoz, a költözés vagy iskolaváltás további stresszt és alkalmazkodási gondokat jelent.
– Mi a helyzet akkor, ha megjelenik az új partner?
– Ez további összetett érzelmi dinamikákat hozhat létre. A gyerekek gyakran idegenként vagy éppen ellenségként tekintenek a szülő új párjára – és annak gyermekére is. Még akkor is, ha azt látják, hogy a saját szülő repes a boldogságtól, örül új szerelmének. Az új helyzet új érzelmi kihívásokat jelent. Ez még akkor is megterhelő, ha a gyerek megkönnyebbülést érez, mert végre nem hangos a ház a kiabálástól, apu nem terrorizálja anyut, anyu nem veszekszik apuval. Ebben a helyzetben az a legrosszabb megoldás, ha úgy teszünk, mintha semmi sem változott volna meg. Hisz dehogyisnem: a feje tetejére állt egész eddigi életünk.
Mátyus Zoltán terapeuta
– Mit tehetünk hát?
– Beszéltessük a gyereket, akkor is, ha látszólag jól van. Fontos, hogy legalább próbálja meg kifejezésre juttatni az érzéseit. Mondassuk ki vele: Így érzem magam, ezt gondolom, ettől félek, ez hiányzik, dühös vagyok. El kellene jutnunk odáig, hogy a gyerek kimondja: anya, haragszom rád azért, mert apa elköltözött. Vagy: apa, haragszom rád, mert anya nincs itt. Ha eljutunk idáig, már el tudunk rugaszkodni. Ha viszont a gyerek nem mondja ki, hogy mit érez, akkor más formában fejezi ki az érzéseit, például bojkottálja a szülőt. Van egy tízéves kislány páciensem, akinek az édesapja külföldön él, és csak ritkán találkoznak. Eltelt egy fél év, mire hajlandó volt beszélni az apjáról – egészen addig csak az iskoláról, a tanítóról vagy arról beszélt, hogy táncra jár. Végül mégis megtört a jég: kijelentette, hogy azért nem szereti az édesapját, mert az dohányzik. Látszott rajta a frusztráltság, hogy nem tudja, érezhet-e így, hogy ő pillanatnyilag nem szereti az apját, pedig szeretni akarja, s ez rendjén való-e.
Azért kereste az okot, hogy miben hibázik az édesapa, mert az kissé feljogosítja őt arra, hogy emiatt ne szeresse. A legfontosabb az, hogy ezzel átvitt értelemben ki merte mondani: dühös rá, amiért nincs itt.
– Az ilyesmi segíthet?
– Először, amikor a kislány nem akart beszélni, azt mondtam neki, hogy rajzoljunk. Eltelt négy-öt alkalom, utána pedig kérdezz-felelek játékot kezdtünk játszani. A beszélgetés fókuszába az én kapcsolatom került az apámmal. Itt aztán lehorgonyoztunk – és mintha kinyílt volna előttünk egy ajtó. Néha ugyanis arra van szükség, hogy játékosan közelítsünk a témához: ez megteremti a biztonságos teret ahhoz, hogy megnyíljon a gyerek. Például állatfigurákkal játszunk. A gyerekek kiválasztanak különböző állatfigurákat, és kirakják velük a család tagjait. Az apa lehet a farkas, akit elhelyezünk a doboz egyik sarkába, az anya pedig egy tyúkanyó, aki a kiscsibékkel, azaz a gyerekekkel a másik sarokban van. Ez automatikusan elindít egy beszélgetést – a gyerek így el tudja mesélni, hogyan látja a családtagokat, milyen érzelmek fűzik őket egymáshoz, vagy éppen érzi köztük a távolságot. Az ilyen metaforák segítenek abban, hogy a gyerek a végén szavakba öntse az érzéseit. Ezzel kezdetét veheti az érzelmi feldolgozás.
Az interjú további részei hamarosan – figyeljék weboldalunkat!
