Csend fedi a hegyet. Olyan csend van itt, hogy azt is lehet hallani, amit még a régi öregek mondanak.

ZSÁKFALU
A Párkánytól 9 km-re fekvő települést csak egy úton közelíthetjük meg. Ma még zsákfalu, de jövőre már építik az Ipoly-hidat. És attól fogva Szob és a csodás Zebegény is ott lesz az út szélén, testközelben. Szóval, ahogy elhagyjuk Garamkövesdet, megváltozik a táj. Nagy hirtelen hegyvidéken találjuk magunkat. Az út jobb felén a Duna folyik komótosan, míg a bal felén a Kovácspataki-hegyek magasodnak. A falu főutcája érdekes. Helembát egy sor pince, egy sor ház jellemzi. – A 300 éves löszpincék kuriózumok – kezdi a beszélgetést kísérőnk, Sallai László (61 éves, tősgyökeres helembai lakos). – Elődeink még laktak ezekben a pincékben. Kálnaborfőn láthatók még vulkanikus andezithegybe vájt lakások, azoknak viszont más a kinézetük.
A múlt a Helemba-szigeten kezdődött. Itt laktak a régiek, és halászatból éltek. – Ezt egy 1138-as írásos emlék meséli el, még II. Béla idejéből. A Duna  egykor sokkal kisebb volt, és a helembaiak a szigeten telepedtek meg. Itt volt az esztergomi érsek nyaralója és gyümölcsöse. Később a lakosok a szigetről a szárazföldre költöztek. Az idősek elmondása szerint pincéket kezdtek kialakítani a löszfalba, és azokban laktak. Aztán, mikor már jobban ment a soruk, az úton szemben kezdtek építkezni. Így most van egy sor ház, egy sor pince. Aki tehette, a pincéje előtt húzta fel a házát, aki meg nem, az az út másik felén. 

S JÖTT A SZŐLŐ
Az esztergomi érsek nem véletlenül telepített szőlőt Helembára. Víz, csodás tájkép, jó bor: minden adott volt a felsőbbrendű élethez. A helyiek is szerették a hegy levét, így a szőlőtermesztéssel a lyukházak borospincévé alakultak át. A világháborúk ideje alatt pedig búvóhelyként szolgáltak, itt vészelték át a helyiek a háború borzalmait. A háborút követően pedig újból virágzott a szőlőtermesztés. Minden család rendelkezett szőlővel és pincével. A családok minden évben szüreteltek, és bort készítettek maguknak. Magántermő szőlőket telepítettek, amiket tőkésen termesztettek. A magántermő (vagy direkt termő) szőlők különlegessége, hogy nem kell permetezni őket, ellenállóak a betegségekkel szemben. A környék magántermő szőlői a fehér otelló, a fekete otelló, a piros jeruzsálemi, a concordia, a delavári és a százszoros. 

TÖMÖTT FÜRTÖK
– Azért százszoros a százszoros szőlő, mert számtalan szemű, tömött fürtjei vannak – mondja nevetve László. – Nagyon vékony héjú, és ha megcsípi a darázs, hamar romlik. A concordiából igazán zamatos, aromás és illatos bor készül. A piros jeruzsálemi pedig vastag héjú, nagy szemű, sötét rózsaszín szőlő. Gyerekként a szőlőbogyóból a mézédes levét kiszippantottuk, de a héját eldobtuk, mert az kesernyés volt. A delavári apró fürtű szőlő, a legédesebb mind közül. Erre mennek leginkább a méhecskék. A párkányi Simon-Júda vásárban ma is minden évben kapható a környék magántermője, az otellómurci. 

CSENGER
László szüleinek és nagyszüleinek 2500 tőke szőlője volt. Az elődök odaadó munkával, kitartással gondozták a szőlőt. Nagy élet volt itt régen a pincesoron. Lászlóék is már csak csengert, vagy más néven kapásbort készítenek. – Ez egy gyönge bor. A törkölyt felöntjük vízzel, állni hagyjuk, amíg kiforr. A régiek a földekre vagy a szőlősbe ötliteres demizsonban vitték magukkal. A víz mellett ezt itták munka közben, 5-6 embernek elég volt egész napra. Savanykás íze jó szomjoltó volt, a hideg pincékben pedig elállt. Édesanyámnak is csak ez ízlett. 

