Azt gondolhatnánk, ma már nem fordulhat elő az, hogy valakit hátrányos megkülönböztetés érjen a munkahelyén csupán a neméből kifolyólag. Pláne akkor nem, ha a két ellenkező nemű ember ugyanazt a munkát végzi, ugyanannyi idő alatt, ugyanolyan végzettséggel. A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy a nemek közötti egyenlőség még a 21. században is csiszolásra szorul.
Hogyan történhet meg még ma is, hogy egy nő ugyanabban a munkakörben kevesebb fizetéshez jut? Miért találunk olyan kevés nőt a vezetői pozíciókban? A minket érintő negatív sztereotípiákért mi magunk, nők is felelősek lennénk?
A nők egyenlőségéért harcoló feminista aktivistáink a múltban számos olyan dolgot elértek, ami számunkra ma már teljesen természetesnek és hétköznapinak számít. Az első, ami a legtöbbünknek eszébe juthat, a női választójog. Nekik köszönhető azonban például az is, hogy a nők tanulhatnak, illetve munkába járhatnak, ezzel megkeresve saját jövedelmüket. Lehetővé tették tehát, hogy – ideális esetben – ne függjenek teljesen a férfiaktól, mint ahogy az egykoron rendjén volt. Nagyon leegyszerűsítve: elérték, hogy a nő az életnek lehetőleg minden területén szabad és független lehessen. A kérdés azonban a következő: elmondhatjuk, hogy teljes körű volt a siker? Ha például a munka területére tévedünk, mit találunk? Maradtak még nekünk, nőknek befejezetlen feladataink az egyenlőség terén?
A nemek közötti bérszakadék
A nemek közötti bérszakadék a férfiak és nők átlagos bruttó keresete közti különbséget jelenti. 2020-ban például az átlagos bérszakadék a férfiak és a nők között az EU-ban 13% volt, ennyivel kerestek tehát a nők kevesebbet a férfiaknál. Nem is beszélve a nemek közötti nyugdíjszakadékról, mely ugyanebben az évben 28% volt. Ez a szakadék az életkor előrehaladtával egyre csak növekszik, hiszen a nő a kisebb keresete miatt kevesebb pénzt tud megtakarítani és befektetni.
A pénzügyi különbségek tehát egyre nagyobbak lesznek, a nőket ezért idősebb korban az elszegényedés és a társadalmi kirekesztődés veszélye is jobban fenyegeti.
Mi okozza a szakadékot?
A nemek közötti bérszakadék egy nagyon komplex probléma. Többek között olyan tényezők okozzák, mint hogy a nők – gyermekgondozás vagy házimunka formájában – több órányi fizetetlen munkát végeznek. Kevesebb idejük van tehát a fizetett munkára: 2020-ban a nők csaknem 30%-a dolgozott részmunkaidőben, míg a férfiaknak csupán 8%-a. Ha pedig figyelembe vesszük a fizetett és fizetetlen munkák összességét, kiderül az is, hogy a nők több órát dolgoznak hetente, mint a férfiak. A női munkavállalóknál ráadásul a családi és gondozási kötelezettségek magát a pályaválasztást is befolyásolhatják.
Nem elég az, hogy az ugyanolyan végzettséggel rendelkező és azonos foglalkozási kategóriában dolgozó férfi kollégák több fizetést kapnak, de a nőket a szülési szabadságról visszatérve még a lefokozás veszélye is fenyegeti...
A bérszakadék megszűnése nemcsak a nemi egyenlőtlenségek eltűnését eredményezné, de becslések szerint a szegénységet is csökkenthetné, illetve felélénkítené a gazdaságot. Ráadásul, ha a nők több fizetést kapnának, az a támogatási rendszerekre nehezedő terhek egy részét is enyhíteni tudná. Egyre több üzleti és gazdasági tény is arra mutat tehát, hogy a nemi egyenlőtlenségnek meg kell szűnnie!
Üvegplafon-jelenség
Az üvegplafon beszédes módon olyan láthatatlan akadályok sorát jelenti, amelyek a nők számára megnehezítik vagy egyenesen ellehetetlenítik a vezetői pozíciók elérését. Ha a nekik „előírt” magaslatoknál tovább emelkednének, egyszerűen egy üvegplafonba ütköznek. A nők tehát általában egy bizonyos szintnél nem tudnak feljebb jutni a vállalati ranglétrán. Útjukat állja ugyanis az a „hagyomány”, mely szerint a felső vezetői pozíciókat csak férfiak képesek megfelelően betölteni. A társadalmi és kulturális sztereotípiák, elvárások, illetve az ezekre visszavezethető pszichológiai nyomás mind hozzájárulnak a nők háttérbe szorításához. Pedig vannak munkák, amelyek ráadásul jobban igénylik a „női eszköztárat” – a vezető pozíciókban azonban nagyrészt ezeknél is a férfiuralom jellemző.
