A kisgyerek számára a világ még tele van felfedeznivalóval, ezért gyakran olyan dolgokat is megtesz, amelyeket a felnőttek tilosnak vagy helytelennek tartanak.
A mindennapi helyzetekben sokat számít a szülői példa, a türelem és az, hogy a szabályok mellett elegendő teret hagyjunk a kíváncsiságnak és az önállósodásnak.
Egyéves kora után a kisgyerek gyakran összeütközésbe kerül környezetével. A világ felfedezése során nap mint nap veszélyes vagy tilos dolgokat művel. Nézzünk meg egy helyzetet gyerekszemmel: Anya a frissen mosott ruhákat kezdte teregetni az udvaron, aztán visszaszaladt csipeszért. A kicsi eközben homokos kézzel folytatja a „teregetést“. Anya kiabálni kezd, amikor meglátja, és kirángatja a kezéből a ruhát. A kicsi nem érti, miért, hisz ő segíteni akart. A kisgyerek nem ismeri gondolatainkat, nem rendelkezik a mi tudásunkkal. Csak indulatainkat, viselkedésünket látja, és hamarosan utánozni fogja.
Ne feledjük: a gyerekek iskoláskorukig főleg utánzással tanulnak! A környezetükben található személyeket utánozva tanulnak meg állni, járni, beszélni, több ezer viselkedési mintát lesnek el tőlük. Sokat segít, ha a szülők olyan viselkedésmintát közvetítenek, amilyet gyermeküktől elvárnak. Vonatkozik ez a konfliktushelyzetek kezelésére, a kulturált vitatkozásra... Ha rendszerint idegesen reagálunk gyerekünk viselkedésére, valószínű, hogy a kicsi is használni fogja ezt a „mintát“.
Talán ez a legnehezebb: megértetni a kicsivel, hogy a jelen pillanaton kívül múlt és jövő is létezik, ezért kívánságai teljesítésére néha várnia kell. A két év körüliek már megértik a szavak értelmét, ám maga a várakozás sokuknál nehézséget okoz.
Minél hamarabb tegyünk kísérletet az idő múlásának érthető, látványos bemutatására. Figyeljük együtt a Nap és a Hold járását, a babszem csírázását... Apránként tanítsuk meg gyermekünket arra is, hogy az is időbe kerül, amíg az étel elkészül. Főzés közben beszélgessünk vele. Kóstolgassuk együtt, milyen íze van a zöldségnek, amikor beletesszük a levesbe, milyen, amikor már megpuhult. Magyarázzuk el az ő értelmi szintjének megfelelően az egyes munkafolyamatokat, és figyeljük együtt, hogyan halad közben a percmutató.
A dackorszak kiváltója tulajdonképpen maga a szülő: kénytelen korlátozni gyermekét, ám nem mindegy, hogyan teszi ezt. Csak jól megfontolt, valóban szükséges tiltásokat hozzunk, és minden esetben tartassuk be őket. Igyekezzünk tág teret biztosítani a gyerek felfedezővágyának.
Higgyük el, a kicsi nem bosszantásból tesz akaratunkkal ellenkezőt! Csak ellenőriz, mennyire vesszük komolyan, esetleg nem tudja, hogy rosszat tesz.
Minden életkorban szükség van önálló elfoglaltságra, amikor kötetlenül, külső irányítás nélkül tevékenykedhet a kicsi. Ne zavarjuk meg, amikor csecsemőkorában önfeledten nézeget a kiságyban, elszántan küzd egy játék eléréséért, környezetéről megfeledkezve rakosgatja a kockákat. Óvodáskorban elsősorban kötetlen játéklehetőségre van szükség, hogy újrajátszhassák a maguk szintjén a felnőttek világát. Így ügyesedik a mozgásuk, fejlődnek a képességeik. Ha mindig megmondja valaki a gyereknek, mit tegyen, elveszti kezdeményezőkészségét.