A SZŐLŐHEGY
A lyukpincék a faluban vannak, a szőlőhegy alján. A szőlőhegyre meredek út vezet, ma is csak gyalogosan lehet megközelíteni. Mi is útra kelünk, és én azonnal megértem, miért nem indulnak neki olyan könnyen kapával. Megdolgozunk a páratlan kilátásért! Előttünk az egész Dunakanyar. Szemben már Magyarország Pilise a Búbánatvölggyel, az Öreg-Duna a vízválasztó – és meglátom a Helemba-szigetet is, ahol a falu története kezdődött... Lefelé menet pedig vadon növő szőlőt kóstolgatunk. Édes, mint a paradicsomi szőlő! 

MADÁR LÁTTA ELEDEL
A szőlősben a dolgos gazdának étel is járt a munka után. – Mindig egy fa árnyékában ültünk le enni. Emlékszem, gyerekként sehol nem lehetett olyan jókat enni, mint kint a szőlősben – meséli László. –  A zsíros kenyér fekete otellóval fent finomabb volt, mint itthon. A fa alá kiterítettük az abroszt, körülültük, a kenyérhez zsírt, szalonnát, töpörtyűt, zöldséget vittünk, a felnőttek csengert ittak hozzá. Szüret idejére már volt pálinka is. 

PRAKTIKÁK
A magántermő szőlők jobban szeretik a tőkés megoldást, ami sokkal munkaigényesebb. A magas kordonos – vagy ahogy Helembán nevezik, a vezetékes – szőlőt meg lehet gépekkel is művelni, de a tőkéset csak manuálisan – ecseteli László. – A tőkés szőlő közel van a földhöz, jobban kapja a tápot belőle. A tavaszi metszést követően négyszer kell kötözni. A fürtöket úgy kell kialakítani, hogy érje a nap, és a tetejét hegyelni kell. A karó fölött növők hegyét és az oldalhajtásokat is levágták. Túl korán – azaz Péter-Pálnál hamarébb – nem szabad levágni. Ha sok lesz az oldalhajtás, nem a fürtbe adja az erejét. Az öregek mindig azt mondták, ha Péter-Pálra a szőlő rendbe van téve –  szépen bekapálták, felkötözték, lehegyezték –, szüretig nem kell hozzányúlni. A szüret egészen októberben volt. 

helemba1.jpg

SZÜRET
A hatvanas években volt, hogy akár egy hétig is szüreteltek! – Mindennap egy szekérnyi szőlőt szedtünk. A szőlő olyan édes volt, hogy a darazsakat, méheket úgy kellett elkergetni a szekértől. Kannákba szüreteltünk, majd a fürtöket fából készült puttonyokba öntöttük. A puttonyos dolga volt, hogy a szekérhez vigye a szőlőt, és a rajta lévő ponyvára gyűjtse. Amikor megtelt a szekér vége lett a szüretnek. Hazahoztuk és ledaráltuk. Másnap pedig újból indult a szüret. Így ment egy hétig. Olyan édes szőlőt, mint a magántermőkön volt, ma már ritkán találni. Mert régen nem ismerték a cukrozás fogalmát. Ahogyan azt a jóisten megadta, úgy lett a szőlő ledarálva, leszűrve és hordóba téve. Ez volt a tiszta színbor, amit ünnepekre, vasárnapokra tartogattunk. A lakodalmakra is ezt szolgálták fel. A csengert már külön készítettük. 

EGYSZERŰ BOROK
A régi, direkt termő szőlőből készült borok – mai mércével mérve – nagyon egyszerű borok voltak. Az egykor nevelt szőlők nem nemes fajták, így ezekből hivatalosan nem készülhet minőségi jelzővel ellátott bor. 

LESZAKADÓBAN
Régen eladásra is készítettek bort.  A rendszerváltást követően azonban sok munkahely megszűnt. Ma már kevés a fiatal a faluban, és az élet is halkabb a hegyen. A többségnek a megélhetésért utazni kellett, így nem sok idő maradt a szőlőre. Sokan elköltöztek. Leszakadt a vidék, sajnos. Ma alig 700 ember lakja a falut.  A régi generációk, amelyek igazán művelték a szőlőt, lassan kihaltak.  – Ma már csak kevesen művelnek itt szőlőt. Mi is teljesen felhagytunk vele. Mára csak a pince fölött van fekete otelló, amit még nyolcvanhétben ültettünk. A 300 tőkének az egyharmada terem. Idén már nem készítek kapásbort, mert nincs kinek. A szőlőt viszont nem fogom elhagyni!  – fogadkozik kísérőnk. 