Üvegplafon után üvegszikla
A felső vezetői pozícióra általában akkor választanak nőket, amikor egy kockázatos oknál fogva senki más nem vágyik a vezetői székbe. Az általános nézet ugyanis még mindig az, hogy kevésbé szégyen, ha egy nő bukik el, mint ha egy férfi. Az üvegplafont áttörve tehát a nők ismét egy láthatatlan ellenséggel találják szembe magukat: az ún. üvegszikla szélén kell tovább egyensúlyozniuk, miközben mások azt lesik, vajon mikor lépnek rosszul, s zuhannak a mélybe.
A sztárséfek és sztárfodrászok döntő többségében férfiak, de az olyan területeken is, mint az egészségügy – ahol szintén a női munkavállalók vannak többségben –, nagyrészt férfi kórházigazgatókat, főorvosokat, egészségügyi menedzsereket találhatunk.
A nők is okolhatóak?
A pszichológusok szerint nemcsak a külső nyomás, hanem bizony maguk a nők is felelősek az üvegplafon kialakulásáért. A nő belső félelmei, bizonytalansága kívülre is kivetül, ami szakmai szempontból nem kelt éppen megnyerő benyomást. Olykor éppen maguk a nők ébresztenek bűntudatot a társaikban, amikor azok igyekeznének áttörni az üvegplafonon. Ráadásul sok nő a saját kolléganőiben sem a sorstársat látja, hanem vetélytársat – olyasvalakit, aki csökkenti az esélyeit az előrejutásban.
A sikeres nő nem férfi
Az össznépi felfogás szerint tehát a hatalom nem a nők kezébe való. Ennek ellenére az odafigyelés, az empátia és a megbeszélés kezdeményezése mind olyan női készségek, melyek a vezetők esetében előnyösnek számítanak. Ezek ráadásul a szocializációs fejlődés során erősebben kifejlődnek a nőkben, mint a férfiakban. Egy felmérés szerint 50 vezetői kompetencia közül 37-ben teljesítettek jobban a nők a férfiaknál. Nem hiába adta Lee Bryce a női vezetők számára írt könyvének azt a címet, hogy A sikeres nő nem férfi.
A megítélésben egy ördögi kör alakul ki: ha a nő nem él a „hatalmával”, és nem a csúcsra törekszik, az azt a hitet erősíti, hogy a nők nem alkalmasak a vezetői szerepre. Ha azonban mégis a magasba tör, az férfiasnak számít – és ezzel megint csak ott tartunk, hogy a vezetés férfias feladat, tehát nem nőknek való...
(© Sally Deng)
„Öngyilkos” szokások
A női szerepről való elképzelések, illetve az azoknak megfelelni akarás szintén hátrányt jelenthet a karrier terén. Azok az „öngyilkos” szokások és hibák, amelyeket a nők leggyakrabban elkövetnek, és amelyek miatt a hallgatóság általában nem veszi őket komolyan, 5 pontban foglalhatók össze:
- A nők sokszor „becsomagolják” a mondanivalójukat. Ritkán tesznek egyértelmű, rövid kijelentéseket, még akkor is, ha pontosan tudják mit akarnak mondani.
- A kérdésnek álcázott állítás: azt a benyomást keltheti, mintha a kérdező elsősorban a másik véleményére lenne kíváncsi.
- A hosszas felvezetés és a magyarázkodás bizonytalanságot sugall. A sok mondanivaló eredménye pedig sokszor a hadarás.
- A nők általában igénylik a visszajelzést. A mondanivaló túlzott magyarázása sokszor akkor fordul elő, amikor a másik fél nem jelez vissza, nem mutatja megértésének jelét.
- A nők prezentációs képességeiről szóló előítéletek alapját gyakran az képezi, hogy a nők (mintegy behódoló gesztusként) túlságosan halkan, esetleg kislányosan, finomkodva beszélnek.
A nők tehát sokszor mintha maguk sem tekintenének egyenlő félként önmagukra. Mondhatni „jól nevelt gyerekként” viselkednek. Tudtukon kívül sokszor saját személyüket szabotálják az előrejutásban azzal, hogy a kislányként beléjük nevelt félénk és engedelmes magatartásnak igyekeznek megfelelni.
Természetesen nem azzal van a gond, ha udvariasak és illedelmesek vagyunk, a probléma ennél sokkal összetettebb. Nem szabad hagynunk, hogy félreállítsanak minket, olyan indokkal meg pláne nem, hogy mi „csak” nők vagyunk.
Fel kell nyitni a szemünket, de a nőtársainkét is, meg kell tanulnunk, hogy nőnek lenni nem a másik nem előtti behódolást vagy a saját nemünkkel való viszálykodást jelenti. Sokkal inkább a tudatosságot, mely egymás segítését hordozza magában. Azt, hogy felnőtt és egyenrangú félként tekintünk saját magunkra és nőtársainkra. Azt, hogy tiszteljük önmagunkat és sorsunkban osztozó nővéreinket. Mindenekelőtt azonban azt kell megtanulnunk, hogy nőnek lenni semmiképpen sem gyengeség. Éppen ellenkezőleg: erő.