RAGASZKODÁS 
Mert László a pincétől sosem válna meg. Ragaszkodik hozzá, ahogy a földjéhez is, „mert az mindig érték”. Van két unokája, bennük a jövő. Ki tudja, lehet, kezdenek majd vele valamit...

TUDNI KELL
Az lenne a jó, ha a szőlőhegyet járhatóvá tennék az autók számára – mondja László. Mára Helembán  sokan eladták szőlősüket vagy felhagytak a gondozásával. Vannak, akik kivágták a szőlőt, ám az érvényes: ha a gyökerét otthagyják, akkor a szőlő újból kihajt, és terem valamennyit. A több mint száz pince közül a használatban lévőket az ápoltságukról lehet felismerni. De van jó pár olyan, ami már beszakadt. 

helembain.jpg

VÉDETT LYUKPINCÉK
2007-ben az egyik régi pinceszakaszt a Nyitrai Kerületi Műemlékvédelmi Hivatal védetté nyilvánította. A falu elején a Kék Hal étteremnél lévő területet könnyebb megközelíteni. Ahol egykor szőlős volt, az ma népszerű üdülőövezet, amit Kovácspataknak neveznek.  Az is Helembához tartozik.
A templom mellett található a papi pince, ami múzeumként működik. Pontosan az egykori parókiával, ma óvodával szemben. László nemcsak beszél, de meg is mutatja a saját pincéjét, mely az egykori szülői házzal szemben áll. Kinyitja a pince ajtaját, ami mögött a hajlok van. Itt készült a bor. Ebből nyílik maga a pince. Meglepődve veszem tudomásul, hogy a pince nem lejt, nem kell lépcsőn lemenni. Sőt! Enyhén emelkedik. Tél-nyár 12 fokot mutat a hőmérő. Az emelkedés – mint megtudom – jó szolgálatot tesz. A borkészítéskor a hordóban felszabadult gázok, többek között a veszélyes szén-monoxid, azonnal távozik a helyiségből. A pince fölött pedig majd négyméteres domb húzódik. A majd tízméteres pincében van még egy pince, amit létrával lehet megközelíteni. Ott még hidegebb van, tárolásra kiváló. Három üvegdemizsonban a megmaradt csenger sorakozik. Vele szemben pedig régi fahordók, 100–200 literesek. Ma már csak mutatóban, de egykor finom nedű készült bennük. (Valamikor 2000 liter bort is tároltak itt!) A pince végében a löszfalból polcot alakítottak ki.

– A villanyt az öcsém húzta be. A dongaboltozatot pedig a nagyapáim, akik kőművesek voltak, téglával rakták ki, hogy megvédjék a beomlástól – tudom meg Lászlótól

LÉVÓ
A pince végében a két „lévó” régen tölcsérként szolgált a hordókhoz. Fából készültek, az aljukon lévő lyuk szája pontosan illeszkedik a hordóhoz. A háború utáni időből maradtak itt. – Akkor még nem voltak nagy tölcsérek. Csak később készültek vörösrézből. – László egy fura botot mutat. – Amikor kevés volt a bor a hordóban, a botot a falhoz támasztották, és a nyelén lévő ékekbe megtámasztva megbillentették a hordót. Az egyszeri ember nagyszerű találmányai ezek!

KÁD
A hajlokban pedig ott az 1000 literes kád. Ennek tetejére megy a villanydaráló (egykor persze kézzel daráltak). – Miután ledaráltuk a fürtöket, a kádra vörösrézből csapot tettünk, leszűrtük a mustot, és hordóba öntöttük. A törkölyt két napig állni hagytuk, majd a 100 literes présbe tettük, és kipréseltük a maradék levet. Minden hordót ezzel a préselékkel öntöttünk fel, ez tartalmazta az oly fontos csersavat.
Szóval, így éltek még nem is olyan régen a szőlőszerető helembaiak...
Ando Krisztina